Válás két gyerekkel: lehet ezt jól csinálni?
Egy kétgyermekes anyuka gondolatai
A válás nem könnyű, de szükséges lépés lehet.

Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Az ember - ideális esetben - úgy indul neki a házasságnak, hogy "holtomiglan-holtodiglan, míg a halál el nem választ". Ám ez, főleg a magyar statisztikákat elnézve, legtöbbeknél mesebeli elképzelés.

Egy válásnak számtalan oka lehet - olyan dolgok, amik csak több éves együttélés alatt derülnek ki, és amiken változtatni egyúttal azzal járna, hogy az egyik vagy a másik fél a saját egyéniségéből kellene, hogy feladjon valamit.

Ha a férjben egy idő után tudatosul, hogy ő a háziasszony típusú feleség mellett érzi jól magát, akkor sosem lazul el teljesen egy karrierista nő oldalán, aki néha későig dolgozik. Ha a feleség leginkább otthon ülne, míg párja az aktív kikapcsolódás híve, akkor ott elmaradnak a közös élmények és nő a csalódottság. De ugyanígy súrlódási pont lehet az étkezés, a gyereknevelés, a szülőkkel és más családtagokkal való viszony, a lakás, a pénz és még millió egyéb dolog.

Úgy vélem, nem szégyen elválni akkor, ha két ember a fontos, a mindennapi elégedettségét érintő kérdésekben nem tud közös nevezőre jutni. Még akkor sem, ha történetesen nem csupán a férj és a feleség az érintett, hanem a gyerekeik is.

Az, ha egy pár csakis a gyerekek kedvéért marad együtt, a világ legrosszabb döntése. A gyerekek ugyanis érzik, ha a szüleik feszültek, frusztráltak, ha nem boldogok ebben a csapdahelyzetben - márpedig mitől lennének azok? Hogy a férjnek vagy feleségnek egy olyan pár mellett kell még öt-tíz-akárhány évet eltöltenie, aki mellett hiányérzete van, aki nem tudja megadni neki azt, amire vágyik? És ez miért lenne jó a gyereknek - hiszen látja, hogy apa ideges, anya sír, mindenki morcos, ezért megéri együtt maradni?

Hát nem, de nyilván a könnyebbik út. Így nem kell leásni a dolgok mélyére, hogy mi miért is alakult így. Nem kell beismerni, hogy senki sem bűnbak, nincs tevagyahibás és temiattadvan, hanem közös probléma van, közös teher - és közösen kell kitalálni, hogyan lehetne úgy továbblépni, hogy mindenkinek jobb lehessen...

Hogy ez miként megoldható? Őszintének kell lenni. Magunkhoz és másikhoz is, de legfőképpen a gyerekekhez. Ők még nem értik, mi történik, hogy anya és apa egysége hogyan bomolhat meg hirtelen - és nem is kell elmagyaráznunk, mi vezetett a váláshoz.

Azt azonban tudniuk kell, hogy bármi is változik körülöttük, anya és apa mindig szeretni fogja őket. Mindig. Amikor két éve úgy alakult, hogy a párommal elválunk, és már tudtuk, hogy bekövetkezik, akkor folyamatosan azt sulykoltuk a két kislányunkba - akkor voltak tíz és hét és fél évesek -, hogy sajnos apa és anya már nem szerelmesek egymásba, és nem boldogok együtt. De őket mindketten nagyon szeretjük, és mindig mi leszünk az anyájuk meg az apájuk.

Elég volt ennyi, nem kellett magyarázkodni - ezt azonban napjában többször is elmondtuk nekik mindketten az exférjemmel.

Mindemellett sikerült úgy megoldanunk, hogy ő pár percre a közös lakástól vett ki egy albérletet, és a lányok hetenkénti váltásban vannak. Egy hetet apánál töltenek, egyet pedig anyánál, de suliba ugyanoda járnak, és minden más változatlan maradt.

Persze az elején nehéz volt, míg az iskolai felszerelés minden egyes darabja átkerült adott héten a másik szülőhöz, és ruhaügyekben is voltak galibák, de most, lassan két év elteltével kialakult az új ritmus. Ők is megszokták, meg mi is tudjuk, mire kell odafigyelni.

Az is előfordult, hogy megpróbáltak kijátszani bennünket egymás ellen, mondván, anyánál/apánál ezt vagy azt is szabad, de olyankor a fülük hallatára felhívtuk a másikat, tényleg így van-e, és lebuktak a kis füllentők. Mindemellett pedig hangsúlyozzuk, hogy minden háznál mások a szokások, ha apa megengedi, én nem biztos, hogy meg fogom, és fordítva.

Az iskolában sem titkoltuk a dolgot, így a tanárok pontosan tudják, hogy apás héten apát hívják, anyás héten meg anyát, ha bármi megbeszélnivaló akad.

Akadnak szakemberek, akik szerint ez a kétlaki felosztás nem jó a gyereknek, mert így nincs valódi otthona, de én azt mondom, hogy ne lenne, kettő is van nekik. Mindkét helyen van szobájuk, ahol otthonosan berendezkedtek, és úgy látom, jól érzik magukat.

Még azt is elfogadták, hogy közben apának és anyának is lett valakije, mert látják, hogy a szeretetünk nem változik feléjük. A nagy családi rajzokra is rákerültek az új arcok, szívesen mesélnek róluk a másik szülőnek, és kérdeznek is, ha éppen kíváncsiskodós kedvük van.

Már tudják, vannak még osztálytársaik, akik szülei elváltak - és azt is tudják, az  egyik kisfiú emiatt félévente látja az apukáját. Kedvenc sorozatukban is elváltak a főszereplő kislány szülei: ott azt látják, az apuka nehezen viseli, hogy az anya mással jár, és állandóan féltékenységi jelenetet rendez. Így aztán - mindenféle tapasztalatukat összegezve - rájöttek arra is, sokféle válás létezik, nem csak velük történt ilyen, és ez nem a világ vége.

Természetesen bármennyire is optimálisan igyekszünk megoldani a helyzetet, nem azt mondom, hogy a válás könnyű. Még ha az ember tudja is, hogy elkerülhetetlen, és sikerül békésen elrendezni mindent, akkor is piszkosul fáj, meggyötör, és szembesít saját kudarcunkkal. Ráadásul a válást követően az embernek végső soron egyedül kell gondoskodnia a gyerekeiről, egyedül kell lavíroznia a munka és magánélet között.

Ám a válás egy rossz, frusztráló társi állapot konzerválása helyett egyúttal az újrakezdés lehetőségét kínálja - és az ember talán bölcsebben vág neki ismét a párkapcsolatosdinak. Vagy úgy, ámblokk, az életnek.

Ezt is szeretjük