Menni vagy maradni

Hétvégén ismét megkaptam. Nekem szegezték, hogy miért foglalkozom annyit a közélettel, hogy még munkámnak is ezt választottam. Hiszen minden olyan lehangoló, miért nem zárkózom inkább be, és foglalkozom csak a magam ügyeivel. Megőrültem?

Miért olvasok el mindent, ami a politika, hogy aztán tálalhassam az olvasóknak a legfontosabb témákat? Miért idegesítem magamat ilyesmikkel? Miért próbálok ott lenni mindenhol, hiszen itt úgysem történik semmi jó? Miért nem megyek én is külföldre, mint a kortársaim jó része? Tényleg, miért nem?

Budapesten élek, és hát ilyenkor mindig azt kapom meg, hogy burokból szemlélem az országot. Elképzelhető, hogy így van, de engem mégis rengeteg pozitív csalódás ér ahhoz képest, amit sok csatornán megkapok. Csalódás, mert váratlan, mert nem illik bele egyik vagy másik politikus, megmondóember vagy negatív kommentár, vacsora vagy sör mellett elejtett lemondó kiszólás által vázolt ország- vagy társadalomképbe.

Én szívesen kimegyek az utcára, és az is előfordul, hogy ilyenkor még az okostelefonomat sem viszem magammal. Magamra vagyok utalva, látnom kell a körülöttem lévő világot, és nem tudok elzárkózni. De rájöttem, van mit nézni, nem érdemes falat emelni magam köré. A magyar emberek semmivel sem rosszabbak, mint bárki más e világon, én sem, te sem.

Kimegyek a Városligetbe, és csupa-csupa vidám, a hétvégi napsütést élvező ember vesz körül. Hol van ilyenkor a bánatos magyarról szóló közhely? Lemegyek a sarki kávézóba, és elbeszélget velem a pincér bármiről. Már nem is értem a bunkó pestiek kifejezést, pedig én vidéken nőttem fel, telítődve ettől a kifejezéstől. Mosolyogva köszön rám a metrómegállóban a jegyvizsgáló. Távoliak a "gyerekverő, vérszomjas BKV-sokról" szóló beszámolók. Egy roma kismama kedvesen megköszöni, hogy segítek leemelni a babakocsit a villamosról. Nem szembesülök a fröcsögő internetes kommentekben felvázolt képpel a romákat illetően.

Irány az utca, irány a való élet, találkozzunk egymással! Nyár van, nem szorulunk rá, hogy szabadidőnkben is a lakásban ülve böngésszük az internetet és nézzük a híradót, melyben kiváló érzékkel válogatják ki híreket, melyek két kategóriába rendezhetők: a borzalmas és az elkeserítő. Az ország nem olyan, amilyennek a hírekben láttatják.

Hogy a politikusok meg így, meg úgy? Hogy a fizetésből alig jön ki a tisztességgel dolgozó? Ha egyáltalán van munkája, ugye. Persze, vannak gondok, amiket megoldani nehéz, és nem is holnapra végzünk vele. De ki lenne erre képes, ha nem mi, te és én, akiket érdekel az ország sorsa, akik itt akarnak boldogulni?

Maradok, olvasok, írok, és továbbra is jól érzem magam. Lehet, tényleg megőrültem, de bízom benne, hogy mégsem, vagy ha igen, hát még jó sok őrült vesz körül.