Még vagy már csak 5 perc, amid van?

Délután fél kettő van. A Tulipán utca sarkán álló panelház negyedik emeletén található másfél szobás, kicsi, de csinos, jó felosztású, jutányos áron bérelt albérletben két kéz olyan erősen szorítja egymást, mint eddig talán még soha. Egy férfi és egy nő kezei azok. Fiatalok, valahol harminc körül. Ugyanitt két szempár egymásra szegeződő tekintetében szinte az egész világ benne van: szerelem, bizalom, mindig-összetartás. Az asztalon terhességi teszt hever. Vajon egy vagy két apró csík jelenik majd meg rajta? Ma új fejezet kezdődhet az életükben. Ez életük legkalandosabb, legizgalmasabb, egyben leghosszabb öt perce.

Mindeközben két utcával lejjebb egy ballonkabátos, kalapos férfi két kanapét hurcoló bútorrakodó munkással kis híján karambolozik, de elnézést kérni sincs levegő a tüdejében. Csak int zsebkendőjével, amivel homlokát törölgette az imént. Fejvesztve rohan a vasútállomás felé. Nem késheti le a 13 óra 35 perces Intercity-járatot. Az élete múlik rajta. Ma derül ki, hogy kiadják-e régóta komponálgatott detektívregényét. A kritikus időpontra várja. A benne élő kisfiú hajtja előre a kalapos férfit, a kisfiú, aki mindig erre vágyott. Aki Sherlock Holmes történeteit olvasta titkon a paplan alatt, és aki a szegény öreg puli kutyára gyanakodva nyomozott nagy erőkkel a nagyi eltűnt kerti papucsa ügyében egy teljes nyáron át, még 1987-ben, maszatos, nadrágtartós korában. Nem, az nem lehet, hogy nem éri el a vonatot. Az idő vészesen telik, de az út végtelen kígyóként tekereg a lába alatt. Ma új fejezet kezdődhet az életében. A fiatal íróreménységnek ez élete legrövidebb öt perce.

Öt perc. Háromszáz  rezzenés az óra másodpercmutatóján. A pár, akik most tudják meg, kisbabájuk születik-e, mindennél jobban várja, hogy leteljen az idő. A férfi, aki a vonat után rohan, minden másodpercet visszatartana, csak le ne késse a vonatát. De mondhatnánk ezernyi más példát is. Az órán álmosan ásító diák számára az utolsó egy perc is végtelen hosszúságú, de a randijukon egymásba gabalyodott szerelmesek felett sasmadárként húz el hirtelen másfél óra is. Egyik ember szemével követi az óramutatót, mikor ér már körbe, a másik szomorúan veszi tudomásul, ha már későre jár.

Jól kibabráltunk az idővel mi, mindannyian, emberek. Hol azt kérjük, hogy menjen már, hol könyörgünk, hogy ne siessen. Nem is érti, végtére is mit akarunk. Hát csoda, ha már nem is figyel ránk? És mi elkésünk. És lekéssük. És túl sokáig vagy épp túl röviden. Túl hamar, túl későn, túl lassan vagy túl gyorsan... De ha szerintünk nem is mindig jár jól a legpontosabban ketyegő svájci óra sem, az idő jól tudja, hogy mikor legyen a pont akkor. Mert az akkor lesz épp jókor.

• szabadidő
• óra
• Lélekprojekt