Milyen érzés meghalni? Az utolsó pillanatról...

Egyszer meghaltam álmomban. Felnéztem, és még láttam, ahogy felém zuhan egy tégla, ami rögtön el is talált, és ekkor elsötétült a kép. Nem fájt, nem éreztem semmit, mintha megszűntem volna létezni egészen addig, amíg reggel fel nem ébredtem. Először eszembe sem jutott, hogy mit álmodtam, csak órákkal később, de akkor olyan erővel hasított belém a felismerés, hogy meg kellett állnom végiggondolni az egészet.

Azt mondják, ha álmodban meghalsz, a valóságban is ez történik - most legalább kiderült, hogy ez nem igaz, de azóta is sokszor eszembe jut ez a furcsa kép. Az igazat megvallva tizenéves korom óta gyakran gondolok a halálra, próbálom felfogni a felfoghatatlant, elfogadni azt, amit nem lehet. Hogy egyszer az én időm is lejár, sőt, ami még rosszabb, el kell majd veszítenem a szeretteimet.

Persze nem egészséges állandóan ezen agyalni, és nem lehet úgy élni, hogy folyton a halált várjuk, de azért nem árt gondolkodni rajta, mert akármilyen félelmetes is, ez is az élet velejárója. Ha választhatnék, úgy szeretném befejezni, mint az álmomban. Hirtelen, váratlanul, de lehetőleg már jó korosan. Nem szeretnék készülni rá, nem akarom előre tudni, hogy mennyi időm van hátra.

Csak sötétüljön el minden, amikor, mondjuk, már legalább a kilencvenhatodik évemet taposom. Hogy a nagy sötétség után mi lesz, az már személyesebb kérdés, de szerintem fontos, hogy mindenki megtalálja azt az elméletet, ami az ő szűrőjén keresztül reálisnak tűnik, legyen az akár valamilyen vallás, akár egy saját elképzelés.

Én például a lélekvándorlást hiszem el, mert nem tudom elképzelni, hogy az a tudat, amelyben most ezek a gondolatok fogalmazódnak, egyszerűen a semmibe vész - és persze az sem egy utolsó dolog, hogy ha tudni vélem, mi van a halál után, kevésbé tűnik félelmetesnek az egész, hiszen az ember általában az ismeretlentől tart a legjobban. Arról nem beszélve, hogy így esélyt látok arra is, hogy nem örökre kell elbúcsúznom azoktól, akiket szeretek.

A mikénten is lehet gondolkodni, de én beérem azzal, hogy a részletkérdésekre megkapom a válaszokat, ha ütött az óra. Addig pedig igyekszem kihasználni az itt töltött időt, és megfogadni azt, amit a dédmamám tanított még kicsi koromban: ne menj úgy aludni, hogy nem köszöntél el a szeretteidtől, vagy haragban vagy velük, mert nem tudhatod, mit hoz a reggel.

• halál
• lélekvándorlás
• gondolkodás
• Lélekprojekt