A torokgyík és az orvvadászok sem tudtak leszoktatni az olvasásról

A jeges vizes őrület szerencsére lecsengőben van, a helyét pedig egyre inkább egy másik kezdeményezés vette át a Facebookon. Már nem arra hívják ki egymást emberek, hogy egy vödör vízzel csináljanak bolondot magukból, hanem hogy verseket osszanak meg.

Eszembe jutott, mennyire el lettem volna veszve egy ilyen kihívással mondjuk akkor, amikor még számított, hogy itt a szeptember. Gyerekkoromban nyűgnek éreztem a nyári szünet felhőtlenségét megzavaró kötelező olvasmányokat, az olvasónaplóról nem is beszélve. Semmi sem volt lehangolóbb, mint a strandon körmölni a juventusos füzetembe, amit inkább a focimániám miatt könyörögtem ki magamnak, mint azért, hogy beleírjam az egri vár védőinek karakterisztikáit.

Bár az iskolát már úgy kezdtem, hogy tudtam olvasni - ebből a szempontból az első osztály csak a fegyelemmel és a rövid szünetekkel tudott sokkolni -, semmi hasznát nem láttam ennek a képességemnek, hiszen nyolc-kilenc évesen arról olvastam, hogyan hal meg a kis bicebóca húga torokgyíkban - mellesleg ez utóbbi szó eleve a frászt hozta rám, és azzal ért fel, mintha a Nyolcadik utas a halált nézették volna meg velem. Így ez a képességemet inkább éltem meg átokként.

A megalázott és halálba kényszerített Nemecsek Ernők - még a Bambi sem múlt el vérengzés nélkül! - gyötrő kísértése elmúltával azonban már legfeljebb csak az tartott vissza az olvasástól, hogy az bizonyos tizenévesek köreiben nem menő. Persze ez már könnyebben áthidalható probléma volt, mint a zsigeri elutasítás, hiszen elég volt annyi, hogy nem kérkedtem baráti társaságban olvasmányélményeimmel - ez utóbbi szóért ráadásul én magam váltam volna a grund Nemecsek Ernőjévé.

A versekkel ugyanolyan viszonyom volt, mint a regényekkel. Persze nehéz is lett volna megszeretni azt, ami olyan tortúrák eszköze volt, mint az egész hétvégi magolás vagy a borzalmasan kínos felelés. Amikor 20 másik gyerek megkönnyebbült kárörömmel kuncog azon, hogyan próbálod meg a székre fektetett, a huzattól be-becsukódó könyvből kipuskázni a verset, az nem egyenes út az irodalom szeretetéhez.

Mára azonban elmúltak a megpróbáltatások, az irodalom pedig szöges korbácsból átvedlett a pihenés, a felismerés és a szórakozás eszközévé. Azért a korbács még visszatért például a Baradlay fivérek képében, de mellettük már megjelentek azok a szerzők, akiknek írásait minden kényszer nélkül szereztem be.

Lehetett volna másként? Nem hiszem, hogy a tízéves énem élvezte volna mai kedvenceimet. Értetlenül fogadtam volna Vonnegutot, Viant vagy épp Petrit és Tandorit, de talán akadt volna akkor is kedvemre való olvasmány. A lényeg az, hogy felnőttként már tudom élvezni, ha valaki igazán jó verset oszt meg a Facebookon. Remélem, nem én vagyok az egyetlen, aki elolvassa ezeket.

• könyv
• iskola
• vers
• Lélekprojekt