Egy tizenéves kabrió képes kiverni a biztosítékot, pedig a rongyrázás nem itt kezdődik
Egy olyan autó, aminek nincs teteje, képes kihozni az emberekből a vadállatot. Nálunk is kitört a kabrió miatt a kofalárma.

GettyImages-1264223400
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Sokszor hittem már azt az elmúlt években, hogy én aztán már mindent - és mindennek az ellenkezőjét is - láttam, engem nem érhet meglepetés, mégis meghökkentett az a kofalárma, ami két éve tört ki körülöttünk. Nem hittem volna, hogy azzal kerülünk a figyelem középpontjába, hogy lecseréljük az autónkat.

A zsizsegés alapja azonban nem maga az esemény volt, hanem az autó típusa. Azóta is nagy kaland ez az Opel Tigra, de ne szaladjunk az események elébe.

Az egész úgy kezdődött, hogy az előző autónk kiszolgálta az idejét. A jó öreg efasztra - hű társam az elmúlt évtizedekben - mindig kapott még egy év haladékot. Nemcsak tőlem, a Világ Legjobb Autószerelőjétől is. Semmi baja, Hajni, teljesen rendben van ez a kocsi, adj neki még egy kis időt, mondta, és én adtam. Nekem ugyan teljesen mindegy, mivel jutok el ábólbébe, én az efasztrában és egy Rolls Royce-ban is Hódos Hajni vagyok. De mégis eljött az a pillanat, mikor ki kellett mondanunk, az Opelnek mennie kell.

Én akkor már a családi autónkkal jártam, a férjemnél pattogott a labda, mivel akar ingázni. Ő meg azt mondta, talált egy Tigrát első német tulajdonostól, gyönyörű állapotban, ellenőrizhető papírokkal, szóval, megveszi. Én meg ebbe nemigen szóltam bele. Én tudom, hol vannak a fűszerek a fiókban, és hova akasztottam be a kék csíkos, rövid ujjú inget, ő tudja, milyen autót érdemes megvenni.

Természetesen posztoltam a hazaérkezés pillanatát. Másnap záporozni kezdtek a kérdések. Ez tényleg a tiétek, vetettek egy Tigrát? Minek nektek kabrió? Mi van, a férjednek kapuzárási pánikja van? Nem félsz, hogy a férjed most csajozni fog a kabrióval? Végül, de nem utolsósorban, hogy miért engedtem meg a férjemnek, hogy vegyen egy kabriót.

Nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Életünk delére eljutottunk oda, hogy van a családban két tizenéves, jó állapotú autó. Őrület, tényleg. Micsoda hedonizmus! Van egy családi autónk, amiben elférek gyerekestül-kutyástul, belefér a marhatrágya, hét zsák mulcs meg a leértékelt leander vagy a hétvégi bevásárlás és legalább három bőrönd, ha utazunk.

Annyi pénzért, amennyibe A Kabrió került, egy másik, kissé lelakott autót tudtunk volna venni, nagyjából 240 ezer kilométerrel, ami egy magyar ember első autója volt, és ki tudja, volt-e pénze, szándéka szervizelni, otthon gányolta ő meg a sógor, vagy elvitte egy lelkiismeretes szerelőhöz. Így most van Stefantól, Münchenből egy hatvanezret futott C Corsánk, aminek le lehet nyitni a tetejét, és ami Stefan negyedik autója volt, nyáron elment vele nyaralni, meg fújatta a haját a széllel, és közben vigyorgott, mint a tejbetök. Keménytetős, tehát télen is tudjuk használni, olcsó hozzá az alkatrész, és A Világ Legjobb Autószerelője, miután felnyitotta a motorháztetőt, és  belenézett, a maga sztoikus stílusában annyit mondott: fasza.

Vettünk egy kabriót, mert ha ingázni kell, legalább legyen benne egy kis tökösség meg vagányság meg őrültség, ne csak az anyázás az araszolás meg a dugó miatt.

Nem vettem észre, hogy a férjemnek kapuzárási pánikja lenne, de abban is biztos vagyok, az nem úgy nyilvánul majd meg, hogy egy Tigrából füttyög tizenéves lányok után, hanem vesz egy hosszított Serie II-t, aminek levágja a tetejét, vagy elindul egy szál pólóban-gatyában a régóta tervezett Türkmenisztán-Üzbegisztán túrára a barátjával, és egy évig nem látjuk.

Land Roverrel egyébként is sokkal jobban lehet csajozni. Végül, tegyük hozzá, ha a férjemnek egy Tigra kéne ahhoz, hogy csajozzon, nem lenne a férjem.

A Kabrió körüli hirig a higgadt válaszaimnak köszönhetően - és mert minden csoda három napig tart - elült, azóta is használjuk az autót, én nem szeretek vele közlekedni, mert tapasztalatom szerint ez a kis nyamvadt kocsi képes arra, hogy kihozza az emberekből a vadállatot: nemegyszer kitartottrib*ncoztak vagy műkörmösk*rváztak már le a pirosnál, mutattak be a másik sávból. Állhatok indexelve napestig, nem engednek kikanyarodni, cserébe az autópályán büntetőfékeznek, és mutogatnak a külső sávra, hogy tudjam, hol a helyem. Jobb napokon néhány szájhúzás és pofavágás a jutalmam.

A furcsa ebben az, hogy a férjem Land Roverje, ami pontosan háromszor annyiba került, mint a koszlott kis kabrió, és négyszer annyi idős, soha nem vált ki ilyen indulatokat.

Az sem, ha valaki könyveket gyűjt, és több ezer kötetes könyvtára van egyedi polcokkal és olyan létrával, tudjátok, amin Jane állt, mikor Frank Drebin hadnagynak lenyújtotta a kitömött állatkát a feledhetetlen párbeszéd után: De szép kis szőrös! Ugye? Ma tömték!

Egy hatalmas házikönyvtár tiszteletet ébreszt. Pedig simán ott lehet hagyni a jelenkori magyar minimálbért pusztán a havi újdonságokra, ugyanis a könyv drága portéka lett. A hatalmas, könyvektől roskadozó polcok láttán azonban feltételezzük, hogy a tulajdonos komoly, olvasott, nagy tudású tudósember. Művelt, hiteles. Okos, intelligens. Az olvasottság mostanában trend, az olvasó, könyvet vásároló ember tiszteletet érdemel, mert olvasni szexi, lehet vele villogni. Értékké vált.

Ugyanilyen érték az utazás. Ám nem mindegy, hogyan és hova. Ha valaki évente többször utazgat, és ebből kettő legalább valami egzotikus, drága hely, az inkább irigységet vált ki. Mert azzal mindenki tisztában van, hogy Bali, a Maldív-szigetek, a Seychelle-szigetek, egy Vietnám-Kambodzsa körutazás drága. Horvátba bárki le tud ugrani. Más kérdés, hogy már ott is vannak preferált helyek, de ezek értékét nem a természeti környezet adja, hanem az, hogy sok-e a magyar turista. Mert a magyar ember nem nagyon szeret oda menni, ahol sok a magyar szó. Az azúrkék tenger és a sziklás tengerparthoz verődő tajtékos hullámok látványa önmagában nem elég.

Aztán vannak a csodabogarak, akiknek a birtokában van valami nagy értékű ingóság, és jelentős mennyiségű pénzt költenek rá. Rájuk általában legyintenek. Ha férfi, azt mondják rá, legalább nem iszik, meg nem kártyázza el a pénzt. A gyűjtőket nemigen veszik komolyan, ahogy azokat sem, akik egy-egy darabra költik a pénzüket. Nem is tartanak rá igényt, általában jól elvannak a saját világukban azzal a maréknyi emberrel, akiknek ugyanaz a szenvedélye.

És vannak, akikről nem vesznek tudomást. Néha felszalad egy-egy szemöldök, miközben megfogalmazik a híresen magyar „mibű” kérdés, de aztán megnyugtatják magukat, hogy más úgysincs. Ezek azok, akik egész évben rakják félre a csengő forintokat, aztán elutaznak négy-öt hétre egy vágyott helyre. Aki egy másik kontinensről rendel magának különleges növényeket. Akinek a vitrinjében annyi Fabergé-tojás van, amiből négy Tigrát vehetne Stefántól. A közöny mellett övezheti őket is némi meg nem értettség - ugyan minek? -, de általában békén hagyják őket, és nincsenek kitéve különösebb érdeklődésnek sem.

Az valahogy megnyugtatólag hat, ha valaki néha megengedhet magának valamit. Végül is minek élünk, ha nincs semmi extra az életünkben, nem? Ennyit megengedhetünk magunknak, mondjuk, és leemeljük a polcról a sajátmárkás krémlikőrt, ami teljesen ugyanolyan, szóval, az a hülye, aki drágábban megveszi az eredetit.

Ki mint él, úgy ítél, tartja a mondás. Én ezt kiegészíteném azzal, hogy ki hogyan szeretne élni, aszerint ítél.

A cikk az ajánló után folytatódik

Van, aki attól érzi magát a saját életében - és másokhoz viszonyítva - császárnak, hogy a 17 milliós kabrióban üldögél. Van, akinek az a luxus, hogy egy olyan középkategóriás német kocsiban szöszöl naponta az M2-n, amihez pár évig nem kell hozzányúlni, és a németek azért autót tudnak csinálni, az biztos. És van, aki megtalálja a dolcsevítát egy Tigrában is.

Szóval, nagyon szeretném, ha legközelebb nem azért szólna be valaki, mert egy kabrióban ülök, hanem azért, mert voltunk olyan tökösek egy olyan autót megvenni, amihez másoknak nem volt elég mersze. Azért meg minek, ugye.

Fotók: Getty Images Hungary

Az irigység fáj.

Ezt is szeretjük