Amitől megbolydul tavasszal a férfi

Szirompattanáskor az embernek akaratlanul is szóvirágok nyílnak a szája szegletében - a báj április idusán a biztonság kedvéért a hatalmas bikataglózó-kalapácsot is előkaparja a sufniból. A feromon úgy támad, mintha mi lennénk a Pearl Harbor, ha pedig ez nem lenne elég, még virágzásnak indulnak a cicibimbók is, végképp artérián szúrva ezzel az egyszeri pasit.

Dezső malac meghalt: a vér hagymásan jó, a tavasz meg Balatonaligán, lassú fehérborok mellett, facéran.

Engem néz

A pasas esendő, ártatlan gyermek, asszonyi ölre vágyik naphosszat, a cumiban meg sörre. Tavasszal mindez hatványozottan jelentkezik, mit ne mondjak: átok olyankor a répafarmer.

A természet megújhodása valamiképp a férfira is hatást gyakorol, hiába mondja, hogy mit neki a tulipán – a sejtek a bőrükből bújnak ki, a kisfickók meg úgy nyüzsögnek odalenn, akár a Miskolc külvárosi vaskohászat David Hasselhoff Munkásbrigádja május 1-jén, a lángosos bódé előtt.

Forrni kezd a minden, na

Az pedig, hogy láthatóan a szerelmetes kisleányok is hasonlóképpen éreznek bimbózáskor, nemhogy egy lapáttal, de egy Ifa-platónyit pakol erre az egészre. Az utcára szinte félve megy a férfi: olyankor minden mell vele kvaterkáz. Mindegyik őt nézi. A pici, a hetyke, az orbitális kanna, a parizerszemű, a pislogi, a megesett, a himnuszos hapták, a kemény, a lenge, a zsenge, a diáklányos, a mosószappan-illatú, a fehér, a fekete és a pirult. Bele kell őrülni: az ember kecskelábakat növeszt, és pánsípol.

Őket nézzük

Vágyódás van, mondom. És ez leginkább azért különös, mert létezik. Mert egzisztál. Mintha rajtunk kívül csatangolna, leselkedne a bokrokban meg a tűzfalak mögül, majd rohanna az emberbe bele, afféle búvós szellemként: öreg kéménypók, kormos egy valami, rugdalódzós vörös kobold, ki a vércsatorna szélén gránáttal pecáz.

 

Szánalmas tavasszal a férfi. Nyomorult nyálcsorga, kábult kretén. Drogos, vénásan nyomná legszívesebben a szerelmet.

Érdekes, de a legnagyobb részegségek is tavaszra esnek: magyarázhatjuk ezt a mindenféle jó időkkel, a romkocsmákkal, a Margitszigettel, csakhogy mindez féligazság csupán - a teljes való, hogy a lányok miatt iszik az ember. A fehérszemélyek tehetnek a 12., utolsó utáni, teljesen fölös pálinkáról. A keblek, a miniszoknyába tömött körtetompor miatt kerekezik haza cikcakkban a manus. Vigyázzanak ránk, kisasszonyok. Adják meg magukat, mindahányan vannak.

Minket néznek

Attól őrül meg ugyanis ilyenkor a férfi, hogy rengeteg a nő - még a föld alól is asszony búvik elő. Ezek teremnek, a fene egye meg. Nőnek, sarjadnak, mint a vadrózsa. És szúrja ám az ember szívét, hogy nem lehet mindet!

Tébolyító cicák grasszálnak a nagykörúton, a gimnáziumok túlérett tizenévesekkel tömik el a tudatot, harmincas, harisnyakötős titkárnők lejtenek mindenfelé.

Ártatlan ministráns csitrik próbálnak pici szoknyában úgy tenni, mintha csak most jönne a hó, és nem tudnák, merről fú a szél. Régi szerelmek bukkannak fel, és pakolják fedetlenül a feszes, fekete blúz alá azokat a katonás kebleket. Hát nem tetszenek érteni, hogy bolondulunk magukért, lányok?