Miért várnak sokáig a céltudatos, okos nők az igazira? Pál Feri atya megmondja
Miért ilyen irtózatosan nehéz megtalálni az igazit? Egyáltalán, keresni kell-e a nagy őt?

20180219 SzilyNora PalFeri kozos 3
Ez is érdekelhet

Legyen élmény a takarítás: okos eszközök, amiket imádni fogsz (x)

Ajándékozz könyvet, és segíts az éhező gyerekeknek: mutatjuk, mit kell tenned (x)

Csatlakozz te is Fördős Zéhez, és #FőzzAGYERMEKEKÉRT! (x)

Megvan az év legnagyobb gyermekelőadása: ha szemfüles vagy, jövőre megnézheted! (x)

Nem tudod, milyen legyen idén a karácsonyi dekoráció? Segítünk! (x)

Négy dekortrend, amivel biztosra mehetsz karácsonykor (x)

Tippek hogyan hozd a legjobb formád télen is - a hideg idő nem akadály! (x)

beauty and style

3 bevált trükk a melltartó pántjával: nem kandikál ki többé a ruha alól, ha így teszel »

Szebb lesz a copf, ha így készíted el: rendezett, nőies frizura 5 perc alatt »

Mit tettek Gigi Hadid fejével? Rá sem ismerni a bájos modellre »

retikül.hu
Top olvasott cikkek
bmi kalkulátor
nem

A te BMI-d:

Alultápláltságot jelent. Mindenképp fordulj orvoshoz, hogy feltárd az okokat!

A testsúlyod ideális, törekedj a mostani alkatod megőrzésére.

Fokozottan vagy kitéve az infarktusnak és más betegségeknek. Csökkentened kell a testsúlyodat!

Veszélyeztetett kategóriába tartozol, mielőbb fogyókúrába kell kezdened!

Az egészséged közvetlen veszélyben van. Azonnal orvos által felügyelt diétába kell kezdened!

számolújraszámol

Titkon mindannyian arra vágyunk, hogy egy szép napon megtörténik a csoda, és rátalálunk a másik felünkre. Vannak szerencsések, akik már korai húszas éveikben tudják, hogy megtalálták az igazit, akivel leélik az életüket. Ám azt is látjuk, manapság egyre több olyan, egyedülálló nő van, aki okos, ambiciózus, önálló, csinos, és igazi, őszinte, hosszú távú párkapcsolatra vágyik, mégsem a választott útját járja a szingliség ösvényein.

De vajon miért nem jön ez össze mindenkinek? Miért várnak olyan sokáig a határozott, okos nők az igazira? Milyen tudattalan minták befolyásolják a nőt és a férfit a párkeresésben? Milyen lépésekkel válhatunk alkalmassá egy hosszú távú kapcsolatra? Ilyen és hasonló fontos kérdéseket feszegetett Szily Nóra és Pál Feri atya, melynek kivonatát most közöljük.

- Popper Péter azt mondta, az életünk során több olyan emberrel is találkozunk, aki igazivá válhat számunkra, ha mindketten teszünk érte. Ebben a vonatkozásban a nagy ő, mint egyetlen keresendő személy nem létezik.

- Amikor a szerelem ihletettségéből indul egy kapcsolat, abban az anya-csecsemő viszony tudattalanul elevenedik fel a két félben, mint a szeretet, a kötődés, a kapcsolódás és a viszony alapélménye. Az első nagy ő mindenki számára az édesanyja, aki egy személyben mindent megad nekünk, amire szükségünk van: ránk hangolódik, megérzi, mit szeretnénk, miközben kérnünk sem kell. Ez az élmény vagy ennek a hiánya, vágya mindenkiben megmarad egy életen át.

Tehát van egy tudattalan, ám de valódi élményünk arról, hogy ez a realitás: sokféle szükségletünk van, mégis lehetséges, hogy egyetlen személy meg tudjon adni mindent, amire vágyunk, mégpedig úgy, hogy szinte kérnünk sem kell. A mi kultúránk azt sugallja, hogy keresni kell a nagy őt, aki kérés nélkül teljesíti minden vágyunkat, és, ha megtaláltuk, azzal megütöttük a főnyereményt.

Ha valaki szerelmessé válik, felelevenednek benne az anyjával kapcsolatos, kezdeti szerelemtapasztalatok csecsemő- és kisgyermekkorából, a testében végbemenő hormonváltozások miatt. Így együttesen, a hormonok és a kultúránk miatt érthető, hogy húsz-, harminc- vagy akár ötvenévesen is olyat keresünk, aki szavak nélkül is ránk hangolódik, aki motivált a velünk való törődésre, és egy személyben mindent megad nekünk.

20180219 PalFeri 2

Ez így viszont csupán csak egy illúzió.

- Így van, ez nem reális vágy. Az elvárásaink nagy valószínűséggel ehhez az idealizált nagy őhöz kapcsolódnak, ezért azt gondoljuk, hogy akkor döntöttünk jól valaki mellett, ha beteljesedik mindaz, ami a csecsemő élménye az édesanyjával: az elfogulatlan ősbizalom, biztonságérzet és nyugalom. Egy kapcsolatban hajlamosak vagyunk azt vallani, hogy nekünk semmit sem kell csinálnunk, majd a másik változik, ő tegyen meg mindent, ráadásul kérés nélkül, hiszen a csecsemőnek valóban nem kell mást tennie, mint, hogy létezzen.

Egy szerelem-ihletettségű társkapcsolatban kölcsönösen irreálissá válnak az elvárásaink, és ezt nem tudatosítjuk. Egyrészt azért, mert ez az anya-csecsemő ősélmény tudattalanul hat ránk. Másrészt azért, mert a szerelmi kapcsolat első szakaszának hormonális változásai miatt az énhatárok ténylegesen képlékennyé, átjárhatóvá válnak. Emiatt lehetséges az, hogy a társkapcsolat első két évében megérzéseink vannak egymással kapcsolatban, kitaláljuk egymás gondolatait. Ez a jelenség erősíti bennünk azt a gondolatot, hogy, ha valóban te vagy a nagy ő, örökké képesnek kell lenned erre a ráérzésre. Az első szerelmes évek után azonban az egymásra hangolódásnak ez a mértéke csökkenhet, az énhatárok ismét megszilárdulnak. 

John Gottman amerikai családterapeuta, aki egyben matematikus, fizikus és informatikus is, azt mondta, hogy hatalmas dolog, ha valaki el tudja engedni a társa és saját maga idealizálását. Ez egyrészt azt jelenti, hogy elengedjük a nagy őről alkotott, idealizált képet, miközben tisztában vagyunk azzal, hogy a feltétel nélküli szeretetnek valójában rengeteg feltétele van. Képesek vagyunk azt mondani, hogy feltétel nélkül szeretlek, és szeress te is engem feltétel nélkül. Másrészt, hogy felnőtt személyek esetén a feltétel nélküli szeretetnek mégis csak sok feltétele van.

Ha az idealizálást eldobtuk, meg kell keresni, hogy mi az, ami a tartós kapcsolatokban valóban fennmarad. A tudatos kapcsolatokban látjuk és felfedezzük a másik értékeit, és ezt őrizzük magunkban, nem pedig azt, hogy milyen elvárásoknak és ideáknak kéne a társunknak megfelelnie. Tiszteljük, megbecsüljük, hálásak vagyunk a másikért, és ezt ki is fejezzük. Erre az értékeket felfedező és megbecsülő tekintetre van szüksége a másiknak, nem pedig az idealizáló tekintetre. 

A tartósan boldog kapcsolatokban jönnie kell egy fordulatnak, amikor már nem várjuk el a másiktól, hogy ő legyen az igazi, hanem elkezdjük mi magunk sokkal tudatosabban nézni a másikat. Elkezdjük magunkat alakítani, és felismerni, hogy a tökéletes igazin kívül van kócos, nyűgös, szomorú, de még undok igazi is. Az igazinak sokféle arca lehet, és mindet elfogadhatjuk.

20180219 PalFeri 1

- Érdemes lenne továbbgondolni, hogy a szüleink kapcsolati mintája mennyire meghatározó. Már felnőttek azok a generációk, ahol a gyerekek csonka családban, elvált szülőkkel éltek. Lehet ez a sérült minta az oka annak, hogy ma rengeteg a húsz-harminc éves szingli?

- Ennek rengeteg oka lehet. Kutatások is alátámasztják, hogy férfi és nő között van különbség abból a szempontból, hogy a szülői minta miként alakítja a társválasztásuk motívumait. Férfiak esetében az édesanyával való kapcsolat jelenti a meghatározó tapasztalatot karakter, alkat és személyes jegyek szempontjából.

Nőknél viszont, amikor a nagy őt keresik, érdekes módon nemcsak az édesapához, de az anyához fűződő viszony is meghatározó, és ehhez jön a két szülő kapcsolati mintája is. Ez logikus, hiszen az anya az őstapasztalat férfi és nő számára is, de a nők, ha férfit keresnek, értelemszerűen az apát is mintaként veszik elő, mert ő a férfiminta, és kettejük férfi és női vonásait keresik egy személyben.  

- Ez nem könnyű, ha a férfi válás után eltűnik a család hétköznapi életéből. A fiúknak ekkor még ott van az anya mintája, de a lányok, a cseperedő nők nem rendelkeznek stabil apamintával, sem a női-férfi viszony modelljével. Hogy rakhatnak össze kapcsolati mintát egy folyton rosszkedvű anya és egy nem jelen lévő apa képével? 

- Ma rendkívül nehéz nőként eligazodni a párválasztásban, pont azért, mert sokan az apa részleges vagy teljes hiányával nőnek fel. Csupán egy fáradt, lestrapált, túlterhelt anya mintája van előttük, aki persze a helyzete ellenére mindent próbál megadni a gyerekének. Ekkor nemcsak az apához fűződő viszonyban, de az anyával való kötődésben is lehetnek sérülések. Magyarországon a kutatások szerint a felnőtt lakosság csupán 40%-a tud érzelmileg biztonságosan kötődni. Tehát sokaknál hiányzik a minta egy tartós párkapcsolathoz, és nem tudnak egy viszonyban a biztonság érzésével otthonra lelni. 

A biztonságos kötődés azt jelenti, hogy, ha nehézség akad, nem bizonytalanodunk el sem a társunkban, sem önmagunkban, nem kezdjük el bántani a másikat vagy magunkat azzal, hogy nem vagyunk elég jók, nehézség esetén nem válunk rögtön kritikussá a társunkkal szemben, és nem egyből arra asszociálunk, hogy szingliként jobb lenne az életünk, tehát a kapcsolatunkat sem kérdőjelezzük meg minduntalan.

20180219 SzilyNora 1

- Milyen kérdést kellene feltennünk magunknak ahhoz, hogy rádöbbenjünk, mi is a 40%-ba tartozunk-e, és van-e problémánk a biztonságos kötődéssel? Hiszen nyilván akkor tudunk változtatni valamin, ha tisztában vagyunk a probléma létezésével. 

- Szociálpszichológiai kutatásokból az derül ki, hogy minél jobb az önismeretünk, annál nagyobb eséllyel találunk hozzánk való társat. Ahhoz, hogy rájöjjünk, sérült mintával rendelkezünk-e, érdemes felidézni olyan szubjektív, számunkra nehéz érzelmi helyzeteket, melyekre általában rosszul reagálunk - például, ha késik a társunk, és mi emiatt kiborulunk. Ha van egy olyan, egyszerű élethelyzet, mely érzelmileg sokkal negatívabban érint engem, mint másokat, azon érdemes elgondolkodni. A leggyakoribb eset az, hogy valaki egy késésnek nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint kellene, elbizonytalanodik, és elkezd lejátszódni benne egy belső, negatív monológ arról, hogy ez a párkapcsolata is kudarcba fog fulladni, mint a többi.

Ha felidézünk ilyen helyzeteket, tetten lehet érni ezt a negatív monológot, mely néha viszont nem a kapcsolatban való elbizonytalanodásról szól. Az is negatívnak minősül, ha a késés miatt szidni kezdjük a társunkat vagy globálisan a férfiakat. Kulcsmondat lehet például a „sosem gondoltam volna, hogy anyámnak egyszer igazat adok, de ebben igaza volt”. Fontos tetten érni azokat a gondolatainkat, amikor elbizonytalanodunk, és kezdünk összezuhanni, az jut eszünkbe, hogy jobb szinglinek lenni, mert a kapcsolattal csak a baj van. 

- Nyilván megkerestek már téged olyanok, akik a harmincas éveikben még nem állapodtak meg, és egyszer csak elkezdtek babára vágyni, társ nélkül. Tapasztalataid szerint inkább a karrier és az önálló egzisztencia kiépítése sodorja a nőket erre a pontra, vagy többnyire az elköteleződéstől való félelem miatt jutnak ide?

- Sokféle oka lehet annak, ha egy nő úgy érzi, kifut az időből. Lehetséges, hogy valakit a karrierépítés motivál. De akinek elváltak szülei, annak lehet negatív alapélménye élete első nagy férfijáról, az apáról. Gyakran inkább ez az oka annak, ha egy nő úgy érzi, megszólalt a vészcsengő, babát szeretne, akihez úgy kötődhetne, mint ahogy az anyjához, apjához talán soha.

Az elvált szülők lányainak az apjukkal kapcsolatos alapélményük, hogy néha van, néha nincs, vagy csak hétvégente van, vagy, hogy sokat ígér, de keveset ad, hogy inkább távol van, mintsem közel. Neki a húszas-harmincas éveiben lehet, hogy volt már néhány titkos szeretői viszonya, aminek az érzelmi dinamikája kristálytisztán egybeesik ezzel az apjával kapcsolatos alapélménnyel - hogy élete első nagy férfija, az apa, csak hétvégente van, sokat ígér, de keveset ad. Bár számára nem kielégítő, mégis vonzó.

20180219 PalFeri 3

- Ha valaki felismeri, hogy tudattalanul valóban egy mintát ismétel, miként tud ezen változtatni?

- Mindig fontos nagyobb világosságot gyújtani az életünkben, hogy felismerjük, vajon mit és miért csinálunk. Érdemes megvizsgálni, hogy miért úgy alakítok ki egy kapcsolatot, ahogy, és miért ez történik velem. Tudatosan abba kell hagyni a férfiak hibáztatását attól függetlenül, hogy ők is hibásak lehetnek. Ehelyett ismerjük fel, mi a mi részünk a történésekből. Tegyük fel magunknak a kérdést: én hogyan járulok hozzá ahhoz, hogy így alakulnak a kapcsolataim? Ez az önvizsgálat egy jó lépés, viszont önmagában sosem elég.

A családtörténetünkben vagy a személyiségfejlődésünkben való elakadások is jellemzik a vonzalmunkat. Sok nőt hallottam már felsóhajtani mondván, hogy „de én valahogy mindig olyanokba szeretek bele, valamiért nekem ez a típus a vonzó”. Az önvizsgálat után a második lépés, hogy dolgozunk azzal a belső világgal, amiben már sérüléseink születtek - nem társkapcsolatból, hanem családi életből. Érdemes megnézni az apánkkal való kapcsolatunkat, ami gyakran elrendezetlenséget mutat. Vizsgáljuk meg, hogy haragszunk-e rá, szóba állunk-e vele egyáltalán.

Minél inkább el tudjuk rendezni az apánkkal és az anyánkkal való viszonyunkat, annál szabadabbá válunk a jövő felé.

Így megszabadulhatunk attól, hogy a szüleinkkel kapcsolatos alapélményeink határozzanak meg minket tudattalanul.

- Nem lehet eldobni a múlt nehéz könyvét, és egy újat nyitni? Mert ez egy rendkívül nehéz, lassú és fájdalmas folyamat.

- Az önismereti gyakorlást kíváncsisággal, megérteni vágyással és együttérzéssel érdemes végezni. Sokan őrlik magukat azzal a kérdéssel, hogy miért nehezebb nekünk, mint a szüleinknek vagy egykor a nagyszüleinknek. Ők miért maradtak együtt, és nekünk miért nem sikerül? Nem érdemes ilyen gondolatokkal ostorozni magunkat, de hasznos feltárni a különbséget, és akkor rájövünk, hogy felmenőinknek bizonyos külső hatások miatt volt könnyebb együtt maradni.

Negyven-hatvan évvel ezelőtt a kultúra, a társadalom, a vallásban való hit és sok minden más is megerősítette azt, hogy egy kapcsolat egyben tudjon maradni, és a párok ki tudjanak mászni a nehézségekből. Ma viszont a kultúra egyáltalán nincs a segítségünkre, kiszolgáltatva élünk a saját sebzettségeinknek, melyek gyakran átveszik bennünk az irányítást. Szabadon választunk társat, de közben ez a szabadon azt is jelenti, hogy sérült minta alapján vagy egy hiányérzetre alapozva, tudattalan szempontok szerint.

20180219 PalFeri 5

- Ma a kétkeresős családmodellekben és kapcsolatokban, ahol a férfi és a nő is napi nyolc-tíz órát dolgozik, és ugyanazokat a köröket róják, gyakran nem veszik észre a lehetőséget, mikor, kivel és hogyan tudnának összefutni, aki esetleg a nagy ővé válhatna. 

- Ez egy kulturális sajátosságunk. A férfiaknak ráadásul több tízezer éves tapasztalatuk van az előrejutással, a karrierépítéssel kapcsolatban, míg a nők csak a második világháború után kezdték el igazán érezni az egyenjogúság, a választójog, a munkába állás ízét. Ez a gyakorlat a nőknél tehát hatvan-hetven évre mutat vissza, ami csupán két-három nemzedéket jelent. Így nagyon is érthető, hogy a nők nemzedéke ennyire élvezi, és próbálja belakni azt a szabadabb világot, ahol már ők is képzettebbek lehetnek, egyetemre járhatnak, dolgozhatnak. 

Ma már több a diplomát szerző nő, mint férfi. Sokszor a fiatal, életerős hölgyeknél, akik viszik előre karrierjüket, előtérbe kerül a fejlődés, a tehetség kibontakoztatása, miközben a társkapcsolatok is idő- és energiaigényesek. Ezen a világon törvényszerű, hogy minden élő rendszer akkor tud fennmaradni, egyensúlyban és hatékonyan működni, ha az ehhez szükséges energiát valahonnan felveszi. Ez így van a színházzal, a várossal, bármely élőlénnyel és egy kapcsolattal is. Természetesen nem elvárható a nőktől, hogy csakis ők lássák el energiával a társkapcsolatokat, de évtizedekkel ezelőtt ez még alapvetően így működött, részben ezért is volt könnyebb hosszútávon fenntartani a házasságokat.

A viszony első időszakában a szerelem ihletettségéből fakadóan általában még mindkét fél tesz annyi energiát a kapcsolatba, hogy az építse, és előrevigye. A szerelem múlásával párhuzamosan azonban - a szakirodalom kifejezésével élve - elkezdjük kizsákmányolni a kapcsolatot. Küzdeni kezdünk az erőforrásokért. Igaz, hogy a társkapcsolatban együtt vagyunk, de mindkét fél próbálja kibányászni belőle a maga részére többet: kinek lesz több szabadideje, ki segít valamiben a másiknak. Felmerülnek a saját igényeink és életcélok a kapcsolaton belül. A „mi”-ről az „én-te”-re kerül a hangsúly.

- Az, hogy a nők hatvan-hetven éve kaptak egy ekkora szabadságot, hozott magával némi árnyékot is. Sokfelől hallani, hogy a nők elférfiasodnak, a férfiak meg mintha elsemlegesednének - mintha elbillenne a nemek közötti egyensúly. Úgy gondolom, hogy a nők nem megkeményednek, pusztán az élet kemény, és ez egy olyan helyzet, amibe egyedülálló nőként bele kell állni, egyszerűen csinálni kell, és menni előre. 

- A kulturális változások miatt kiderült, hogy a nők nagyon is életrevalók. Ennek az az egyik következménye - és ezt kutatások is igazolják -, hogy a férfiak elbizonytalanodnak. Hiszen családfőnek lenni egy erős szerep, és évtizedekkel ezelőtt ez a szerep automatikusan a férfiaknak jutott. A hagyományos családmodell megerősíti a férfi szerepét. Ha a nő nem így néz a férfira, hanem egyenrangú társként, az sok férfit elbizonytalanít.  

20180219 SzilyNora 2

Nőként érdemes belegondolni, hogy az evolúció a férfit nem elsősorban egy érzelmes, finomlelkű, kapcsolatokkal törődő lénnyé formálta. Ha a nők átveszik a férfi evolúciós problémamegoldó, cselekvő szerepét - márpedig átveszik, mert ugyanolyan ügyesek ők is -, akkor rengeteg férfi tétlenül áll, és azt kérdezi: mi maradt így nekem? Elbizonytalanodnak. 

A legfrissebb kutatások szerint ráadásul az okoseszközök használata erre még rátett egy lapáttal. Amikor egy kisgyereknek valamilyen hiánya vagy vágya van, a szülő nem megnyugtatja és elbeszélget vele, hanem a kezébe adja az okostelefont, vagy bekapcsolja neki a számítógépet, hogy játsszon. Az embernek mély érzelmi szükségletei vannak figyelemre, kötődésre, bizalomra, elfogadásra, de az okoseszközök elterjedése okán, amikor emberre lett volna szükségünk, tárgyakat kaptunk. Sok húsz-negyven éves férfinak fontos emberi helyzetekben nem egy másik emberről van korai élménye, ami biztonságot, megnyugvást, élvezetet biztosíthatna neki, hanem tárgyakról. 

Ez azt jelenti, hogy az okoseszközök használata miatt korszakunk férfijai - már több nemzedéken át - nem fejlődnek társas és érzelmi intelligenciájukban, amit a nők viszont nagyon is igényelnek. Így erősíti az okostelefon használata is a férfiak bizonytalanságát. A jövőre nézve pedig ez a helyzet valószínűleg még rosszabb lesz, ami a női elmagányosodást fogja erősíteni. Az, hogy egyre kapcsolatképtelenebbekké válunk az okoseszközök miatt, mindkét nemre igaz, és ettől egyre magányosabbak leszünk.

- Ha már ilyenné vált a világ, hogyan viszonyuljunk ehhez? Hol van egy nő hatékonysági köre, mit tehet, hogy mégse legyen elmagányosodásra ítélve?

- Erre a megoldást kifejezetten a kölcsönösségben látom. Sok jegyespár járt nálam az elmúlt 25 évben, és rendre az derült ki, hogy, ahol van érzékenység a kölcsönösségre, ott könnyen leküzdik ezt a problémát. Nem elég időt szánni a megértésre, időt kell szánni az együttérzésre is, de anélkül, hogy tagadnánk a saját érzéseinket. Mit jelent ez? Érzelmi intelligenciát, ami kiegészül azzal, hogy következetesen igyekszünk fenntartani a megbecsülést és a tiszteletet, mert, ha ezek elvesznek, akkor a talaj eltűnik a lábunk alól. 

Egy kutatásban olyan férfiakat vizsgáltak, akik életük során egyszer már elváltak, tehát már biztosan volt egy kapcsolati kudarcuk. Azt vizsgálták, hogy ezek a férfiak a következő kapcsolatban az új partnernő tíz kommunikációs  jelzésére hányszor reagálnak. Az eredmény szerint az átlag tíz jelzésre adott egy reakció volt. Ez megerősíti a felismerést, miszerint időt és érzelmi energiát kell szánni arra, hogy figyeljünk egymás jelzéseire, és ezt folyamatosan fejlesszük. Ezt nem lehet megspórolni, ha azt szeretnénk, hogy jól működjön, és tartós legyen a kapcsolat. 

20180219 SzilyNora PalFeri 2

- Mit tehet az a nő, aki szívesen fektetne energiát a kapcsolatba, de nem tudja, hogyan érje el, hogy a férfi ne tárgynak vagy egyéjszakás kalandnak tekintse őt az ismerkedés során? Mit tehetünk azért, hogy ne nézzenek minket elférfiasodott nőknek?

- Ez egy igen nehéz női dilemma, ami önismereti csoportokban is gyakran megjelenik - hiszen, ha átvesszük az irányítást a kapcsolatban vagy az ismerkedés során, az számunkra biztonságosabb, kiszámíthatóbb és komfortosabb, ami három jó dolog. Nagyon nehéz ezt a biztonságot kockáztatni, ha valaki már gyakorlottan az egyedül-is-megállok-a-lábamon módon működik. A kockázat viszont a bizalom egyik formája, e nélkül nincs meghitt viszony. 

Rengeteg nő vágyik arra, hogy ne neki kelljen döntenie, és azt érezhesse, hogy egy igazi férfi van mellette. Ám de annak, hogy ez a vágy beteljesedjen, az egyik feltétele, hogy a nő merjen a gyenge oldalával kapcsolódni a férfihoz. Akkor élheti át, hogy rábízhatja magát, számíthat rá, hogy a férfi ráfigyel, ha a meghitt kapcsolattal természetesen együtt járó kiszolgáltatottságot is vállalja.

Ez a kockázat, és ez a bizalom. 

Mire harmincévesen keressük az igazit, általában már van néhány sérülésélményünk az előző kapcsolatainkból, ami visszatartó erő, így nem olyan könnyű vállalni az új társkapcsolatban a bizalmat, a kiszolgáltatottságot. A sok sérülés után, ha új kapcsolatot kezdünk, általában nagy erőkkel dolgozunk a biztonságért, mert tudjuk, hogy van veszítenivalónk. És minél inkább igyekszünk elérni a biztonságot, annál inkább háttérbe szorul a kapcsolatban a szenvedély, a kockázat, a kaland. Hiszen ehhez a közös, élményekkel teli felfedezéshez nyitottságra van szükség. 

- Egy kapcsolati kudarc után miként tudjuk újraépíteni a saját megrengett bizalmunkat, hogy ne váljunk túlságosan is óvatos, szigorú, távolságtartó személlyé, aki nem vállal kockázatot?

- A bizalomvesztésből egy rendkívül érzékeny, sok szempontú út vezet ki bennünket. Más, ha benne maradunk a bizalomvesztett kapcsolatban, és más, ha újat kezdünk, új társsal. Ha együtt maradunk azzal, aki hűtlensége miatt elvesztettük a bizalmat, a kapcsolat belső logikája és működése olyan, mintha újra kellene kezdeni ismerkedni. Ha bizalmunkban hűtlenség kapcsán sérültünk, a lélek felépülését nem lehet siettetni - ennek megvan a tavasza, a nyara, ősze és tele.

A visszaépített bizalom azonban már túljutott a naiv korszakon. Ahhoz, hogy vissza tudjunk térni egy, az előzőhöz hasonló bizalomhoz, minimum egy-két évnek el kell telnie. A hűtlenség miatti bizalomvesztés a személyiségnek egy nagyon mély rétegét érintő sérülés, melynek helyreállása csak akkor lehet egy-két év, ha a kapcsolatban a társunk türelmes, és nem siettet - egyébként tovább is tarthat.

20180219 SzilyNora PalFeri kozos 1

- Ha a hűtlenség miatti bizalomvesztés után a két fél külön kezd új kapcsolatot, új partnerrel, mennyi időbe telik, mire helyre tudjuk állítani bizalmában sérült lelkünket? 

- Akkor lehet, hogy több mint két évbe fog telni, attól függően, hogy mit kezdett a bizalomvesztés élményével az, aki új párral új kapcsolatot kezd. Nem tudhatjuk, mit kezd az élményével az, aki már egy vagy több bizalomvesztést átélt. Ha marad a kapcsolatban, és ott építi újra a bizalmat, akkor egyszerre két folyamatot végez: renoválja a kapcsolatát, miközben orvosolja a sérüléseit is. Ha valaki kilép a kapcsolatból a bizalomvesztés után, gyakran rögtön repül a következőre. Az új kapcsolatban viszont már megáll, és óvatosságra inti önmagát. A másik eset, hogy valaki úgy megy bele az új viszonyba, hogy a lelkét igazából nem adja bele. Vagy odaadja a lelkét, de rendkívül óvatosan.

- Ahogy óvatosságból védőbástyákat emelünk, és ahogy telnek az évek, egyre nagyobb lesz az új társkapcsolatot érintő kockázat, különösen, ha még nincs gyerekünk, de már szeretnénk. A biológiai óra ketyegése mellett nagyon nehéz időt szánni a türelmes ismerkedésre. 

- 30-35 évesen az idealizálásnak és naivitásnak már legalább egy részét a hátunk mögött hagyjuk. Gyakran megfigyelem, hogy nők a kedves, de naiv várakozásukban tulajdonképpen egy kész férfira várnak. Ehelyett érdemes lenne inkább elfogadni a kialakulatlanságot, és tudatosítani, hogy még én is csak félkész vagyok, és, akit várok, szintén csak kialakulófélben van.  

A biztonságérzet miatt szeretnénk, hogy a férfi minden paraméterében megfeleljen elvárásainknak, de érdemes meglátni a saját, személyes részünket is, megvizsgálva akár harmincévesen, hogy valóban kész vagyunk-e egy gyerekre, vagy csak az idő sürgetése miatt érzünk-e rá vágyat. Vannak szerencsés esetek, amikor valaki 34 éves fejjel visszanéz, és képes azt mondani, hogy 28 évesen még valóban nem állt készen egy gyerekre.

Érdemes elfogadni az életnek azt a töredékességét, hogy senki sem tökéletes, senki nem tud mindent megadni nekünk, de ezzel együtt felnézünk rá, becsüljük őt, az értékeit akkor is, ha nem felel meg minden egyes paraméterében az elvárásainknak. 

20180219 PalFeri 4

- Hallottam már néhányszor, hogy, ha egy nőn látszik, hogy sokat akar, és gyorsan, az nem jelent előnyt ismerkedéskor. Rettenetes lehet, amikor ott a késztetés, a vágy, és sírva alszunk el, hogy mikor jön már egy igazi társ. Egy ilyen helyzettel lélektanilag mit lehet kezdeni?

- Egyszer jött hozzám egy nő, aki tele volt hasonló szorongásokkal: elmúlt harmincéves, félt, hogy kifut az időből. Egy nap azonban teljesen kisimulva érkezett, és azt mondta: Feri, nekem eddig az volt a fejemben, hogy a pasi hozza el a boldogságot, de hirtelen rájöttem, hogy ez fordítva van: a boldogság hozza a pasit. Szintén gyakori, hogy valakinek már van társa, de a gyerekkel kapcsolatban szorongató kérdések feszegetik: mikor jöjjön a baba, mi van a meddőséggel - ami ma egyébként egyre több társkapcsolatot érint. 

Sokszor nem is szervi, hanem lelki ok áll a meddőség hátterében: szorongás, félelem, negatív érzelem, stresszes életvitel, krónikus stresszválaszok. Számos kísérlet van, melynek során funkcionálisan meddőnek bizonyult nőket vizsgáltak. A kutatás tárgya az volt, hogy egy időre hanyagolniuk kellett a babatémát, a nőket megtanították relaxációra, autogén tréningre, a stresszhelyzetek helyes kezelésére. Egy japán kutatásban kizárólag olyan nőket tanulmányoztak, akik egyszer már lombikbébi programban is részt vettek, és úgy sem sikerült teherbe esniük. Ezeknek a nőknek az 50%-a egy éven belül természetes módon megfogant, pedig csak három dologgal foglalkoztak: stresszkezelés, szorongásoldás és az érzelmi önszabályozás fejlesztése. 

- Késszé váltak a befogadásra, az anyaságra, amit nem lehet szorongva várni... Lehet itt analógia? Ha valaki társra vágyik, el kellene engednie a szorongást? 

- Kétségkívül, ha a belső világra, harmóniára időt és figyelmet fordítunk, az észlelésünk is megváltozik. Emlékszem egy harminc feletti hölgyre, szép volt, okos, humoros, sikeres. Lerogyott a kanapémra, és azt mondta: Feri, el sem tudom képzelni, ki lehetne a nagy őm. Még elképzelése sem volt, ami nagyon súlyos dolog, úgyhogy nála az alapoktól kellett kezdeni a ráhangolódást: együtt lapoztunk fel magazinokat, és fedeztük fel, hogy egyes férfiakban mi tetszik neki.

Idővel engedte, hogy hasson rá a magazinokban lévő férfiak képe, tudatosította, mi az bennük, ami vonzza, így lassan, de biztosan kialakult benne egy kép. Persze, ezután fontos észben tartani, hogy nem szabad ragaszkodni minden elképzelt paraméterhez, amit a potenciális nagy őtől várunk.

20180219 SzilyNora PalFeri kozos 2

- Sok nő azt érzi, nem kell senkinek, mivel a külseje merőben eltér attól, amit a média ideálisnak sugall, pedig egyébként intelligens, humoros, kedves... És nincs önbizalmuk, vagy csak igen csekély.

- Én önbizalom helyett egy másik kifejezést használnék, az önbecsülést. Ha van önbecsülés, abból természetes módon fakad az önbizalom. Ha egy nőnek van reálisan pozitív önbecsülése, az nem egyenlő az önértékeléssel sem, mert az önbecsülés egy alapvetően pozitív, önmagamhoz fűződő érzelmi viszony. Annak jó az önbecsülése, aki szívesen tölt időt önmagával, jóban van magával, biztonságban érzi magát önmagával, és, ami fontos: ha önmagára gondol, ahhoz egy pozitív érzés társul. Elmaradnak olyan önostorozó gondolatok, hogy már megint milyen hülye voltam, vagy, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, ostoba?

Nagyon sok nő sérült önbecsüléssel rendelkezik, és, amíg ez így van, hiába erősíti valaki az önbizalmát, belül egy ijedt kismadár marad, aki retteg, hogy mikor bukik le a látszat-magabiztosságával. Egy ilyen állapot esetén egyre nagyobb különbség lesz aközött, hogy az adott személy mit ér el, és milyennek éli meg magát belül, vagyis kialakul egy belső disszonancia. Ahhoz, hogy az intimitás egyik feltétele meglegyen, és szabadon lehessünk valakivel, elengedhetetlen a saját magunkkal való érzelmi viszony ápolása.

- Mik azok a praktikus kérdések, amiket feltehetünk magunknak, hogy megvizsgálhassuk az önmagunkhoz fűződő érzelmi viszonyunkat?

- Ha az önbecsülésünkön dogozunk, akkor nem racionális, hanem mély, érzelmi dolgokkal foglalkozunk. Ha az önmagunkhoz fűződő, mély viszony jó irányba változik, nem érezzük majd szükségét harcnak, rivalizálásnak, nagyképűsködésnek sem. 

Ha az önbecsülésünket fejlesztjük, sok fájdalmat is megélünk, hiszen a folyamat során kritikus pontokat érintünk, például, amikor családi kérdések merülnek fel. De, ha egyszer kialakul az önbecsülésünk, az egyúttal sok fájdalomtól is megóv, hiszen nem megyünk bele akár egy olyan kapcsolatba, ahol bántanak - természetes úton fakad majd belőlünk a tiltakozás, ha ki akarnak használni. Ha van önbecsülésünk, nem akarunk majd harcolni, mert tudjuk, hogy az gyakran nem az igazságról szól, hanem a hatalomról. 

John Gottman mondta, hogy a család nem az a hely, ahol bárkinek igaza lenne. Így a jó társkapcsolat sem, mert, ha mi összetartozunk, és te többet tudsz, mint én, az engem kiegészít, gazdagít, nem pedig elvesz belőlem, vagy megkérdőjelez engem.

A cikk az ajánló után folytatódik

- Készen kell állni arra, hogy kettőből egy harmadik születhessen, de ehhez szeretni kell önmagunkat. Az önbecsüléshez kapcsolódik az egyedülléthez való hozzáállásunk is. Te hogyan határoznád meg az egyedüllét és a magány közti különbséget?

- Lehet valaki egyedül, miközben egyáltalán nem magányos, mert épp minőségi időt tölt önmagával. Ez azoknál lehetséges, akik jó viszonyban vannak önmagukkal, vagyis, akiknek van önbecsülésük. Ha valaki egyedül van, és magányos, az nem tud jóízűen kapcsolódni saját magához. Aki jóban van önmagával, az sosem magányos, hanem önmagával van. 

- Honnan lehet felismerni, hogy mikor jön el az a pont, amikor az önbecsülés kidolgozásához már kell egy külső tükör barátok vagy terapeuta képében?

- Nehéz megmondani, hol van az a határ, amikor már külső segítségre van szükség, ez mindenkinél más. Ha valaki már tudatosította, hogy ugyanazt a hibát ismétli újra és újra az élete során - vagy akár, ha csak kétszer elkövette ugyanazt -, ha bizonyos élethelyzetekben mindig oda jut, hogy a férfiakat hibáztatja, vagy, ha sorozatosan azzal a gondolattal érnek véget a kapcsolatai, hogy nem talál egy normális férfit.

Ha körkörösen ismétlődnek ilyen helyzetek, úgy tűnik, hogy az illető olyan elakadáshoz érkezett, amit nem tud egymaga orvosolni. Amikor ismétlünk valamilyen problematikus beállítódást, érdemes külső, szakszerű segítséget kérni. Nézzük végig kapcsolataink történéseit, hogy hol vannak kapcsolódási pontok, keressük meg a hasonlóságokat: hogyan értek véget a viszonyaink, mi volt a dinamikájuk, milyen típusú férfiakat választottunk társunknak. 

- Mit gondolsz azokról a berögződésekről, melyeket a családból hozunk? Amikor egy családból mottóként cipelünk magunkkal olyan, a párkapcsolat szempontjából nem célravezető mondatokat, mint az, hogy a mi családunkban a nők megállnak a saját lábukon, vagy a mai világban jobb, ha nem bízol senkiben, vagy a mi fajtánk nem szolgáltatja ki magát a másiknak. 

- Ezek az üzenetek nagyon mélyen belénk ivódnak, tudattalanul irányítanak minket, és sokszor több is van belőlük. Van még egy ilyen gyakori üzenet: sehol sem lesz neked olyan jó, mint itthon, vagy senki nem fog úgy szeretni, mint én. Ezek a szülői mondatok döbbenetes módon befolyásolják a társválasztást. Lehet, hogy sokszor nem hangoztak el így, szóról szóra, de gyerekkorban életfilozófiaként ittuk magunkba őket, ezek alapján tájékozódtunk, és éltük az életünket. Érdemes utánajárni, milyen hasonló, családunkból érkező szlogenek jelennek meg a társkapcsolatunkban, az életünkben. 

Van még egy láthatatlan hagyaték, amit a családok nemzedékről nemzedékre adnak át mindig, amikor legyintenek, hogy á, a férfiak/nők már csak ilyenekA mi kultúránkba beleragadt az a hozzáállás, hogy a férfiak lenézik a nőket, a nők pedig megvetik a férfiakat. A kölcsönös leértékelés mélyen bennünk van, és gyakori problémát okoz a párkapcsolatokban. Mindkét fél őrzi legbelül ezt a kulturális örökséget, de sosem mondanák ki, hiszen szeretik a párjukat. 

20180219 SzilyNora PalFeri 1

- Hogy lehet tetten érni, és kigyomlálni ezeket a gondolatokat?

- Vegyünk egy üres papírlapot, és kezdjük el felírni, hogy milyen szimbolikus vagy emblematikus mondatokat kaptunk a szüleinktől. Mi volt az életfilozófiájuk? Mit üzentek akarva-akaratlanul is az életükkel? Döbbenetesen izgalmas mondatokra juthatunk már az első alkalommal, melyek nagy meglepetést okozhatnak. Ha leírjuk őket, és kirakjuk magunk elé a papírt, máris sokkal kreatívabban tudunk velük dolgozni, mint akkor, ha csak a fejünkben kavarognának. 

Van egy rejtett szempont ezeknél a tudattalan üzeneteknél. Gyakran a belső sebzettségeinknek és örökségeinknek kiszolgáltatva keresünk társat, miközben kívülről alig erősít meg bennünket valami. Ezért érdemes megbecsülnünk bizonyos kereteket, szabályokat, melyeket már mi, szabadon hozhatunk be az életünkbe, nem pedig kívülről diktálja a kultúra vagy a család. Ezeket mi választjuk magunknak. John Gottman: A jól működő házasság 7 alapelve című könyvében remekül összefoglalja, hogy mik azok a kommunikációs stílusok vagy jegyek, melyeket, ha használunk, harangoztak a kapcsolatnak. Ezeket érdemes tudatosan kerülni.

  1. Durva nyitás egy beszélgetésben
  2. Elárasztás
  3. Minősítés
  4. Ítélkezés
  5. Megvetés
  6. Támadás-védekezés
  7. Konfliktusból való elmenekülés

Az asszertív kommunikáció, a mindig és soha szavak kerülése - benned sosem lehet bízni, mert te mindig csak… - is ide tartozik. A kommunikációt gyakorolni kell, hogy fejlődni tudjunk, és új, választott szabályaink érvényesülhessenek a társkapcsolatban. A felsorolt és kerülendő stílusjegyek bármilyen társkapcsolatot képesek tönkretenni, akkor is, ha valakik egymásban az igazit, a nagy őt találták meg. A legjobb kapcsolat sem bírja ki ezt a hét kommunikációs stílust. 

Sokakat érintő, komoly témák népszerű előadóktól jövőre is!

2018 szeptemberében a Femina Klub megkezdi harmadik évadát. Előadóink között olyan neves szakembereket köszönthettünk, mint Vekerdy Tamás, Tari Annamária vagy Pál Feri atya. A kérdező szerepében ismét Szily Nórát üdvözölhetjük majd.

Hamarosan találkozunk!

- Ha az egyik fél felhagy ezekkel a sémákkal, de a másik továbbra is alkalmazza őket, attól még megtörhetjük a játszmát?

- Elég, ha az egyik fél megteszi ezt, azzal az egész kommunikáció megváltozik. A másik is automatikusan másképp fog reagálni. Ez a fajta kommunikációs változtatás azonban hatalmas belső munkát igényel. Érdemes előre kijelölni a személyiségfejlődés útját, hogy a kapcsolaton belül nekem személy szerint mivel kell dolgoznom, hiszen a kommunikáció mindig csak valaminek a felszíne. Partnerünk sem a szavainktól lesz rosszul egy-egy vita alkalmával, hanem a lenézéstől vagy a megvetéstől, ami megbújik mögöttük.

- Tehát a kommunikáción lehet segíteni... de lehet egyenrangú és stabil egy olyan kapcsolat, ahol a nőnek van diplomája, ő keres többet? Lehet egy ekkora alapvető különbségből válóok?

- A hasonlóságok stabilizálják a kapcsolatot. Ha egy kapcsolatban alapvető értékeket érintő nagy különbségek vannak, sokkal kisebb eséllyel lesz tartós. Ahol életfilozófiában, vallásosságban, iskolai végzettségben, kultúrában nagy a differencia, az erős rizikófaktort jelent, és rendkívül megnehezíti a tartósan elégedett kapcsolatot. 

Egy pszichoterapeuta egyszer azt mondta, hogy már attól merőben másképp alakulnának a társkapcsolatok, ha a férfiak, mikor együtt élnek egy nővel, megbecsülnék őt pusztán azért, mert más, mert tud olyat, amit ők nem, mert a lénye eleve olyasvalami, amire vágynak, és amire szükségük van. Ha a férfiban a nő puszta létezése és a nemek közötti különbségek miatt valamiféle tisztelet alakulna ki, ami átvenné a kultúránkból megörökölt tudattalan megvetés helyét, már az nagyon sok mindent tudna orvosolni egy társkapcsolatban élő férfi és nő között.

Ezt is szeretjük