Mit mond a férfi, és mire gondol közben?
Állítólag a férfiak minden második szava lódítás. Vajon mire gondol a párod, amikor szóba kerül a popsid és az esti film?

Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

A nőféle hazugság elemeiben különbözik a férfiúi mellémondástól. Mint annyi minden másban, itt is az érzelem és a hűvös logika feszül össze - míg a manus fejből, számítóan lódít, a nő ugyanezt szívből teszi. Nála a füllentés valami lélekgörcsök kettévágására szolgál, a pasi ellenben, akár a leggonoszabb Ewing, tervszerűen beszéli a hajba a bogáncsot.

Különösen érvényes ez a lejjebb fellelhető, tipikus helyzetekre. A pasi olyankor menekülne. Mondhatni az életben maradási ösztön préseli ki a száján a nem igazat. Végül is ártatlan, mint kokózásban a pandák.

- Szerinted melyiket vegyem meg: a kéket vagy a pirosat?

A lódításra való hajlam nem csak úgy önmagában van, nem magányosan gubbaszt valami kiszáradt tölgyfa tetején - legtöbbször ott szaglik mellette egy-egy tipikus női kérdés. Az adott kérdések azért mondhatók tipikusnak, mert bizonyos állandósult témaköri halmazokból kerülnek ki. Ezeket a halmazokat - dagidögök! - a férfi, amennyiben összefutna velük egy szűk, sötét sikátorban, urambocsá', de legtöbbször kékre-zöldre rugdosná szanaszéjjel. Egyik ezek közül a vásárlás.

A vásárlás a férfiúi fejben egészen más színekben pompáz. Mondhatni, hogy a szaga más, olyannyira, hogy illata van. A férfi sok mindent vásárol: marhafartőt, kolbászt, steaknek való tonhalat, netalántán petrezselyemzöldjét.

Figyeljék meg a hölgyek, hogy amikor a pasit a henteshez invitálják, mennyivel fürgébben pattan a tévé elől kifelé annál, mint mikor nagy nehezen nekivágnak végre kisszoknyát kajtatni fel. A fentebb feltett kérdésre nincs érdemi válasz. A manus valószínűleg majd valamit mond. Feltehetőleg, hogy Örhmdf, esetleg krahácsol kicsit, illetve tüdőbajt mímel.

Ugyan rámutat az egyik ruhadarabra, de nagy valószínűséggel azt sem tudná megmondani, hogy az pontosan mire való - esetleg halászhálónak vagy temetési koszorúnak nézi. Azt fogja tehát mondani, hogy igen, a jobbszélsőt. A kéket. Vagy a pirosat.

De közben arra gondol, hogy itt grasszálunk két órája ebben az átkozott plazában, nem érzem a lábamat, és a kutyát nem érdekli, melyiket veszed meg végül, mert holnap már úgyis a másikra fáj a fogad, és most engem is csak bele akarsz keverni a saját kis lelkifurcsidba, amit holnap úgy adsz elő, akár egy Hamlet-nagymonológot, már, hogy én is azt mondtam, hülye módjára, hogy a kéket, mikor a vak is látta a pirosat, ami ugye sokkal jobb.

És agyalás közben idegesen matat a Zippójával, mint egy holdkóros, piromán manó, ki már nagyon a tűzre vágyik, és sandán lesi az eladót, hogy esetleg éghető-e, és, ha igen, vajh' kéken, avagy pirosan lángol.

- Én a romantikusat nézném, de választhatjuk a Vérrambót is, akarod?

Nézhetnénk kedveskedésnek, de gyakorlottabb hapsik simán átlátnak a szitán. Hogy ez cselvetés, kelepce. A mozimágia csajszis oldala. A dolog ott kezdődik, hogy érett, harcokban edzett férfi anélkül, hogy előre le nem beszélték a megtekintendő alkotást, filmszínházba nővel a lábát be nem teszi. Megérkezés után pedig nem változtat.

Ebben cseppnyi sovinizmus nincs, ez csupán bölcs előrelátás. Mégpedig azért, mert ez kőkemény konfliktusokra adhat okot. Elemiekre. Mert első randikon az ember olyasmit, hogy Nem, nem ejt ki a száján. Később meg már minek. Olyankor vagyunk annyira papucsok, hogy marad a némi vállvonogatás és a halk beletörődés. Vagy veszekedni is lehet. Mivel a férfi feje fából van, és engedni nem enged, egyéb opció nincs.

A kérdésre általában a válasz tehát egy erőltetett igen, némi savanya mosollyal, de amire a férfi olyankor gondol, az kábé az apokalipszis és a nihil. Ha szeretnéd, akkor miért nem úgy indultunk neki rögvest? Kell nekem a szívfröccs? Nem kell.

- Nagy a fenekem?

Irgalom atyja, ó, ne hagyj el. A megválaszolhatatlan, már-már fausti kérdés. A legnagyobb patkányfogó. Nincs rá tromf, mégis várják. Az a legiszonyatosabb benne, hogy, ha igazat mondunk, vagy nem hiszik el, vagy túlzottan is. A válasz tehát eleve rossz - már csak azért is, mert a dilemma maga feltételezi, hogy igen. Jobb, ha inkább a fejünkre húzzuk  a paplant, elbujdosunk, nekimegyünk a határnak.

Ha színt vallunk, ha azt mondjuk, igen: a legnagyobb hiba. Valóban, kedvesem, a feneked, hm, a feneked nagy. Akkor jön a durca. A sírás. Nem konditerembe vagy a Ligetbe megy futni a lány, hanem a vécébe, ríni.

Talány ez, nem vitatni való kérdés. Hogy akkor minek kérdezi. Bele kell fulladni utána az eldobált papírzsebkendők légiójába vagy egy kanál vízbe, esetleg. Hazudni kell. Lódítani. Nem, nem nagy. A vigyor alatt pedig, mint hangalámondásos VHS-en, ott zöröghet monotonul a recsegős kommentár: rád férne két kör laza kocogás reggelente, anya!

Ha este az ablak elé állsz, nem látni a Holdat! Ha így haladsz, befogsz magad köré valami kisbolygót - hát így is alig férünk!

Ezt is szeretjük