Mindennapos kis hazugságaink, amikkel átkeretezzük az életünket, és mi is elhisszük őket

Sosem szerettem, amikor azt hallottam, a magyar ember leleményessége rendkívüli, mert hamar megtapasztaltam, hogy ez a leleményesség tulajdonképpen sokszor nem más, mint sufnituning módszerek alkalmazása, és a szabályok megkerülése. Amikor azt mondjuk, megoldjuk okosba’.

Persze mindenki szeret előnyökhöz jutni, én is. Azt viszont nem szeretem, ha ez az előny szabályok be nem tartásából, áthágásából ered, sógor-koma-jóbarát elven működik. Ha ez az előny kifejezetten más kárára történik, annál kevesebb gusztustalanabb dolgot tudok.

Lehet legyinteni, hogy savanyú a szőlő, bár aki próbálkozott valaha hozzám hasonlóan, semrokonasemismerőse alapon bekerülni a közigazgatásba, az tudja, miről beszélek.

Ha elfogadni nem is tudtam, megszoktam, hogy ez egy ilyen elintézzük okosba’ ország és igyekeztem nem lúdbőrözni, mikor láttam a sokatmondó mosolyokat, amik azt a félmondatot kísérik, hogy „nyugi, van ismerős”.

Pár évvel ezelőtt aztán felfigyeltem egy másik jelenségre, nagyjából akkor, mikor belecsöppentem az írástudók közé, és szájtátva bámultam rá a fővárosra. A gasztroforradalomnak köszönhetően nyíltak az új helyek, startupok alakultak, közösségi irodák, fejlődő cégek, bátor vállalkozók, magukat újradefiniáló nők bukkantak elő sorra, és akármelyikükről olvastam, mindig ugyanazokkal a mondatokkal találkoztam.

Kihívásokat keresett. Ki akarta próbálni magát. Egyszer csak azt vette észre, hogy ezzel a tevékenységgel többet foglalkozik, mint a munkájával, akkor miért ne? Belevágott, és nem tudta, mit hoz a holnap, de azt érzi, ebben kiteljesedhet. A család és a barátok biztatására vágott bele, lényegében ez egy nagy ugrás az ismeretlenbe. Kiégett, és belefásult az üzleti világ taposómalmába, és nyugodt életet szeretett volna, a gyerekeinek meg friss levegőt.

Eleinte csak néztem magam elé, és arra gondoltam, én valamit iszonyú rosszul csinálok. Úgy általában, az életben. Lám, itt mindenki kiteljesedik, meg bátran belevág. Én hülye meg azt hittem, egy vállalkozáshoz előzetes számítások, tőke, üzleti terv, költségvetés, személyzet, eszközök kellenek. Befektető. Erre kiderül, hogy csak arról van szó, hogy új utakat akarok találni, amiben felszabadulhatnak a kreatív energiáim. Azt nem értettem, hogy ebből hogy lehet alkalmazottakat, bérleti díjat és villanyt meg gázt fizetni, de én vidéki lány vagyok, én mindent elhiszek, amit nekem mondanak. Egyszer.

Úgyhogy később, ha valahol azt olvastam, hogy valaki a kreatív energiáit akarta kiteljesíteni, sóhajtva becsuktam az újságot, és arra gondoltam, mikor jön végre valaki, aki azt mondja, azért alapítottam meg a vállalkozásomat, mert pénzt akartam vele keresni, a könyvelő és az adótanácsadó, akikkel beszéltem, és többször végigrágtuk az üzleti tervet, azt mondták, hogy ez ennyi meg ennyi idő alatt megtérül, ennyi idő múlva meg nyereséges lesz, volt pénzem, szóval belevágtam.

Aztán azt vettem észre, hogy nemcsak a munkával, vállalkozással kapcsolatos, hanem a legegyszerűbb hétköznapi dolgokat is átkeretezzük, pontosabban elhazudjuk. A hatalmas kis hazugságok nem egy filmsorozat, hanem az életünk.

Itt van rögtön egy trendi probléma, a lakásfelújítás. Trendi, mert a lakásfelújításhoz kell egy valag pénz, szóval, ha valaki lakásfelújít, az éppen a lóvés éveit éli. Vagy hitelt vett fel, de azzal nem dicsekszik senki. És akkor jönnek ezek a jól hangzó és egészen hihető szövegek arról, hogy mindent magunk csináltunk, mert az van megcsinálva, amit mi csinálunk meg, és ezért nem adunk pénzt, mert minden mester kontár, megbízhatatlan, részeges vagy csak szimplán idióta, és nézzétek ezt, meg nem mondaná senki, hogy ezt a Béla csempézte, volt itt egy szakember, és az is elámult, mikor meghallotta, hogy ezt itt nem burkoló csinálta! Na. Hát én úgy mertem nekiállni a festésnek, mikor egy családi tragédia miatt a felújítást vezető szaki idő előtt itt hagyott minket, hogy előtte két napig győzködött, csak le kell gurítani. És három napig tanított glettelni, hogy majd nélküle azt az egy sarkot befejezzem. És volt, amit mi csináltunk, csak mi bevallottuk, hogy azért mi csináltuk, mert nem maradt rá pénzünk, hogy megfizessük a mestert, aki megcsinálja. És mert a belünk lógott, és nem volt energiánk olyan meséket kitalálni, hogy meg akartuk tapasztalni a kétkezi munka szépségét, ezért szívtunk mi négy napig a lamináltozással, és nem azért, mert nem volt lóvénk arra, hogy megfizessünk valakit, aki lerakja helyettünk.

Ahogy a sokat szidott, hétvégén felröffenő benzines fűkaszák sem feltétlenül azért vonyítanak szombaton és vasárnap, mert a tulajdonosnak a kert a mindene, ez a hobbija, és imádja a vele való foglalatoskodást. Azért zúgnak a fűnyírók este hétkor és hétvégén, mert nincs kertész, aki kedden délelőtt levágná a füvet. Vagy azért nincs, mert nincs rá pénz, vagy azért, mert lenne, de sajnálják rá (és tesznek rá magasról, hogy a szomszédok vasárnap aludnának egy kicsit tovább). Nem marad más hátra, mint az, hogy ideológiát találjunk arra, miért vonyít a fűkasza. Így lesz dolgos ember a magyar férfi, aki tesz-vesz a ház körül, és a hétvégéjét is feláldozza, mert egy családi házon mindig csinálni kell valamit. És így lesz a hétvégi gürizés a kertben kikiáltva hobbinak. Nos, nem, a hobbikertészet nem az, hogy hétvégén izzadva tologatjuk a fűnyírót, és négykézláb gazolunk, hanem az, amit Wilson bácsi csinál a Dennis, a komisz című filmben: negyven évig nevelget egy ritka növényt, ami pár másodpercig virágzik.

Így lesz követendő példa a tökéletes háziasszony, aki kovászos kenyeret süt, rétest nyújt, hajnalban már pirkadat előtt megfeji a kecskét, a gyerekek azt a saját nevelésű állatot kapják ebédre, amire reggeli után rámutatnak, sző, fon, horgol, hímez, csipkét ver, lekvárt főz, befőz, savanyít, az anyaság az élete értelme. Hogy négy gyerek mellett esélye nincs elmenni dolgozni, pedig lehet, hogy szeretne, és néha tele van az összes hócipője, mert felnőtt emberrel nem váltott szót másfél hete, arról nem beszél, inkább elhiszi a saját maga meséjét.

És ezek a hatalmas kis hazugságok szépen átszövik az egész életünket. Nem csak mi keretezzük át a dolgokat, megteszik ezt mások is, nekünk. Értünk. Azt is elhisszük. Azért kell a gyerekkel három évig otthon maradni, mert a lelki fejlődése ezt követeli meg. Nem azért, mert nincs elég bölcsőde, szándék arra, hogy legyen rá pénz, nem is volt, nem azért, mert szinte nincs lehetőség arra, hogy a kisgyerekes anyák négy vagy hat órát dolgozhassanak.  

Hogy a család az egyik legnagyobb érték, de csak akkor, ha az anya nő, az apa férfi, és ebbe a családba meghatározott számú gyerek van. Hogy ki a magyar, ki van velünk, ki ellenünk, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. Hogy a teljesítmény az ember legfontosabb mércéje, a társadalmi státusza pedig pontosan meghatározható abból, milyen autóval jár.

Hogy kik vagyunk mi.

És miközben ülünk a hatalmas kis hazugságainkon, együtt kiabáljuk, hogy „nem süllyedünk, nem süllyedünk!” Megéri, nem?

Fotók: Getty Images Hungary

Az énidő például egyike azoknak a dolgoknak, amit teljesen félreértelmezünk. 

• élet
• hazugság
• valóság
• lélek
• Lélek&Test