A hitünk megtart minket, még ha csak akkora is, mint a mustármag. Valamiben hinni kell!
Valójában mindegy, miben hiszünk. Ami nem mindegy, hogy teszünk-e bármit a hitünkből eredő indíttatásból. Elindulunk-e a Santa Mariával.

GettyImages-1222711865
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Nem vagyok túl jól mostanában: elfáradtam a koronavírusban. A hírek - nem csak azok, amiket olvasok, sokkal inkább azok, amiket az ismerőseim betegségéről, halálhíréről kapok - felzaklatnak, a tehetetlenség frusztrálttá tett, és úgy érzem, az erőm végén járok. Nyomaszt a bezártság és a bizonytalanság: meddig még?

Már nem rémiszt meg, nem keserít el, tudom, hogy ez egy ideiglenes állapot. Pontosabban tudom, hogy elmúlik, ahogy elmúlt tavaly is, és tudom, hogy ki fogom bírni. Ráadásul ismerős állapot, egyetlen új vonást fedeztem fel most magamban, a szomorúságot.

Nem vigasztal, de a környezetemben azt látom, sokkal indulatosabb, feszültebb és ingerültebb mindenki, mint eddig bármikor. Eddig is jellemző volt, hogy rosszul bánunk egymással, bántjuk egymást, ez most még inkább elhatalmasodott, elég elolvasni pár hozzászólást a közösségi oldalakon, vagy hegyezni a fülünket vásárlás közben, hogy lássuk és halljuk.

Elfogytak a kapaszkodók, azt hiszem. A pandémia elején még felsejlett valamiféle együvé tartozás, összefogás, ami a szabad és felelőtlen nyár után átadta a helyét a hamis minden rendben lesz érzésnek és annak a reménynek, egyre közelebb kerültünk a megoldáshoz, azaz a vakcinához. A hamis illúzió fátylát a második hullám sem tudta megtépázni. Mostanra azonban nem maradt semmink, csak a bizonytalanság és a félelem. És ez sokakat próbára tesz.

Úgy is fogalmazhatnék, elfogyott belőlünk a hit.

Talán ebből nem is volt sok bennünk, mert a transzcendencia ma nem divatos. A mai kor emberének eszébe sem jut, hogy átlépje a saját határait, hogy elfogadja, a körülötte levő világ a biológia, a fizika, a matematika eszközeivel nem mindig leírható, magyarázható. Szekularizált világban élünk úgy, hogy a racionálisnak, tudományosnak tartott magyarázatokat nem értjük. A naponta ránk zúduló információk nagy részét nem tudjuk értelmezni, sőt, azt sem tudjuk eldönteni, valósak-e. Ez újabb bizonytalanságot és frusztrációt okoz.

Pedig hinni valamiben kell. És jó. Még ha akkora is a hitünk, mint a mustármag, az is megtart minket. Hinni valamiben ma nem trend: a vallásos hit megmosolyogtató, és átszínezte a politika, Stephen Hawking és Elon Musk korában transzcendens gondolatokat vallani hiba. Spirizni pedig egyenlő azzal, hogy vállaljuk butaságunk, szűklátókörűségünk.

Hinni ma valamiben azt jelenti, elszakadunk a valóságostól, a racionalitástól. Pedig a hit maga a valóság. Mert a hit nem babonás gondolkodás, nem a csodában reménykedés, és nem is azt jelenti, alárendeljük magunkat valami nagyobb erőnek, ami kénye-kedve szerint játszik velünk. A hit nem azt jelenti, hogy dogmák szerint, korlátok közt éljük az életünket, amit egy felsőbb hatalom kényszerít ránk. (Vajon nem ebben élünk egy éve?)

A hit cselekedet. És eleven.

Én nem vagyok vallásos a szó szoros értelmében. Van hitem, ami Istenhez kötődik, és ezen sokat csiszolt az észak-olaszországi és izraeli utazásunk. Nem sejtettem, hogy így lesz.

A padovai Szent Jusztina-bazilikában álltam, és őszintén szólva tele volt a tököm az összes szenttel. Hideg volt, szemetelt az eső, és csípős szél fújt. A bazilikába húsz perc kóválygás után jutottunk be, mert akkora monstrum, hogy fogalmunk sem volt, a több hatalmas kapuból melyik lehet a bejárat. Csendesen morogtam magamban, egyáltalán mi a francnak megyünk be minden kápolnába és templomba, ha egyet láttunk, láttuk mindet. Meg egyébként sem vagyunk szentesek, és nem zarándoklatra jöttünk, dohogtam.

Ez persze ebben a formában akkor sem volt igaz. Olvasom és forgatom a Bibliát, ismerem a világvallásokat. Szeretek a szentek életéről és az olaszországi bazilikaépítési versenyről olvasni. Ismerem a történelmet, tudom, hogyan fonódott össze a világi hatalom és az egyház. Szívesen járok templomba, ez váciként egyáltalán nem is volt nehéz: ha befordulunk egy sarkon, biztos, hogy beleverjük a fejünket az egyikbe.

És - akármilyen elcsépeltnek hangzik - az általános műveltség (ha van még ilyen) részének tartom, hogy tisztában legyek egy olyan vallás alapjaival, kultúrájával, ami alapvetően határozza meg azt a helyet, ahol élek - és önmagamat is.

Szóval, álltam a bazilikában. Hát jó, nagynak nagy, gondoltam, de a San Siro is lesz ekkora, ugye. És valamiképpen az is egy templom, heherésztem magamban.

A kislányom elkezdett nyúzni, hogy mutassam meg a vízzel, hogy kell csinálni a kezünkkel. Balkezes lévén az utazás végére még mindig fordítva vetett keresztet, de az összes padre megmosolyogta, aztán rám néztek, és legyintettek egyet, higgyem el, tökmindegy az Atyának, a Fiúnak meg a Szentléleknek is. Szerintem is. Azt, hogy szilenció, már az első napokban megtanulta, sőt, azt sejtem, azt hiszi, így kell olaszul köszönni, legalábbis minden alkalommal, a fordított keresztet vetés után jelentőségteljesen ránézett a többi, benn tartózkodó emberre, és fennhangon, többször is szilenciót mondott.

Sétálgattam a hatalmas épületben, olvasgattam a feliratokat. Egyszer csak megláttam egy táblát. Lukács földi maradványai. Az evangélista! És nem tudtam tovább menni. Úgy éreztem, hogy mindaz, amit olvastam, filmeken láttam, a hallott történetek egyszerre, abban a pillanatban testet öltöttek volna. Ha úgy tetszik, a kereszténység maga kézzelfoghatóvá vált számomra.

Felfoghatatlan pillanat volt. Szédítő.

De akkor még mindez csak kavargott bennem, ahogy később Páduai Szent Antal földi maradványai előtt állva is.

Végül a bennem zajló és kavargó gondolatok és érzések Assisiben álltak össze valamiféle egésszé, valamiféle értelmezhető és kimondható dologgá.

Este érkeztünk Assisibe, a hatalmas monstrumot ragyogó esti fényében láttuk meg. Lenyűgöző látvány volt. Annyira, hogy a férjem meg is állt, és percekig csak néztük szájtátva. Én törtem meg a csendet azzal a cinikus mondattal, a keresztény egyház valószínűleg Ferencre való tekintettel, a szegénység jegyében építette mindezt. Milyen következetes és hagyománytisztelő.

Jó turistához méltón bejártuk Assisit. Az utolsó estén, csavargás közben zuhogni kezdett. A Santa Maria degli Angeli-bazilika így szó szerint megváltás volt számunkra.

Rengeteg ember volt benn, a hatalmas épületben a szokásosnál is nagyobb szigorral tereltek bennünket, mivel éppen szentmise kezdődött. Az idős padre fáradhatatlanul terelte a hozzánk hasonló, kóválygó turistákat el a kordontól, és intett minket csendre.

Elszakadtam a férjemtől és a kislányomtól, egyedül lépkedtem a hatalmas, gyönyörű bazilikában. Hosszú idő után tűnt fel a tömeg a kupola alatt. Elindultam, hogy megnézzem, mi az. Nehogy lemaradjak valami fontosról, mert akkor majd itthon gyötör a lelkiismeret, hogy nem grasszáltam végig az összes Fontos Látnivalót.

És akkor megláttam a kőépületet. Hihetetlenül picike, girbegurba kövekből rakva, szegényes kápolna. Semmi díszítés, semmi faragás. Egy icipici kőházikó. Szent Ferenc, mikor még se szent, se ferences nem volt, csak afféle meztéllábas renitens, a kereszt előtt imádkozva jelenést látott. Jézus szólt hozzá a keresztről, így: “Menj, építsd újjá az én egyházamat, mert az romokban van!”

Ferenc pedig elindult, és a saját kezével, a barátai segítségével elkezdett renoválni egy kis kápolnát. Kövekből, egy szál rongyba, meztélláb. Ez a Porciunkula-kápolna. Efölé épült a bazilika. Ez lett a kedvenc tartózkodási helye, és egy későbbi alkalommal az volt a kérése Jézushoz, aki elzarándokol ide, nyerjen teljes búcsút.

Ott álltam a kápolna előtt, ami húzott befelé, nem csak a tömeg miatt. Ott, akkor megértettem azt, ami számomra azóta is az esszenciát jelenti. Hogy nem az a lényeg, van-e egy nagy szakállú, hatalmas ember, akinek a fő szórakozása, hogy kénye-kedve szerint büntet, sújt, hogy lehetetlen és könyörtelen áldozatokat kér, sőt követel az emberektől. Hogy nem számít, élt-e egy Mária nevű nő, aki megfogant a Szentlélektől, és volt-e egy Jézus nevű férfi, akit megfeszítettek. Hogy nem az számít, mindez igaz-e, vagy legenda.

Ami számít, az Szent Ferenc, Szent Antal, András és a többiek élete. Ezeké a valós embereké, akik egész életükben tettek. Cselekedtek. Nem csak ültek és imádkoztak, és bigott módon hirdettek valami felfoghatatlant, ésszel fel nem foghatót, ami kívül áll az ismert világunkon, hanem cselekedtek. Mert volt hitük valamiben, és ez tettekre sarkallta őket. Megértettem, hogy ezért lett ekkora kultuszuk, ezért zarándokolnak el az emberek, hogy megérintsék a helyet, ahol a csontjaik vannak.

Megértettem, hogy a hit eleven és cselekedet.

Mert Ferenctől nyilván nem azt kérte Krisztus a keresztről, hogy holmi kőműves legyen. Ezt akkor Ferenc még nem értette. De megcselekedte. Úgy, ahogy akkor megértette a hozzá intézett szavakat. Mert hitt valamiben.  

Mi most nem hiszünk. Hit helyett abban bízunk, valaki más elrendezi helyettünk a dolgokat, megcselekedi azt, amit nekünk kell. Azt hisszük, elég, ha reménykedünk. Cselekedni, áldozatot hozni, beleállni, valami mellett elköteleződni nem akarunk. Hinni nem, reménykedni még képesek vagyunk. Hogy úgy lesz, ahogy akarjuk. Az úgy kényelmes, meg nem is jár semmi rizikóval.

Akarjuk a változást, ha az semmiképpen nem jár átalakulással.

Ezért nincs hatása a klímakonferenciáknak, a metoonak, a többinek. Mert ahhoz át kéne alakulni, de mi csak változást akarunk. Az nem annyira félelmetes, és nem kell hozzá túl sokat tenni, elég néhány látszatcselekedet.

A hit azt jelenti, megcselekedünk mindent, ami tehetségünktől, lehetőségeinktől, tőlünk kitelik.

Aztán az ég felé fordíthatjuk az arcunkat, és kilélegezhetünk. Aztán folytathatjuk a mindennapokat. És nem kell várnunk semmit, mert a remény nem azt jelenti, hogy bekövetkezik, amit várunk, hanem azt, hogy mi megtettünk mindent, és birtokában vagyunk annak a tudásnak, hogy a többi nem rajtunk múlik. És csak várakozunk, nem elvárva semmit.

Ezt jelenti a hit. És ez a megértés továbbvisz.

A cikk az ajánló után folytatódik

Ami a legszebb, hogy lényegében szinte tökmindegy, hogy miben hiszünk. Itt, ebben a pillanatban válik el a hit a vallástól. Mert hihetünk az igazságban, egyenlőségben, testvériségben, abban, hogy az élet szép, hogy a Föld gömbölyű, vagy magunkban. Valójában teljesen mindegy. Ami nem mindegy, hogy cselekszünk-e, hogy teszünk-e bármit a hitünkből eredő indíttatásból. Elindulunk-e a Santa Mariával. Ez számít igazán. Még akkor is számít, ha először félreértjük az üzenetet, és a templomokat renoválni kezdjük, ahogy Szent Ferenc tette.

A többi lényegtelen.

Fotók: Getty Images Hungary

A hit a betegségen is átsegít. 

Ezt is szeretjük