Mikor táncoltál utoljára? A válaszból az is kiderülhet, mennyire jó az életed
Ha tudni akarod, mennyire jó az életed, mennyire érzed magad jól a bőrödben, próbáld felidézni, mikor táncoltál utoljára.

GettyImages-1264315320
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Soha nem hittem abban, hogy a magyar sírva vigad. Abban sokkal inkább, ha tudni akarod, mennyire jó az életed, mennyire érzed magad jól a bőrödben, próbáld felidézni, mikor táncoltál utoljára. És ha legyintesz, az baj.

Imádok táncolni és nézni is, ahogy mások táncolnak. Azt gondolom, hogy aki mer táncolni, az mer lenni is, az tud nagyot harapni az életből, tudja élvezni a hétköznapokat is.

Nem volt nehéz dolgom, gyerekkoromban megszámlálhatatlan lakodalomban voltam. Nem csak a nótákat tanultam meg, de azt is, hogy mulatni, táncolni az élet része. Még zene sem kell hozzá. Ahogy Zorba, a görög mondja: „táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan”.

És én táncoltam.

A lakodalomban, prélóban, otthon, takarítás közben. Kamaszkorom kedvenc karaktere Surda volt, tőle azt tanultam meg, hogy nincs unalmas, szürke élet, nincs kilátástalan helyzet, egyszerűen csak táncolni kell, és nem számít semmi más.

Szerintem mindenkinek az életében van egy tánc, amit sosem felejt el. Nekem is van. Az én feledhetetlen táncom a bajai Rock Caféban történt. A barátnőmmel táncoltunk a szörnyű tömegben a hatvanas-hetvenes évek slágereire. Már korábban feltűnt egy idegen társaság – Baja kis város, az azonos korú fiatalok arcról ismerik egymást – és a magas, fekete hajú srác, aki kissé unottan dőlt a bárpulthoz, és vizslatta a tömeget.

Az egyik sláger közben, amikor megpördültem, ott állt előttem. Megfogta a kezem, magához húzott, a fülemhez hajolt, és azt mondta, táncoljunk. És táncoltunk. Reggelig. Olyan hihetetlenül jól táncolt, úgy vezetett, úgy forgatott meg, hogy azt éreztem, én vagyok a legszebb, a legcsodálatosabb nő a világon. Pedig sosem voltam az az úgynevezett jócsaj, aki után keresztben pisának a fiúk, ahogy felénk mondták. De ez a srác – még a nevét sem tudom – arra az éjszakára engem tett a világ legkívánatosabb nőjévé. Minden porcikámban éreztem a ritmust, a zene lüktetését, és soha nem voltam annyira egy az élettel, mint akkor.

Ezt az emléket a mai napig őrzöm a szívemben, a legkedvesebb, legerotikusabb és legboldogabb élményeim között tartom számon.

Nem sokkal később új távlatok nyíltak előttem: egy önismereti hétvégén kezembe akadt egy könyv, Gabrielle Roth Térképek az eksztázishoz című könyve. Beleolvastam, és az egész testem lúdbőrzött. Nemcsak engem varázsolt el, a barátomat is. Néhány hónap múlva eszelősen toltuk együtt a barátom által alkotott szabad táncot, ami a Gabrielle Roth nevével fémjelzett Öt Ritmus, a törzsi táncok és saját maga elegye volt. És táncoltunk, minden héten, és egyre többen jöttek velünk táncolni, át a staccattón, át életen és halálon, át a szabadságon.

A tánc volt az életünk, eltáncoltuk az állatokat: a teve kitartó és szívós baktatását a sivatagban, a kígyó nesztelen mozgását a homokon, a sas méltóságteljes szárnyalását. Táncoltunk soha nem ismert felmenőinkkel, táncoltunk a tűz körül, a szabad ég alatt, táncoltunk talpig fehérben. Táncoltunk sámándobok hangjára, a saját légzésünk ütemére, meztélláb.

Aztán nagyot fordult a világ, és a tánc eltűnt az életemből. Ritmus, ütemes zihálás helyett a mocsárban vergődés lett az osztályrészem, tapostam az iszapot, és reménykedtem, hogy a következő lépésnél nem süllyedek el.

Elfelejtettem Surdát, Zorbát, a sámándobok elhalkultak, eltűntek a világból a színek, a hétköznapok valóban szürkék lettek.

Míg egy tanfolyamon megismerkedtem egy hatvanas hölggyel. Én szürkében és barnában jártam, ő színeket viselt. Én a nyűgös utat megkerülve pamutpólóban és farmerben érkeztem, neki öv feszült a derekán, ceruzaszoknyában ült, és hozzá tűsarkú cipőt viselt. Egy alkalommal kiderült, hogy a szomszéd városban lakik, felajánlottam neki, hogy hazaviszem. Akkor mesélte el, hogy az ötvenedik születésnapjára az volt az ajándéka saját magától, hogy futott egy félmaratont, és évek óta táncol: argentin tangót.

Hazamentem, és kivágtam a gardróbból az összes szürke pamutpólót. A következő alkalomra egy királykék palazzo nadrágban és egy könnyű, kék-fehér mintás blúzban érkeztem. Nem szólt semmit, csak bólintott.

És lassan visszatért a ritmus. Azt hiszem, a Nagy Szürkeség után először Baján, a Sétáló utcában táncoltam. Kólót, mi mást? Aztán szilveszteri bulit szerveztünk a kislányunk kérésére. Háromfős, fergeteges bulit csaptunk, terpentinnel, sós mogyoróval-ropival, és én egyszer csak a nappali közepén találtam magam, és a férjem megdöbbenésére Enrique Iglesias Bailamosától a Jegenyefán fészket rak a csóka c. magyar nótáig mindent előadtam, ami csak az elmúlt évtizedekben felpezsdítette a vérem.

A cikk az ajánló után folytatódik

Azóta megtanultam a jútyúbról salsázni, és a rátóti szüreti mulatságon jól megforgattam anyut is.

Egyetlen dolog hiányzik az életemből: a férjemmel még nem táncoltam. Soha.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy keressek magamnak egy tánciskolát, mint Richard Gere a Hölgyválasz c. filmben. Hátha ráébred, hogy a tánc nélkül egymás életének tanúi lenni jó, de együtt végigtáncolni az életet még jobb.

Fotók: Getty Images Hungary

Hol kéne tartanod az életben negyvenes nőként?

Ezt is szeretjük