Rákóczi Feri 16 éves fia a nyomdokaiba lépett: Soma és a műsorvezető ezt űzi együtt

Rákóczi Feri rádiós és televíziós műsorvezető, valamint dr. Lukács Liza krízistanácsadó szakpszichológus és író lesz a Femina Klub január 23-i előadásának vendége. 

Rákóczi Feri interjú

Rákóczi Feri hangját az egész ország ismeri, hiszen a Rádió 1 népszerű műsorvezetőjeként naponta százezrek hallgatják. A legtöbben azt is tudják róla, hogy a finom ételek és azok elkészítése mindig is közel állt hozzá. Ezt a szenvedélyt édesanyjától örökölte, majd felnőttként maga fejlesztette tovább.

A finom falatok a családjában azonban nem csupán egy jó étkezésről szólnak, hanem igazi összetartó erőt jelentenek. Bár közösségi oldalain ritkán mutatja meg gyermekeit, a Feminának sokat mesélt arról, milyen a kapcsolata 17 éves lányával, Pannával, milyen különleges hobbit űz a 16 éves fiával, Somával, és természetesen arról is beszélt, hogyan egészítik ki egymást kedvesével, Judittal már lassan 19 éve.

Honnan ered a gasztronómia iránti szenvedélyed?

- Abban a bámulatos szerencsében volt részem gyerekként, hogy anyám irgalmatlanul jól főzött, ez még most is megvan, mert megvan a mama, már 88 éves. Nálunk az mindig természetes volt, hogy jókat eszünk, jó kaják vannak. Volt egy nagy kertünk, nagyon sokat melóztunk benne, mindig volt saját zöldség, gyümölcs, voltak állataink. És természetes volt, hogy ez nekünk az életünk része.

- Később, olyan 20 éves lehettem, amikor magamtól is közelebb kerültem hozzá. Volt egy baráti társaság, ahol kitaláltuk, hogy vörösboros marhalábszárpörköltet fogunk csinálni, amelynek a receptjét senki nem tudta. Akkor még nem volt internet, ezért hazarongyoltam az anyukámhoz, elmondtam neki, hogy ez a terv, ő pedig elmondta, hogyan csináljuk. Vagy annyira berúgtunk a végére, hogy mindenki azt gondolta, hogy elképesztően jó lett, vagy tényleg nagyon jó lett a kaja, mert elfogyott mind egy szálig. Nekem az akkor akkora inspiráció és löket volt, hogy a közös étkezés elsősorban nem arról szól, hogy kajálsz, hanem egy rettenetesen nagy összetartó erő.

Meg is van benned az emlék gyerekkorodról, amikor édesanyádat nézted, ahogyan főz?

- Az nem úgy volt, hogy nézed anyukádat, hanem csinálod anyukáddal. Mi nem voltunk olyan elkényeztetett gyerekek, mint a mostaniak – amivel egyébként semmi baj nincs, mert ugyanezt csinálom a gyerekeimmel –, de nálunk az volt, hogy „gyere, pucold meg a krumplit, vágd fel a hagymát, ne úgy vágd fel, dagaszd be a tésztát…”. Szóval mi aktív részesei voltunk ennek a sztorinak. Ezáltal természetesen ragadt is ránk egy csomó minden: hogyan kell normális ételeket normális alapanyagokból készíteni.

- Például egy disznóvágás egy hihetetlenül jó kohéziós erő a családban, ott az orra hegyétől a farkáig minden egyes részlet értékes volt. A mai világban pedig az van, hogy sokan csak a csirkemellet eszik meg, és azt gondolják, hogy az hű, de egészséges, egészségesen élünk. Hát a fenét.

- Vagy azt gondolják, hogy ha avokádót eszünk, akkor sokkal többet teszünk a világért, mintha egy disznót elfogyasztunk.

- Az a fajta paraszti gazdálkodás, ami még a 70-es években fellelhető volt, az az igazi ökotudatos. Mert azt mindig hozzá kell tenni, hogy tök jó az avokádó, csak utazik 12 ezer kilométert egy hajón, ami kiokádja a gázolajat, és közben védőgázban érlelik a zöldséget. Ezzel ellentétben a mi kultúránkban az van benne, hogy nincs pazarlás: a farokból kocsonya lett, a sonkát felfüstöltük húsvétra.

A lényeg az, hogy mi nem csak nézegettük a konyhai tevékenységet, hanem aktívan részesei voltunk.

A nővéredhez hasonlóan közel áll a főzőcskézés?

- Igen, ő is naponta főz. Ő mondjuk egyedül él, ezért kisebb a nyomás ezzel kapcsolatban, de nagyon szuperül főz, elképesztően jó tortákat süt. Születésnapomra például mindig bomba jó torta van, amit ő készít. Tehát ügyes csaj a Mariann.

Így, hogy te ilyen otthonosan mozogsz a konyhában, ki főz nálatok otthon?

- Ezáltal természetesen én főzök. Nekem mindig is alap volt, hogy a háztartási munkából a férfinak ki kell vennie a részét. Az a fajta 1800-as évek, 1900-as évek eleje középosztálybeli úri közönség, ahol az a családi kohézió, hogy apa elmegy dolgozni, hazahozza a pénzt – akkor még lehetett annyit hazahozni, hogy egy kereset elég volt a családnak –, anya pedig otthon van, és az a munkája, hogy mos, főz, takarít, gyereket nevel, az ma már elképzelhetetlen. Nem is kell, hogy így legyen, bár idillikus a sztori. De anya ugyanannyit dolgozik, mint apa. Akkor az hogy van, hogy anya többet dolgozik otthon, mint apa?

- Tehát nálam természetes volt, hogy akkor ez az én részem: elmegyek bevásárolni, megfőzök, elmosogatok. Ez legyen az enyém, mert neki nyilván még mindig ott van a mosás, a takarítás… Ezt lehet normálisan elosztani, ráadásul örömmel vállaltam.

Arra emlékszel, mi volt az első, amit a párodnak főztél?

- Ezt illene tudnom, mert nekünk kicsit hányattatott volt az eleje ennek a sztorinak: még mindketten más történetben voltunk. Aztán ahogy egymás felé nyitottunk, az megállt, majd várni kellett egy rövid időt. Amikor pedig ismét összejöttünk, akkor én a Marina parton laktam, közel a Danubius Rádióhoz. Egy nagyon kicsi kertem volt a lakáshoz, és ott tartottuk meg az első összefonódós randinkat, ami után ott is maradt, és nem is akart elköltözni. De hogy mi volt az étel, arra már nem nagyon emlékszem.

Juditnak mi a specialitása egyébként?

- Irgalmatlan jó rakott krumplit csinál, és a tiramisuj­a utolérhetetlen. Az utóbbit mostanában pisztáciásan készíti. Egyébként nagyon sok mindent elkészít ő is, amikor például én nem vagyok otthon, vagy nincs úgy időm, de őt effektíve ez nem érdekli. Én jobban pepecselek, bosszús vagyok, ha valami nem úgy sikerül. Juci ebben nem ennyire protekcionista. Neki a főzés inkább létfenntartás, míg nekem többet jelent az életemben.

Az, hogy mi minden este leülünk közösen vacsorázni, nem az ételről szól.

- Nekem van egy nagyon okos apósom, aki mindig elmondja, hogy az asztal tartja össze a családot, de nem azért, mert ott eszel, hanem mert ott van idő dumálni, nem a tévét bámuljuk vagy a telefont nyomkodjuk. Ott kijönnek a gondolatok, őszintén lehet beszélgetni. Ez egy nagyon jó keret és felület arra, hogy csomó mindenről szó essen.

Ezt a mai napig tartjátok is?

- Lehetőségeink szerint igen. Egyértelműen nagyok már a srácok is, 17 és 16 évesek, tehát van olyan, hogy a haverjaikkal elmennek csavarogni, hiszen én sem apámmal akartam ülni ennyi idősen. Akkor értelemszerűen nem rángatom haza őket vacsorázni, de azért hét közben sűrűn együtt vagyunk, és olyankor esténként ez mindig megvan.

Panna már hazajött Spanyolországból, ahova tanulni ment ki?

- Igen, hazajött, ugyanis ez csak egy egyéves kaland volt Spanyolországban, és az a család, akikhez ő kiment, hazaköltöztek, így ő is, mert más családhoz nem szerettem volna adni. Kollégium pedig nem volt az iskolában, tehát más opció nagyon nem volt.

Hogyan viselted ezt az időszakot?

- Amikor szóba került, akkor Judit volt az, aki jobban támogatta ezt az ötletet, én mindig pityeregtem egy kicsit, hogy mi lesz az én kislányommal. De természetesen előtte én is mondtam, hogy ez egy nagy dolog, menjél, büszke vagyok rád, meg tudod csinálni. A nagy összeomlás a repülőtéren volt.

- Mivel dolgoztam, nem tudtam kimenni, ezért Juci és a testvére utaztak vele. Én vittem ki őket a reptérre, ott még utolsó nagy szentenciák, apai intelmek, büszkeséghalmaz, elbeszélgetések. Majd eljön az a pillanat, amikor jegy nélkül már nem mehetsz tovább.

Na, én ott átöleltem a Mukit, és gyakorlatilag üvöltve, úgy, hogy a taknyom, nyálam elborította a repülőteret, sírva öleltem szegényt, aki erre nyilván szintén elsírta magát.

- Nézegettek az utasok, hogy mi baja lehet a bácsinak, hogy így sír. Az kemény volt. De sokat beszélgettünk, minden nap hívogattuk egymást Skype-on. Aztán ez egy jó érzéssé vált, hogy megállta kint a helyét.

Amikor haza kellett jönnie, nem volt csalódott?

- Nem, mi alapvetően nem vagyunk egy csalódós család. Mi mindig próbáljuk azokat a dolgainkat megbecsülni, amiket megélünk. Ő is úgy jött haza, hogy hála Istennek, hogy kint lehetett egy évet. Ez egy új kaland, vissza kell illeszkedni. Ő a „félig tele van a pohár” típus, tehát annak örült, hogy egy évet kint volt.

Ugyan mesélni szoktál a gyerekeidről, a közösségi oldalaidon nem sűrűn láthatjuk őket. Ennek mi az oka?

- Ez mi döntésünk volt, nem ők igényelték, mert viszonylag normálisan kezelik – már amennyire lehet egy ismert szülő gyerekének ezt normálisan kezelni. De valószínűleg azért, mert mi ezt annyira természetesen csináltuk: hogy én ismert ember vagyok.

- Ha együtt vagyunk bárhol, és odajön valaki fotót kérni, akkor ők ebből automatikusan kivonják magukat, nem is akarnak rajta lenni, mert tudják, hogy ez nem jó. Én azt gondolom, hogy ahol az ismert szülő mutogatja a gyerekét, és tolja előre, ott később nagyon nagy bajok lehetnek. Nem feltétlenül lesznek, de szerintem előfordulhat.

- Volt például olyan eset, amikor kisebbek voltak, és mentünk egy vásárban, és utánunk szólt egy vattacukorárus, hogy szívesen ad ingyen vattacukrot. Mondtam, hogy ez nagyon jó gondolat, ha az összes többi gyereknek is ad ingyen. Tehát azért, mert én ismert vagyok, a gyerekeim ne kapjanak ingyen semmit. Meg kell tanulni, hogy mindennek van értéke, fizetni kell érte. Mi ezt tudatosan alakítottuk így, és annyira normálisan beszéltünk erről, hogy ez a problémakör bennük fel sem merült.

Somával mi a helyzet? Neki megfordult a fejében egy hasonló külföldi kaland?

- Neki nem. Szerintem ő abban gondolkodik, hogy a Hawaii-szigeteken lesz irgalmatlanul jóképű szörfoktató, és az összes arra járó szörfös lányt lehetőség szerint valami bungalóba becsábítja majd. Panna sokkal kialakultabb jövőképpel rendelkezik, de hát nyilván a lányok korábban is érnek.

- Soma sportol, azt nagyon imádja, most már motorozik is, szóval én is megfertőztem kicsit. Már megyünk együtt, óriási apa-fia motorozások vannak, nagy dumálásokkal közben, nagyon imádom. Úgyhogy benne jelenleg ezek munkálnak.

A legfontosabb, amit egy szülő átadhat – vagyis amit mi próbálunk átadni –, hogy nagyon kevés az az év, ami adatik neked, tehát a legfontosabb keresnivalód az a boldogság.

Az viszont látható a közösségi oldalaidon, hogy ha tehetitek, Judittal elszöktök pár napra kettesben. Ez ilyenkor hogy néz ki, a gyerekek otthon maradnak egyedül?

17 és 16 évesek, könyörgöm. Miért ne maradhatnának egyedül otthon két napot? Tudom, hogy most túlféltés van mindenkiben, de ha megbízol a gyerekeidben, átadtad mindazt a skillt, ami kell az élet nevű játékhoz, akkor szerintem nyugodt vagy.

- Itt lakik édesanyám mellettünk, tehát oda is át tudnak menni. Meg én azt gondolom, hogy két olyan gyereket neveltünk fel eddigre, akik ezt teljesen normálisan kezelik. Legutóbb például arra jöttünk haza, hogy kitakarították a lakást, mert előtte óriási bulizás volt.

- De hát ez kell. Mi is mire vágytunk 16–17 évesen? Hogy legyen egy hely, ahova elhívhatod a haverjaidat, tudsz beszélgetni, lehetőség szerint kicsit piálni. Ne hazudjunk magunknak: egy 17 éves gyerek akar ilyesmit csinálni. Baromi jól érezték magukat két napig, felhívtak, bejelentkeztek, elmeséltek mindent, mi ugyanígy.

Nagyon ritka, hogy a szülők és kamaszgyerekeik között ilyen erős a bizalom.

- Másként szerintem ezt nem lehet csinálni. De ez nem azt jelenti, hogy mindent megengedünk nekik. Pontosan ez a lényege a hétköznapi közös vacsoráknak, ahol tudsz ezekről beszélni: hogy gyerekek, szar a világ, eltűnnek emberek, kábítószert tesznek az italodba, stb.

- Vagy például a motorozás Soma esetében. 50 köbcentissel kezdte, 14 évesen levizsgázott, mert a haverjai közül már sokan motoroztak papír nélkül. Azt mondtam: van egy szabály, ha megvan a jogosítványod, akkor motorozhatsz, ha nincs, akkor nem. Mert képzeld el, ha egy 70 éves Suzukis vakon eltrafál téged az úton, akkor én mit fogok mondani magamnak? Így is, ha jogosítvánnyal üt el, akkor is tragédia. De ha én magam engedtem meg, hogy KRESZ-tudás nélkül menjen, mit mondok magamnak?

- Tehát szabályrendszer van, de az élet végtelen játszóterét nem veszem el tőlük, csak felügyelem, és sokat beszélgetünk ezekről a dolgokról.

A Pannával van ilyen közös apa–lánya program?

- Most ő is vezetni fog, mert jogosítványt akar szerezni, úgyhogy én lettem a megbízott. Ugyan tilos, de minden apa vagy anya titokban tanítja a gyerekét úttalan utakon. Úgyhogy ez a mi új közös kis titkunk. Valamint ő az, aki a főzésekben is szokott segíteni.

Cover-fotó: TV2

• rákóczi ferenc
• interjú
• család
• apa és lánya
• apa és fia
• rádiós
• műsorvezető
• sztár
• exkluzív
• Hazai sztár