"Kilógok a színészek közül"
Mélyinterjú Bozsó Péterrel
Szeret vakolni, egy jó beszélgetést többre tart a médiamegjelenésnél. Csak este hét és tíz között színész.

Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Láthattuk a Hídemberben és a Magyar vándorban, a South Parkban Stannek, a Harmadik műszakban pedig Boscónak kölcsönözte a hangját, a legtöbben talán a Jóban Rosszban sorozat Szlávik Jenőjeként ismerik. A diploma óta tagja a Budapesti Kamaraszínház társulatának, és fiatal kora ellenére számos jelentős színpadi szerepet is maga mögött tudhat. Nem köt aránytalan kompromisszumokat, ahogy a bulvárból sem ömlik kifelé. Miként válhatott mégis az egyik legfoglalkoztatottabb színészünkké?

Bozsó Péter számos jelentős színpadi szerepet tudhat maga mögött

- Úgy tudom, nincs színész a családodban. Honnan jött az indíttatás, hogy ezt a pályát válaszd, ráadásul fiú létedre, hiszen a szavak szeretete inkább a lányokra jellemző.

- Már gyerekként is elég nagy dumás voltam, ami azóta sem változott - még a fogorvosnál is én beszélek többet. Abban viszont lehet igazság, hogy a lányoknak általában jobban megy a beszéd: annak idején 1100-an felvételiztünk a Színművészetire, és ebből csak 200-an voltunk fiúk, de a felvettek között már fele-fele volt az arány.

- A kívülállónak az a benyomása, hogy a jelentkezők egy része valójában nincs tisztában a képességeivel…

- Aki benne van, annak is. Nekem sem sikerült elsőre bejutni, és én sem vettem volna fel saját magamat. Fogalmam sem volt, hogyan is kellene ezt csinálni. 15 verset kellett vinni, én meg csupa közhelyet választottam, aztán a felvételin József Attilától szavaltam a Születésnapomra című verset - ennyi bőven elég is volt a bizottságnak. Egyébként azt hiszem, 90%-ban már azalatt eldőlnek a dolgok, amíg az ember eljut az ajtótól a színpadig.

Másodszorra már felvettek, de ezek a döntések valamelyest mindig szubjektívek. Ha lett volna a jelentkezők között egy hasonló fizimiskájú, szőke srác, aki jobban mond Adyt, akkor valószínűleg őt választják. Szerencse is kell ezen a pályán.

- Első, sikertelen felvételid után a Nemzeti Színház stúdiósa lettél, ahol csupa nagy klasszis vett körül. Hogy élted ezt meg?

- Nem könnyű az ilyesmit feldolgozni egy kívülről jött srácnak. Alig valamivel a 18. születésnapom után egy színpadon állhattam - nem merem azt mondani, hogy együtt játszhattam - Sinkovits Imrével, Kállai Ferenccel, Bessenyei Ferenccel, Tolnay Klárival. Vagy képzeld el, ahogy egy csupa ránc nénike, aki a legkevésbé sem emlékeztet a nagy színésznőre, bemutatkozik: Jó napot kívánok, Tolnay Klári vagyok. Végigfutott rajtam a hideg, a meleg, valami nevet biztosan mondtam én is, még az sem kizárt, hogy a sajátomat. Sinkovits Imre pedig minden stúdióst névről ismert, és mindannyiunknak előre köszönt, egyszerűen nem lehetett megelőzni. Ez az, ami felfoghatatlan. Azt hiszem, az igazi nagyság itt kezdődik - és itt is végződik. Jól éreztem magam a Nemzeti Stúdióban, és annyi mindent kaptam ott, hogy a következő évben meg sem próbáltam a Színművészetit.

- Ha csinálok valamit, teljes erőbedobással csinálom

- Voltak-e mestereid, akiktől olyan útravalót kaptál, aminek a mai napig hasznát veszed?

- Nagy Zoltán, aki a Nemzeti Stúdióban, illetve Marton László, aki a Színművészetin volt az osztályfőnököm, aztán Hegedűs D. Géza, Bálint András, Szirtes Tamás, Kiss Csaba, Bojár Iván András, Sződi Szilárd, Lator Laci bácsi - az elméleti és a gyakorlati tanáraim is a legerősebb merítésből valók voltak.

- A Budapesti Kamaraszínház társulatának vagy a tagja, ahol szintén megfordultak-megfordulnak nagy nevek…

- Dolgoztam együtt Psota Irénnel, Eperjes Károllyal, Tordy Gézával, Kováts Adéllal, Kern Andrással, Végvári Tamással, illetve Alföldi Róberttel színészként és rendezőként is. A Kamaraszínház a legkevésbé sem belterjes: sok nálunk a vendég, más és más színházakból, más és más stílussal és munkamódszerrel - egyébként ez utóbbi sokszor árulkodik arról, hogy ki honnan jött.

- Laikusként nem gondoltam volna, hogy ennyire szembetűnő a különbség...

- Azért senkire nem akarnék rányomni valamiféle bélyeget, arról nem is beszélve, hogy a társulati rendszerek felbomlófélben vannak, nagy a jövés-menés, és gyakran szinte alkalmi jelleggel áll össze egy-egy csapat. Az viszont tény, hogy például a Katona József Színházból és a kaposvári Csiky Gergely Színházból érkezett színészeknél addig tart a próba, amíg tökéletes nem lesz a jelenet. Persze mindenki más is boldogan próbálna hajnalig, ha nem kellene forgatásra, szinkronba rohannia. Napokig-hetekig elbabrálni egy szereppel, azzal kelni és feküdni, hogy miként közelítsem meg a figurát, mígnem egyszer csak megszületik a dolog - ez az, ami miatt érdemes a pályán lenni. Ugyanakkor nemcsak a színpadi, hanem a többi feladatomat is nagyon élvezem. Másképp nem is tudnám csinálni - én továbbmegyek, ha nem tetszik, amit magam körül látok és tapasztalok.

- A szinkronizálás terén is nagyot fordult a világ. Még a nem túl távoli múltban is volt idő rákészülni a szerepre - nem véletlen, hogy a magyar szinkron nemzetközi viszonylatban is a legjobbak közé tartozott. Ehhez képest manapság a színésznek azonnal szájra kell mondania a szöveget, anélkül, hogy tudná, miről is szól a film, és gyakran a partnereivel sem találkozik. Véleményed szerint érezhető ez a színvonalon?

- Érezhető, bár - nem bántva meg a régi nagyokat - mindenkinek ajánlom, hogy nézzen meg dvd-n egy nagy klasszikust, mondjuk, a hatvanas évekből. Fantasztikus a szinkron, de azért előfordul, hogy itt hosszú, ott rövid, amott meg átnyúlik. Mi ezerrel gyúrjuk: néhány év alatt többet szinkronizálunk, mint más egész életében - van, hogy egy hét alatt öt főszerepet kell megcsinálni -, ezzel hatalmas rutint szereztünk-szerzünk.

Nekünk inkább a fordítás okoz gondot. Manapság már nagyon sokan tudnak angolul, időnként jobban is, mint az anyanyelvükön, így megesik, hogy nem találják az odaillő magyar szót vagy kifejezést - az embernek olyan érzése támad, mintha egy fordítógép dobta volna ki a szöveget. Mi, színészek igyekszünk odafigyelni erre, és adott esetben kérünk is változtatást, de egy idő után már nekünk is fárad az agyunk. Mindeközben a fordítók is hasonló csapdában vannak, mint mi. Sokszor másnapi határidővel kell elvállalniuk egy-egy munkát, és nem mondhatnak nemet, mert akkor legközelebb mást hívnak helyettük. Azt gondolom, hogy közösen kell tanulnunk ezt a tempót.

- Hét éve mutatta be a Budapesti Kamaraszínház a Johnny háborúja című drámát, melyet a híres izraeli direktor, Ilan Eldad rendezett, és amelynek te voltál a főszereplője - sőt, valójában az egyetlen szereplője. Mondható, hogy ez hozta meg az áttörést a pályafutásodban?

- Nemcsak a pályafutásomban, hanem lelkileg is. Fontos találkozás volt ez számomra, a rendezővel és saját magammal egyaránt. A Johnny háborúja egy fiatal srácról szól, akit az első világháborúban gránáttalálat ér, és ágyhoz kötött, mozgásra és kommunikációra képtelen nyomorék lesz belőle. A történet - ami valójában egy visszaemlékezés és egyben fikció is - az ő képzeletében, több síkon játszódik. Egy és negyed órán keresztül egyedül álltam a színpadon, én személyesítettem meg Johnny apját, anyját, szerelmét, azaz mindenkit, aki szerepet játszott az életében.

Nagyon nehéz feladat volt, mégis inkább a szépségeire emlékszem. Egyszer beültettek 60 középiskolást az előadásra. Hallottam a takarásból, ahogy beszélgetnek, röhécselnek, egyikük átszólt a haverjának a nézőtér túlsó felére, hogy majd szünetben odamegy hozzá - nem tudták, hogy nincs szünet. No, és akkor állj ki, és játssz el egy olyan embert, akinek az agyán kívül semmije sem működik. Ebből a kezdésből sikerült elérni - méghozzá anélkül, hogy bármilyen módon, akár csak a hangom felemelésével fegyelmezni próbáltam volna őket -, hogy ezek a langaléta, hosszú kezű-lábú, érzelmeiket nehezen kimutató kamaszok, mint amilyen én is voltam annak idején, a zsebkendőjüket szorongatták. Jobban éreztem magam akkor, mint a premieren.

Mindig is ezt a fajta kihívást kerestem, és keresem ma is. Nem azért nem vállalok el két-három mondatos szerepeket, mert ez megalázó lenne számomra, hanem azért, mert 37 évesen elpocsékolt időnek érezném, hogy a darab alatt nagyrészt az öltözőben ücsörgök. Ha csinálok valamit, teljes erőbedobással csinálom. Így vagyok a futással is: a napi adagom minimum hat, de inkább tíz kilométer, tavaly teljesítettem a félmaratont, és idén is indulni fogok.

- Úgy hallottam, Ilan Eldad nagyon megkedvelt téged. Fogtok még együtt dolgozni?

- A Johnny háborúja óta kétszer rendezett - utoljára a Találkozás című darabban, ahol Bánsági Ildikó volt a partnerem -, remélem, lesznek még közös munkáink.

- Mióta végeztél a Színművészetin, folyamatosan a Budapesti Kamaraszínháznál vagy. Ritka ez a fajta hűség manapság, amikor mindenki jön-megy, szabadúszik…

- Azt gondolom, hogy amíg működik a dolog, nem érdemes keresgélni. Sokat köszönhetek Szűcs Miklós igazgatónak, aki a Kamaraszínháznál töltött tízegynéhány év alatt ott állt minden lehetőség mögött, amit kaptam - és ez nem afféle diplomáciai főhajtás a részemről. Ha a színészbarátaimmal összeülünk szakmázni, előbb-utóbb felvetődik, hogy ide vagy oda kéne menni. Végül mindig arra jutunk, hogy a tökéletes társulat tökéletes körülményekkel csak a fejünkben létezik - a gyakorlat más.

Nem keresik a médiavircsaftot feleségével, Urbán Andrea színésznővel

- Pályatársaid közül nem kevesen a médiaszereplés révén próbálnak boldogulni - rád viszont a legkevésbé sem lehet azt mondani, hogy ömlenél kifelé a bulvárból. Tudatos döntés ez a részedről?

- Soha nem beszéltük meg a feleségemmel (Urbán Andrea színésznő - a szerk.), hogy nem szerepelünk a médiában. Inkább arról van szó, hogy én este hét és tíz óra között vagyok színész, akkor érzem jól magam. Megjelenni valahol csak azért, hogy lássanak - ez nem az én műfajom. Ami pedig a boldogulást illeti, egy-egy munka akár össze is jöhet így, de nem ezen múlnak a dolgok. Azt, aki nem bizonyít, többet nem hívják. Tudok olyan félig kolléga-félig celebről, akinek önálló estje van, és bejövetelkor mindig nagyobb tapsot kap, mint a végén.

Valahol persze azt is meg lehet érteni, aki igyekszik folyamatosan jelen lenni a médiában. Mint ahogy nyilván nem könnyű nemet mondani egy olyan feladatra sem, ami abból áll, hogy az illető hetente egyszer felveszi az öltönyt, és felolvas egy ötperces szöveget, és ezért annyi pénz kap, amennyiből viszonylag magas életszínvonalat képes biztosítani a felesége és a gyermekei számára. Ugyanakkor ez is egy döntés, aminek vállalni kell a következményeit.

Amúgy meg azt gondolom, hogy nálam unalmasabb pali nincs. A múltkor falat vakoltam és festettem - találtam a kertünkben egy részt, amivel nem voltam elégedett, azt hoztam rendbe -, és reggel, mikor felébredek, ennek örülök. Engem tökéletesen kielégít egy üveg finom bor vagy egy jó beszélgetés, és nem kifejezetten csak szakmabeliekkel. Azt hiszem, mentalitás tekintetében kilógok a kollégáim közül.

- Munkásságod során két rangos elismerést is kaptál: a Soós Imre-díjat és a Súgó Csiga-díjat. Melyik a legkedvesebb a szívednek - ha egyáltalán lehet rangsorolni?

- A Soós Imre-díjat, amit pályakezdőknek ítélnek, értelemszerűen pályakezdőként kaptam meg, és sokat jelentett számomra. 29 éves voltam akkor, rá egy évre játszottam el Johnnyt, amivel le is zártam a pályakezdés éveit, de a tanulás éveit korántsem. A Súgó Csigának pedig azért örültem, mert az abszolút közönségdíj. Nem hittem volna, hogy bekerülök a legjobb 12 színész közé, mégis így történt. Az interneten nyomon követhettem a szavazást - jó érzés, amikor ráklikkelnek az emberre.

- Azt gondolom, hogy nálam unalmasabb pali nincs

- Hogyan látod magad 10-20 év múlva?

- Plusz 25 kilóval és elképesztően sok ránccal. Komolyra fordítva: azt gondolom, hogy viszonylag egyenes pályát futok be. Sajnálom azokat az embereket, akik túl korán kapnak meg egy nagy lehetőséget. Szerinted Elvis Presley mennyire tudta feldolgozni, hogy egyszerű teherautó-sofőrből egyik napról a másikra Király lett? Szándékosan említettem egy távoli példát. Pokoli nehéz lehet megbirkózni a hirtelen jött sikerrel - nekem sem ment volna. Szerencsére én fokozatosan kaptam a terhelést: eleinte kisebb szerepeket játszottam, melyeket aztán egyre nagyobbak követtek, és volt részem kudarcban is.

Ha minden jól megy, 10-20 év múlva - sok tanulással, tapasztalattal a hátam mögött - érett, a szakmáját, pályatársait szerető, boldog ember leszek. Több pénzem nyilván nem lesz, de még egy - esetleg kettő - gyerekem lehet, hogy igen.

Fotók:Varga Niki.

Ezt is szeretjük