Rácz Zsuzsa: "Most kezdődik a feminizmus"
Interjú Terézanyuval
Rácz Zsuzsa a női sorsközösségnek azon alaptémáit veti fel, amelyek még ma is tabunak számítanak.

Ez is érdekelhet

Az élet és szerelem diadala - egy rendkívüli, igaz történet Párizsból (x)

Mozdony Matiné, a mozdonyok fesztiválja (x)

TOGETHER We Recycle – Együtt a környezetért (x)

beauty and style

Ezeket a magvakat edd rendszeresen, ha szép bőrt szeretnél: pattanások és ráncok ellen is jók »

Ezek a legmenőbb bokacsizmák őszre: lapos és magassarkú fazonokat is mutatunk »

Transznemű modell a Chanel új szépségkampányának arca: Teddy Quinlivan tényleg elég szépen mutat a képeken »

retikül.hu
Top olvasott cikkek
bmi kalkulátor
nem

A te BMI-d:

Alultápláltságot jelent. Mindenképp fordulj orvoshoz, hogy feltárd az okokat!

A testsúlyod ideális, törekedj a mostani alkatod megőrzésére.

Fokozottan vagy kitéve az infarktusnak és más betegségeknek. Csökkentened kell a testsúlyodat!

Veszélyeztetett kategóriába tartozol, mielőbb fogyókúrába kell kezdened!

Az egészséged közvetlen veszélyben van. Azonnal orvos által felügyelt diétába kell kezdened!

számolújraszámol

A Terézanyuként is ismert írónő a női sorsközösség olyan alaptémáit veti fel, melyek szinte mindannyiunkat érintenek, ám legfeljebb érintőlegesen beszélünk róluk, mert tabuk.

- Amikor belevágtál az első Terézanyu-könyv megírásába, a szórakoztató női irodalom, mint olyan, nem létezett Magyarországon. Nem voltak aggályaid a könyv fogadtatását illetően?

- Különösebb aggályom nem volt, leszámítva persze, hogy a kutyát nem fogja majd érdekelni könyv, de ezzel a legtöbben így vannak.

Nick Hornby (angol regényíró és kritikus - a szerk.) mondta egy interjújában, hogy az írás általában önbizalom kérdése - a szerző ott van magában, hónapokig nem mutatja meg másnak, amit írt, és csak magát nyugtatgathatja, hogy nem ment el az esze. A munkája fele részben arról szól, hogy az önbizalomhiányával küzd.

- Meglepett, hogy milyen sokan tudnak azonosulni a főhőssel, Kéki Katával, aki a hagyományos női elvárások, illetve az önálló női egzisztencia és az egyenjogú párkapcsolat modelljei között csetlik-botlik?

- Még mindig meglep - a mai napig nem szűnök csodálkozni ezen. Éppen a visszajelzések nyomán született meg a Terézanyuságom története pályázat – arra buzdítottuk az olvasókat, hogy írják meg személyes történeteiket saját terézanyuságukról és az abból való kilábalásukról. A beérkezett 130 írás többsége olyan felkavaró és őszinte vallomás, hogy a legjobbak kiválasztása szinte lehetetlen feladat elé állított, ezért több különdíj is született. A legszívfájdítóbb számomra azonban az volt, hogy ebben a 130 emberben milyen elemi igény él a bátorításra és az elismerésre. Nálunk ez valamiért nem szokás - pedig egyetlen mondattal is mekkora örömet lehet szerezni.

- Magyarországon nem jellemző, hogy egy könyv - akár egy bestseller - kapcsán pályázatot írjanak ki az olvasóknak…

- Valójában ez egy társadalmi szerepvállalás, ami korábban sem állt távol tőlem. Első könyvem, az 1998-ban megjelent Kábítószeretet című riportkötet ugyancsak tabutémákat vetett fel - akkoriban még kevés szó esett a szerfüggőségéről. Ennek kapcsán dolgoztuk ki néhány barátommal az Élménymozgalom elnevezésű komplex drogprevenciós programot, amelynek lényege nem a tiltás, hanem a tapasztalati tanulás volt. A program keretében a fiataloknak lehetőségük nyílt arra, hogy megismerkedjenek önmagukkal, fejlesszék képességeiket, illetve egy közösség tagjaiként megtapasztalják, hogy képesek a többiekkel együttműködve hozzátenni valamit a csapat sikeréhez - és ily módon tudatosuljon bennük, hogy értékesek és fontosak, és ne pusztítsák önmagukat.

A Terézanyuságom története tulajdonképpen ennek a folytatása. A beérkezett 130 pályaműben a női sorsközösségnek azok az alaptémái merülnek fel, amelyekről nem beszélünk mélységükben. Ilyen például az elköteleződés dilemmája. A házasság nem a legkorszerűbb együttélési forma - ezt támasztja alá az a tény is, hogy soha annyi válás nem volt, mint manapság. Az a generáció, amelyhez én is tartozom, gyerekként azt látta, hogy anya napi nyolc órában meggebed, és még a háztartás is az ő nyakába szakad - persze lehet, hogy közben apa is meggebedt a munkahelyén, de hogy otthon nem, az szinte biztos. A mai harmincas nők már jobban meggondolják, mire mondanak igent vagy nemet, és nem szeretnék továbbvinni ezt a mintát.

- Ami a gyermekvállalási kedvre sem hat éppen ösztönzően…

- Egy tavalyi KSH-adat szerint az 1973 és ’77 között született nők egyharmada még gyermektelen, miközben fut ki az időből. Számomra ez úgy hangzik, mint egy segélykiáltás. A társadalom elvárja a nőktől, hogy szüljenek, miközben a férfiaktól már jóval kevésbé várja el, hogy apák legyenek, azaz az előbbiekre hárítja a döntés felelősségét. Holott egy gyerek felneveléséhez két ember kell, emellett a nagyszülői háttér is nagyon fontos.

- Az elköteleződéshez hasonlóan tabuk övezik az anyaságot is.

- Gyakorló kismamaként a világ legnagyobb csodájának tartom az anyaságot, de tény, hogy amiben öröm van, abban van teher is - utóbbival azonban a nők nagyon magukra maradnak, mert szégyellnivalónak tartják. Mindezt a média tovább erősíti azzal, hogy olyan anyukákat mutat be, akik látszólag gond nélkül látnak el többféle szerepkört, holott ez sokszor csak maszlag. A hétköznapi nők pedig nem értik, hogy ami másnak sikerül, nekik miért nem. „Talán abban lehet segíteni, hogy beszélünk róla, és nem csak azt hajtogatjuk, hogy ha már megtaláltad az igazit, és családod lesz, akkor leszel igazán boldog. Mert majd amikor megtaláljuk az igazit, és születik két egészséges, gyönyörű gyerekünk, és mégsem vagyunk boldogok, akkor ki a felelős?” - kérdezi ennek kapcsán az egyik pályázó.

Kisgyerekes anyukaként a munkába való visszatérés is nehézségekbe ütközik, amit egy másik pályázó a következőképpen fogalmazott meg: „Elhatároztam, hogy oké, most már lehetek lassan újfent sikeres ember is, nem csak az a fajta háztartási kellék, akinek nyolc keze van, az egyikkel enni ad, a másikkal sütit süt, a harmadikkal rendet rak, a negyedikkel tereget, az ötödikkel orrot töröl, a hatodikkal mosolyogva szedi ki a gyereket a mosogatóból, a hetedikkel sminkel, a nyolcadikkal még férjet is ölel. (…) Állást kerestem. Minden létező helyet megpályáztam, bár minden kutatóakció során fájdalmasan nyilallt belém, hogy nem vagyok piacképes. (…) Nem könnyű egy olyan társadalomban, ahol skatulyák vannak mindennek. Bezár, és nehéz belőle szabadulni. Mert aki azt választja, hogy anyuka lesz, hát legyen anyuka, és ne akarjon mást."

Azok pedig, akik szülés után is sikeresek maradnak a hivatásukban, valósággal mentegetőznek. Nemrég olyan anyákkal beszélgettem, akik párhuzamosan és sikerrel futtatják a karrier- és családi feladataikat is. Nem győzték hangsúlyozni, hogy a karrierjük nem megy a gyereknevelés rovására. A férfiak soha nem beszélnek így az apaságukról, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos számukra. A nőknek vajon miért kell mentegetőzniük- főleg, hogy az adatok szerint egyre több nő keres jobban a férjénél?

- Egy újságíró a feminista irodalomba sorolta a Terézanyu-könyveket. Vállalható ez számodra?

- Abszolút. A regényeimben - bár humorosan és finoman - olyan dolgokat fogalmazok meg, amelyek valójában feminista felvetések. Kaptam is ezért hideget-meleget. Az egyik nagyon jó fej amerikai tanárom, egy 70 éves hippi szerint ezen nincs mit csodálkozni, mivel, ahogy ő fogalmazott, feminista úttörő vagyok egy olyan kultúrában, amely évtizedekkel el van maradva. Magyarországon ugyanis csak most kezdődik a feminizmus - még előtte állunk azoknak a változásnak, amelyek Nyugat-Európában és Amerikában már lezajlottak a hetvenes-nyolcvanas években.

- Bár a Terézanyu-könyvek nem önéletrajzi ihletésűek, akad némi párhuzam a te életed és Kéki Katáé között. Egy korábbi interjúdban említetted, hogy voltak olyan kapcsolataid, amikben nem becsült meg a másik fél, mégsem tudtál kijönni belőlük, illetve a hasonló helyzeteket kerested, mert azokban érezted otthon magad. Hogyan sikerült felülkerekedni ezen az állapoton?

- Rájöttem, hogy sokadszorra lépek bele ugyanabba a folyóba, csak a nevek változnak. Ezt egyébként társfüggőségnek hívják, kialakulásához pedig nagyban hozzájárul a nők szocializációja, hiszen a kislányokat alapvetően arra nevelik, hogy legyen jók, fogadjanak szót. Sokan küzdenek a társfüggéssel, nemritkán anélkül, hogy tudatában lennének a problémának. Úgy éreztem, nem szeretnék így élni. Elkezdtem járni egyéni és csoportos terápiára, illetve pszichodrámára, és kiderült, hogy valójában egy mintát követek - az én családomban is nehéz sors jutott a nőknek, miközben persze a férfiaknak sem volt könnyű -, ez a minta azonban leküzdhető.

- Hogyan ismerheti fel valaki, hogy ő társfüggő?

- A függőség egyik tipikus ismertetőjele az ismétlődés. Ha már többedszerre játszódik le ugyanaz a párkapcsolati történet, akkor valami belül ugyanarra a rugóra jár. Erre utal az is, ha a nő elfogadja, hogy a párja számára nyilvánvalóan nem ő a legfontosabb, hanem valaki vagy valami más, például a haverok vagy a munka - esetleg egy másik nő. Sokan abban bíznak, hogy majd ha együtt élnek vagy összeházasodnak, esetleg gyerekük születik, akkor majd minden másképp lesz - aztán nem változik semmi. Vannak, akik klinikai esetnek számító - például alkohol-, drogfüggő vagy beteges féltékeny - párjukat akarják megmenteni, ami persze megintcsak nem sikerül.

- A probléma sokszor nagyobb annál, hogy valaki a saját erejéből megküzdjön vele. Hová fordulhat segítségért egy társfüggő ember?

- Nagyon sok lehetőség van, melyek bárki számára elérhetőek, de csak kevesen ismerik őket. Ilyen például a kifejezetten társfüggők számára létrehozott CoDa, a szerfüggők hozzátartozóit fogadó Al-Anon Családi Csoport, illetve a Kék Pont drogkonzultációs központ. Ezek az önkéntes csoportok bizonyítottan nagyon hatékonyak. Az érintettek megtapasztalhatják, hogy nincsenek egyedül, és rájönnek: nem kell szégyellniük magukat, és nem kell, hogy rámenjen az életük a társfüggőségükre, illetve a párjuk függőségére. Mindeközben segítséget kapnak ahhoz, hogy kiszűrjék azt a bizonyos mintát, ami a problémát okozza, és képesek legyenek változtatni.

- Van egy két és fél éves kislányod, Szofi. Egy régebbi nyilatkozatodban életed legnehezebb döntésének nevezted a gyerekvállalást. Mi volt az, ami úgymond ellene szólt?

- Az ismeretlentől való félelem. Tartottam attól is, hogy én sem tudom majd másképp csinálni, mint az előttem lévő generációk, vagy a kapcsolatom törékenynek bizonyul. Aztán egyszer a férjem, aki nagyon szeretett volna gyereket, azt mondta: élni jó, és a legnagyobb dolog, ha ezt meg tudjuk mutatni, át tudjuk adni. Erre nem tudtam mit mondani. Mióta pedig Szofi megszületett, én is jobban megélem a létezés örömét, annak ellenére, hogy az új helyzet új problémákkal is jár, amelyeket meg kell oldani.

- A Libri Aranykönyv-díjért folyó versenyben – amit a magyar könyves Oscarként is emlegetnek - a közönség az Állítsátok meg Terézanyut! illette a legtöbb szavazattal, a Nesze Neked Terézanyu! pedig a 12. helyen végzett. Lesz-e folytatás?

- Szeptemberben nekiülök a Terézanyu-trilógia befejező részének. Ebben az anyasággal kapcsolatos tabutémákat vetek majd fel, a szokásos humoros-ironikus hangvételben. Addig is várom az olvasókat a Terézanyu.hu oldalon.

Szeretném, ha az oldal - a Terézanyuságom története pályázathoz hasonlóan - biztonságos kikötő lenne azoknak a nőknek, akik úgy érzik, magukra maradtak valamilyen problémájukkal.

Fotók: Sárosi Zoltán

Ezt is szeretjük