VV Ágiként ismertük meg 20 éve a Való Világban: Kégl Ági évek óta Angliában él

2002. szeptember 11-én indult el a Való Világ, amelyben Szabolcs (az első évad győztese) mellett Majkát, Okit, Lorenzót és a mindössze 21 éves VV Ágit is megismertük - utóbbi 85 napot töltött a villában. Kégl Ági az RTL Klub reality show-ja után nem kért a celebéletből, újságíróként kezdett el dolgozni, majd bő tíz évvel ezelőtt párjával úgy döntöttek, hogy kisfiukkal Angliában kezdenek új életet. 

Hogy hogyan lett a Székesfehérvárról indult kislányból fiatal felnőtt Budapesten, miért vonzotta a külföldi élet, amit 41 évesen egyedülálló anyaként él, azt nemrég megjelent, Óriáskerék című kötetében az olvasókkal is megosztja. Életútjáról és könyvéről adott interjút a Feminának. 

Kégl Ágnes: Óriáskerék

- Sokakban nosztalgiát ébreszt, ha meghallják, már húsz éve annak, hogy egy szeptemberi napon elindult a Való Világ első szériája. Neked biztosan nem a kedélyes nosztalgiázás jut róla eszedbe… Anyukád felvette ugyan mindegyik részt, de inkább egyet sem néztél vissza, elég volt, hogy a szalagcímeket láttad magadról még bent a villában: nem olyannak láttattak a műsor készítői, amilyen valójában voltál, hanem beletettek egy skatulyába. Életednek ezt a szakaszát feldolgoztad? Van még benned rossz érzés?

- Nincs bennem rossz érzés, úgy emlékszem rá vissza, mint más talán egy gimis osztálykirándulásra. Az életemnek valahogy elkerülhetetlen része volt, ami adott is, és ugyanazzal a lendülettel el is vett. Azt hiszem, ami feldolgoznivalóm volt ezzel kapcsolatban, azt már régen elrendeztem magamban. 

- A műsornak hosszú távú hatása is volt, többen előítéletesek voltak veled. Bizonyos idő távlatából voltak pozitívumai a szereplésednek? Olyan, amiből építkezni tudtál?

- Persze. Egyrészt segített belelátni a média világába, amiről előtte csak naiv elképzeléseim voltak. Ez az élménytenger, amivel a Való Világ járt, ráébresztett, hogy mennyire üres tud lenni bizonyos szempontból a celebek élete, és hogy nekem mennyire nem való ez. Megtapasztalhattam a 15 perc hírnevet, ami elég is volt arra, hogy utána tudatosan másfelé tereljem az életemet, a rivaldától pár lépés távolságra, az újságíró szakmába. Soha nem bántam meg, hogy így alakult. 

- Évek óta újságíróként dolgoztál, amikor egy londoni sajtóúton kidumáltál magadnak egy álláslehetőséget egy nagy médiacég vezetőjénél. Felcsillant egy lehetőség, amiből ugyan nem az lett, mint aminek elsőre tűnt, te mégis úgy döntöttél a pároddal, hogy kiköltöztök a kisfiatokkal. Mi volt a legfőbb hajtóerőd? 

- Egyrészt azt éreztem, hogy ez az ismeretség, amit az első angliai utazásom második órájában kötöttem egy nagy brit lapkiadó vezető emberével, nem jöhetett véletlenül, és ostobaság lenne egy ekkora hívásra nem odafigyelni. Szerettem volna megtapasztalni, milyen az újságírószakma nagy, nemzetközi porondon. De hajtott az is, hogy a kisfiamnak, aki hiperaktív-figyelemzavaros kisfiú volt, egy elfogadó, megértő iskolarendszert biztosítsak, és azt tudtam, hogy a brit rendszer ilyen. 

- A jobb kereseti lehetőség mellett a nem poroszos iskolarendszer és nyelvtanulási lehetőség a gyerekük számára vonzó lehet az Angliába költözők számára. Ugyanakkor ti egy iskolakezdés előtt álló, ADHD-s kisfiúval mentetek, akinek azzal is meg kellett birkóznia, hogy nem az anyanyelvén kerül be az oktatási rendszerbe. Milyen pro és kontra érvek alapján döntöttél Áron szemszögéből a kiköltözés mellett?

- Tudtam azt, hogy abban a korban van, amikor a nyelvet rekordsebességgel fogja megtanulni. Az első nehézségek leküzdése után Áron két éven belül anyanyelvi szinten beszélt. Emellett tudtam, hogy az elfogadó brit rendszerben a gyereknek valószínűleg nyugodtabb, kevésbé stresszes iskolaévek jutnak majd, amit rendkívül fontosnak éreztem. A kontra az nyilván a családtól való távolság és a megszokott környezetből való kiszakadás volt. Sajnos itt a valamit valamiért elve dolgozott, valóban volt és van veszteség egy külföldre költözésben, különösen kisgyerekkel. 

- Szerető családi közegben nőttél fel, jó élményeket szereztél a színházból gyerekszínészként. Megdöbbentő volt olvasni, hogy mosolygós, kedves kislányként mégis bántalmaztak verbálisan és fizikailag is az iskolában. Volt akkor a családodon kívül, aki segíteni tudott? Fel tudtad azóta dolgozni? 

- Az az igazság, hogy akkoriban ennek a jelenségnek neve sem volt, segítség sem volt elérhető. Az, hogy a családi háttér érzelmi biztonságot nyújtott, nagyon sok mindenen átsegített. De a könyv megírásának egyik legfájdalmasabb mozzanata volt a bullyingról írni, mert valahogy most dolgoztam fel igazán magamban ezt a több évtizedes élményt, és kicsit sajnáltam is az akkori önmagamat. Nagy ajándék számomra, hogy manapság már olyan emberek vesznek körbe - barátok és család-, akik őszintén szeretnek, és elfogadnak. És ráadásul most már az olvasóktól is nagyon pozitív visszajelzéseket kapok - az írásaimon, cikkeimen és most már a könyvön keresztül is - önmagamra.

- Elképzelhető, hogy tudat alatt ez is befolyásolt a kiköltözésben: nehogy Áron „más” gyerekként az iskolatársai céltáblájává váljon?

- Talán ezt így nem gondoltam végig, de már akkor, nagycsoportos ovisként érezni lehetett, hogy a hazai rendszer - talán a kapacitás hiánya, talán az irányelvek miatt - nem tud kellően elfogadóan viselkedni vele. Az oviból ki akarták tessékelni, holott nem volt iskolaérett. Az önkormányzatnak kellett közbelépnie, hogy maradhasson még egy évet. És akkor még csak hatéves volt.

A brit rendszer talán tudásanyagában nem olyan erős, mint a magyar, de amikor azt látom, hogy Áron kíváncsi, értelmes és jól nevelt, kiegyensúlyozott kamasszá vált, akkor tudom, hogy számára ez az iskolarendszer volt a jó út. Michael Gove mondta - szabad fordításban -, hogy egy idegen nyelvet és kultúrát megtanítani egy gyermeknek az egyik leghasznosabb dolog, amivel az empátiás, valamint az együttérző készségét és a kulturális nyitottságát lehet növelni. Áronon mindezt abszolút érezni: rendkívül elfogadó, támogató és szeretetteljes. Néha az őrületbe kerget, de melyik kamasz nem? 

- Angliában sok nehézséggel kellett szembenézned: a szerkesztőségi munka során minden apróbb újságírói feladatért küzdened kellett, a pároddal 11 év - ebből egy angliai - után különváltatok, egyedülálló anyaként több fronton is helyt kellett állnod, az édesapád elhunyt. Nem fordult meg a fejedben, hogy inkább hazaköltözzetek Áronnal? Miért maradtál mégis? 

- Dehogynem, milliószor eszembe jutott, de aztán a kinti lehetőség és Áron érdeke is kint tartott. Ma már nem is tudom, hogy csináltam végig, kőkemény volt a kiköltözés utáni első időszak. Őszintén szólva nem csinálnám végig újra. De nagyon hálás vagyok önmagamnak, amiért akkor volt erőm kitartani és elvinni magunkat addig a pontig, ahonnan már könnyebbé vált a kinti élet. Ma már sokkal könnyebb és nagyon szerethető a kinti életünk. 

- Miket volt a legnehezebb Angliában megszokni? 

- Nehéz volt megszokni, hogy nem az anyanyelvemen beszélek. Hiába volt magas szintű angol nyelvtudásom, amikor kiköltöztünk, az a biztonság amivel a magyar nyelvet használom, soha nem lesz meg egy második, tanult nyelven. És rá kellett jönnöm, hogy egy másik nyelven egy picit másik ember is vagyok, ezt is meg kellett szoknom. Szintén fura volt, hogy az angolok a köszönés részeként ugyan megkérdezik, hogy hogy vagy (How you doin’), de a válaszra igazából a kutya nem kíváncsi. És azt is, hogy az időjárásról való beszélgetés gyakorlatilag az effektív beszélgetés elkerülése - hiszen az ember kapcsolatot létesít anélkül, hogy bármiféle intim dolgot, de pláne érzelmet megosszon magáról. 

- Mi volt az, amit nagyon megszerettél - az előrecsomagolt ételeken túl? 

- Nagyon megszerettem a kinti hétköznapok nyugalmát, kiszámíthatóságát. Szeretem azt, hogy az emberek - főleg vidéken- egymásra mosolyognak. Ráadásul mi lassan három éve sokat járunk a kutyával sétálni, és a kutyás közösség különösen barátságos és szeretetteljes. Szeretem a kinti, jó minőségű ételeket, könnyű jókat főzni gyorsan - még egy ilyen konyhai antitalentumnak is, mint amilyen én vagyok. És imádom a vidéki Angliát, a Temzén úszó lakóhajók látványát és a fák és rétek nagyon látványos zöld színét, amiről az ország híres. 

- Egyeseknek a pohár félig tele, másoknak félig üres. Aki nem engedheti meg magának, hogy Londonban lakjon, annak marad a korán kelés és az ingázás több átszállással. A külső kerületek viszont nyugodtabbak, barátságosabbak, zöldebbek - ahogy magad is írtad. Mindig igyekszel a pozitívumot meglátni a minden helyzetben? 

- Mindig is volt ez a szerencsés adottságom: addig megyek, amíg egy nehéz helyzetet pozitívba nem fordítok. Hálás vagyok ezért az alaplelkialkatért. Egyszerűen annyira erős bennem a boldogságra való törekvés, hogy nem állok meg, amíg a problémát meg nem oldottam. Mi egyébként mindig is vidéken éltünk, sosem Londonban, és sikerült addig-addig alakítanom a helyzetet, mire olyan munkahelyet találtam, ami már nem London központjában, hanem egy hozzánk közel eső, külső területen van, így napi egy óra ingázás maradt csak az életemben. És ez - szemben a régi napi négyórányi borzalmas vonatozással - igazi felüdülés. 

- Írsz cikkeket, de már nem főállásban vagy újságíró, viszont egy olyan munkahelyen dolgozol, ahol szeretnek a kollégáid, a főnököd megbecsül. A helyeden érzed most magad? 

- Ezen a munkahelyen elfogadnak - a hiányosságaimmal együtt is-, és őszinte barátságaim is alakultak ki. Nagyon más érzés ilyen közegben dolgozni, mint ahol csak cserélhető darab az ember. Itt is sok tartalmat gyártunk, így aztán a kreatív, írói vénámat is tudom kamatoztatni. Ugyanakkor egyre erősebb bennem a vágy, hogy kicsit saját lábra is álljak, és az írásból, PR-marketingből vállalkozóként, digitális nomádként éljek egyszer. Mert egyre növekszik bennem a szabadságvágy, hogy a saját időmmel én rendelkezhessem. 

- Áron már nem kisfiú, a figyelemhiányos hiperaktivitási zavarra szedett gyógyszert is elhagyhatta. Egyik orvosa azt mondta, eljöhet az idő, amikor az, ami egykor a hátránya volt, az előnyére válhat. Eljött ez az idő? Hogy boldogul az iskolában és a tágabb környezetében?

Áron egy nagyon intelligens kissrác, akinek helyén van az esze és a szíve is. Azt látom, hogy van néhány nagyon szolid és lojális barátság az életében, és alapvetően a suliban is elfogadják, szeretik - nincs kitéve annak a kirekesztettségnek, amiben én felnőttem. És ennek nagyon örülök. A felnőttek társaságában is jól működik, komoly beszélgetéseket tud folytatni ma már szinte bármilyen témakörben. Ilyenkor én csak a háttérbe húzódva hallgatom, és dagad a mellem a büszkeségtől. Egyelőre nem teljesen egyértelmű, hogy milyen utat választ magának, de az az érzésem, hogy jól fog dönteni - én pedig itt állok mögötte, hogy támogassam ahol és amikor szükséges.  

- Randizgattál, volt ír vagy skót hódolód is, de hosszú távú, komolyabb kapcsolat egyikből sem lett. Még mindig azt kívánod, hogy „Istenem, küldj nekem egy normális magyart”?

- Igazából azt kívánom, hogy egy támogató, szerető társat küldjön, legyen az bármilyen nemzetiségű. Egy magyarral talán annyiban egyszerűbb, hogy közös az anyanyelv és a kulturális alap, de én nem szűkíteném le a kört: jöjjön az, aki  - nációtól függetlenül - nekem a legjobb társam tud lenni hosszú távon, és én örömmel fogadom majd. 

A Való Világ első győztese, Szabolcs

A Való Világ legelső évada 2002. szeptember 11-én indult, és a győztes végül december 22-én a 27 éves békéscsabai srác, Mészáros Szabolcs lett. A rivaldafényre és a személye körüli felhajtásra hamar ráunt, és három évvel a szereplése után komoly édesapaként már nyilatkozott. Kíváncsi vagy, mi történt vele?

• sztár
• vv ági
• kégl ági
• így él most
• interjú
• könyvajánló
• exkluzív
• Hazai sztár