Ne legyintsünk könnyelműen arra, milyen meséken nő fel a gyerek: a jó történet kultúrára nevel

Élénken él bennem minden mese, amit gyerekkoromban hallottam. A legkorábbról a Kismalac és a farkasok című mesére emlékszem, alig vártam, hogy elhangozzon: „Forró vizet a kopaszra!” Aztán emlékszem kisiskolás koromból az alkudozásokra, csak még egyet, és a szüleim válása utáni időkre, mikor anyuval aludtam. Félálomban pislogtam, ő meg olvasott mellettem az ágyban.

Nem sokkal később már a gyermekkönyvtár tagja voltam, és magamnak meséltem. Imádtam a meséket, ahogy minden történetet imádtam, amit a mamám mesélt. Hogy a faluba’ régen volt boszorkány, bizony, és nem tudott meghalni, csak azután, hogy valakinek átadta a boszorkányságot! Hogy lánykorába’ hányan jöttek össze szilvát fejteni és főzni, énekeltek, a legények vicceltek, mesét is mondtak, hosszút, éjszakába nyúlót. Hogy a mama és a keresztanyi hogy jöttek fel Pestre hajóval a piacra, hogy mekkora árvíz volt alig pár hónappal a születésem után, vitte a kiscsibéket a víz, egy se maradt, mind odaveszett.

Engem nem kellett olvasóvá nevelni, én az voltam. Úgy bele tudtam magam élni egy-egy történetbe, azt sem vettem észre, mikor sötétedett be, vittem a drága könyveim mindenhová, és a szeretett helyeimen is volt mindig egy-egy kincsem. Az egyik az Aranyecset volt, már tudtam kívülről Szádeli történetét, mégis minden alkalommal úgy nyitottam ki a kopott fedelű könyvet, mintha először olvasnám.

Azokon a napokon, amikor anyu délutános vagy éjszakás volt, egyedül voltam otthon. Amikor rám esteledett, és olvastam, nem féltem.

Amikor megszületett a kislányom, tudtam, hogy nagy mesemondó leszek. Oda akartam adni neki az összes mesét, amit tudok, amit olvastam, azt szerettem volna, amikor felhangzik, hogy hol volt, hol nem volt, az ő szeme is kikerekedjen, és úgy tudja hallgatni, mintha nem lenne más a világon, csak ő és a benne életre kelt történet.

Már egészen kicsi volt, mikor mesélni kezdtem. Egyszerű történetek voltak ezek, egy város széli kicsi házról, ahol - csodák csodája! - egy anyuka, egy apuka, egy szőke, kék szemű kislány és egy fekete-fehér foltos-pöttyös kutya lakott. Hihetetlennek tűnik, de ezzel a családdal mindig pontosan az történt, ami velünk. Később kitaláltam Egerentyűt, a mezei egeret, aki népes családjával egy harangvirág alá vájt üregben lakik, és az erdő melletti tisztáson keveredik kalandokba. Egerentyű ritka vendég volt nálunk, mert egyre többször voltam olyan fáradt, hogy a rövidebb utat választottam, és leemeltem egy könyvet a polcról.

Ekkortájt ért véget az idill.

A nagy klasszikusok mellett gondot fordítottam arra is, hogy az új, ha tetszik, kortárs gyerekkönyveket is megvegyem, meséljem. Kerestem-kutattam, néztem a sikerlistákat, hogy más szülők mit ajánlanak. Sokszor nem tetszett, amit láttam. Eleinte úgy voltam vele, már megint elment mellettem a világ, és a mai kor gyerekének nem az én gyerekkorom meséi valók, a hétfejű sárkányok, a rút vén banyák, az orosz népmesék hősei ódivatúak, a tündérkeresztanya és az emberszagot érző óriás már nem szólítja meg a digitális kor ovisait, kisiskolásait. De nekem nagyon hiányoztak.

És hiányzott mindaz, ami számomra a mesét mesévé teszi. A jó és a rossz küzdelme, a botladozó hős magányos utazása, véletlen találkozása a segítőkkel, a mágikus ajándékok, amiket a rengetegben kap pont akkor, mikor már úgy látszik, minden elveszett, és sokszor azt sem tudja, mit kezdjen vele. Az elnyert jutalom, a királylány, az egész birodalom.

Bosszantott a sok bugyuta történet, az igénytelen mondatok, a se füle, se farka sztorik. A didaktikus, szájbarágós irományok még jobban bosszantottak. Mese a szelektív hulladékgyűjtésről, vattafakk? Érzékenyítés, edukáció, tájékoztatás, mesének eladva. Mi a fene történik itt?

Aztán, amikor egy kifejezetten óvodásoknak szóló könyvben azt olvastam, a kis főhős a Mikulást várva, december első napjaiban - miközben természetesen nagy pelyhekben és megállíthatatlanul hull a hó, igen, itt, a kontinentális éghajlatú Magyarországon, a klímaválság első évtizedeiben - igencsak elgondolkodik, mert csak a jó gyerekek kapnak ajándékot, ő meg a múltkor is beleköpött (sic!) kis társa levesébe, bosszúból és dühből, mert az ételérzékenysége miatt nem ehet paradicsomlevest, majd egy másik mesekönyv arra buzdított, olvassam ezt a történetet ásítozva, hiszen a könyv célja, hogy a gyereket elaltassam, mellesleg örüljek, micsoda fantasztikus módszert találtam, szentségelve a sarokba hajítottam mindkettőt, és a férjemnek dühöngtem, mekkora visszaélés ez, a gyereket, aki várja, kéri az esti együttlétet, meséléssel manipulálni! Nem beszélve a másik mesében szereplő kis gyökérről és a konfliktuskezelésről: nem ehetek levest, akkor fogom magam, és beleköpök a másik ételébe. Ez igen. Bravó!

Módszert váltottam. Nem vettem meg egyből a könyveket, ahogy addig, hanem kikölcsönöztük őket a könyvtárból. Ha nem tartottam túlságosan ostobának, és a kislányom többször is kérte, hogy abból meséljek, megvettem. Ha az óvintézkedések ellenére rezgett a baromságjelző, lelkifurdalás nélkül átköltöttem őket olvasás közben, vagy kihagytam belőle részeket. És olykor, ha rábukkantam egy-egy igazi mesére, hálás voltam, mint kóbor kutya az odavetett csontnak, és keményen kapaszkodtam olyan mondatokba, mint a „halk neszezéssel szitálni kezdett az eső”. Nem dőltem be többé sikerlistáknak, és nem érdekelt, mi végzett az eladási listák élén.

Mert akkor már tudtam, hogy mesélni nagyon kevesen tudnak. Nem tudom, mi kell hozzá, talán az, hogy gyermeklelkűek, játékosak maradjunk. Hogy bátran használjuk a fantáziánkat, el tudjunk távolodni egy világba, ahol vannak szépek és csúnyák, jók és gonoszak, erősek és gyengék, ahol a rengeteg sűrű és sötét, ahol a királylányok mind nádszálkarcsúak és gyönyörűek, az ostoba és lusta fiúnak mindig van egy nyámnyilának tartott, csendes öccse, ahol vannak apák, akik az egyik gyereküket jobban szeretik, az anyák hamuba sült pogácsát sütnek, és a mostohák utálkoznak, ahol a ki nem mondott szavaknak jelentőségük van, a halálból van visszatérés, egy csepp vérben benne van az egész élet, és egy galambtoll lehet a szabadulás kulcsa.

És tudtam, hogy nem minden gyereknek szánt történet mese, bár a legtöbbször annak hívjuk őket. És tudtam, hogy a mese nem arra való, hogy virágnyelven beletöltsünk a gyerek fejébe ismeretet, átadjunk neki valami pragmatikus tudást, ne adj isten, információt, használati útmutatást adjunk neki a mindennapokhoz. A mese nem arra való, hogy belemondjuk az arcába a tanulságot.

De a mese üzlet lett. Ezért ilyen hatalmas a gyerekkönyvkínálat, és a mesekedvelő szülő kénytelen Hamupipőke módjára válogatni az ocsúból azt a néhány búzaszemet, ami valóban mese. És a szorgos hangyák segítsége nélkül kell keresni a gyerekeknek szóló történeteket, ami nem mese, de nem képes oktatóanyag. Ilyen könyv is kell, ám ehhez is kell a tehetség. Hogy meg tudjunk szólalni egy gyerek hangján, olyan mondatokat tudjunk írni, amit értenek, olyan világot tudjunk teremteni, ami meseszerű. Nem elég, hogy egy írás nélkülözze a valós tartalmi elemeket, nem elég, hogy a gyereknek szánt történet fantázia szülte kitaláció, mágikus tartalommal, a valóságban nem létező szereplőkkel.

A gyerek nem hülye. Meg tudja különböztetni a mesét és a neki szánt történetet attól, ha át akarják verni, vagy praktikus dolgokra akarják tanítani úgy, mintha az lenne, ami sosem volt. A gyerekek mesét akarnak akkor is, ha az a mindennapi életükről szól, ha a főhősnek ugyanazok a gondjai az óvodában vagy az iskolában, mint neki. Mesét akarnak, mert csak a mese képes arra, hogy megemésszék és feldolgozzák az életük történéseit. Mert a mese lényege pont az, hogy áttételesen hat ránk, sosem direkt módon. Többek között ezért tud működni a meseterápia.

Mesét, gyereknek szóló történetet írni hatalmas felelősség. Pontosan azért, mert hat rájuk. Úgy szívnak magukba mindent, amit látnak, hallanak, mint egy-egy szivacs. Igen, ez óriási felelősség. Nem, természetesen nem lesz meleg a gyerek, ha felolvasunk neki egy történetet. Nem fog nekiszaladni fejjel a falnak a Nyugatiban, abban a hiszemben, hogy az egy átjáró. Nem hiszi el, hogy él valahol egy zöld nadrágos, beszélő macska, akinek a muklák a spanjai, és egy habókos agglegény idegein táncol valahol Svédországban. Nem hiszi el, nem változik meg a mesétől, nem fejlődik rossz irányba.

A látott mesétől sem. Egyetlen gyerek sincs, aki elhiszi, hogy ép bőrrel túl lehet élni mindazt, amit Tom és Jerry művel egymással. Hogy egy tízéves fiú irányítására és kölyökkutyákra van szükség ahhoz, hogy megmentsenek egy várost, és hogy valóban van valahol egy óriási barnamedve, aki egy hároméves kislánnyal játszik nap mint nap.

De a gyerek nem érti a felnőtteknek szóló vicceket sem, ezért nem szeretem a kilencvenes évekbeli egész estés Disney-filmeket. Ha valami egyszerre akar kiszolgálni felnőttet és gyereket, abból kevés kivétellel még nem született mese. (Üdítő kivételként a Peppa malacot említem meg, ami úgy tud mese lenni, hogy közben nincs tele utalgatással, felnőtteknek szóló olcsó poénokkal és kikacsintással. És a Toy Storyt, ami úgy tud mese lenni, hogy közben tele van ilyen kikacsintásokkal, mégsem túlzón.) Ahogy a Spongyabob és a Family Guy nem mese, sőt, nem is gyerekeknek való rajzfilm, úgy a Zootropolis is egy krimi.

A hatása az lesz, hogy a gyerek az olcsót, a nívótlant, a silányt szokja meg, és tanulja meg élvezni. Nem tud különbséget tenni az irodalom és a ponyva között. A darálásra való sorozat és a filmművészet között. Leragad az altesti, fingós poénoknál, és nem ismeri fel a nyelvi humort, a szatírát. Nem lesz igénye se rá. A bonyolult, sűrű szövegektől megriad, tán nem is fogja fel, nehéznek találja, otthagyja. Megutálja az olvasást, a filmeket, a színházat nem érti, amit nem értünk, attól meg eltávolodunk.

Ahhoz, hogy mindezt felmérjük, hogy meg tudjuk különböztetni a mesét az erőltetve tanító történettől, a gyereknek való rajzfilmet a felnőtteket is kiszolgáló filmtől, ahhoz először is olvasó embernek kell lenni. Az olvasó felnőtt meg tudja különböztetni az igényes szöveget a bosszantó, magyartalan mondatoktól, a jó mesét az összetákolt hagymázas ökörségtől. Az olvasott ember tudja, hogy a Toldi nem baromság, és a verses mesére nem forgatja a szemét. Az olvasott ember átlátja, hogy a gyereke fejét éppen mivel akarják megtömni.

Ahogy nem legyint arra sem, milyen mesét néz a gyereke. Mert az olvasmányaiból meg tudja állapítani, hogy ez mese, vagy nem. Megfelelő-e a gyerek életkorának, érti-e, be tudja-e fogadni, tudja-e értelmezni a látottakat, vagy csak bámulja a képernyőt, és elég annyi, hogy színes, meg mozog? És nem azért néz mesét, mert anyának, apának dolga van, és addig legalább békén marad, hanem azért, mert mesét szeretne nézni, ez ugyanis - magamról tudom - egy kiváló időtöltés, amitől nem sorvad el az agya, és nem szűkül be a fantáziája.

És ha ezeken a melókon túl vagyunk, akkor nem azon fogunk háborogni, hogy egy gyerekeknek szánt rajzfilmben a cigányokat sztereotip módon ábrázolják, mivel nem ez lesz, ami eléri az ingerküszöböt. Hanem azon, hogy ez igénytelen, bazári, és még csak nem is mese, hanem könnyű pénzkereseti lehetőség. És akkor végre nevén lesz nevezve.

Fotók: Getty Images Hungary

Gyerekkor felnőttek nélkül, a mesékben is.

 

• mese
• meseolvasás
• mesekönyv
• rajzfilm
• gyerekkor
• olvasás megszerettetése
• Gyerek