"Amikor kora reggel az esti altatást várja az ember" - Herner Dorka interjú

Herner Dorka ötgyerekes édesanya, pszichológus, coach, Geréb Ágnes lánya, akit legtöbben talán a 2017-ben megjelent Gyerekes gondolatok című könyv szerzőjeként ismernek. A szülőknek szóló önismereti egypercesekből fűzött kötet nem csupán itthon aratott sikert, angolul is megjelent Inspired Parenting címmel. Nem egyszerű nevelési kézikönyvről van szó, inkább olyan gyakorlati tapasztalatok soráról, melyek segítenek levenni néhány kiló felesleges súlyt az anyai vállakról, és kicsit lazábban evickélni a megannyi, szülőkkel szemben támasztott elvárás között.

Mert egy ötgyerekes édesanyának elhisszük, létezik olyan, hogy "Kukanap", aminél már kora reggel az esti altatást várja az ember. És ez tök normális. Túl kell lenni rajta, nem az ilyen napokon kell megváltani a világot. Herner Dorkát sok más mellett arról is kérdeztük, mennyire esik nehezére segítséget elfogadni, és mit szeret legjobban abban, hogy ekkora család veszi körül.

- Gyerekes gondolatok című könyved letehetetlen olvasmány, ami egyszerre elgondolkodtató, vicces, és segít helyrebillenteni szülői önbizalmunkat, oldani szorongásainkat. Szerinted mi az, ami anyaként ma leginkább nehezíti a saját középpontunk megtalálását?

- Szerintem nincs általánosan jellemző nehezítés, és talán pont ez az, ami a legtöbbet nehezít. Rengeteg a tanács rokonoktól, barátnőktől, védőnőktől, vesszük az egyik okosító könyvet a másik után, kipróbálunk minden módszert. Annyit figyelünk kifele, hogy elfelejtünk befele figyelni, elmulasztjuk magunkat kérdezni és meghallani. Azt gondoljuk, hogy a másik jobban tudja a kérdésünkre a választ, pedig dehogyis! Se attól nem tudhatom más kérdéseire a választ, hogy pszichológus vagyok, se attól, hogy tapasztalt, ötgyerekes anyuka, se mástól.

- Sok édesanyára jellemző, hogy nehezen engedi ki kezéből a gyeplőt, szeretne mindent egyedül megoldani - még akkor is, ha közben majd belepusztul. Öt gyerek mellet ez nyilván fizikai képtelenség, de mennyire esik nehezedre segítséget elfogadni?

- Voltam három fiúgyereket egyedül nevelő anyuka, aki nem kért annyi segítséget sem, mint más párok egy gyerekkel. Nekem az önismeret segített az alakulásban. Addig kerestem, míg rájöttem, hogy miért nehéz kérnem és kapnom, ez a megértés segített elfogadni a működésem, az elfogadás pedig segített kimozdulni belőle. És ma már tudok, merek és szoktam is kérni, bár nem ez a legnagyobb erősségem, és valószínűleg sosem lesz az, és jól van ez így. Szeretem magamban, hogy erős nő vagyok, és azt is, hogy már tudok lenni segítségre szoruló is.

- Sokan ragadnak benne egy rossz házasságban két-három gyerekkel, hiszen ekkor már nehéz váltani. Szerinted mi adhat mégis erőt hozzá? Mibe lehet kapaszkodni olyankor, amikor már nyilvánvaló, hogy a kapcsolatnak vége, épp csak nincs bátorság a lezáráshoz?

- Nekem az adott erőt, hogy a válás mellett döntsek, hogy már anyaként sem tudtam a legjobbamat nyújtani. Az utolsó gondolatom az “ugrás” előtt az volt, hogy a legrosszabb, amit adhatok a gyerekeimnek, ha boldogtalan vagyok, annál már ezerszer jobb egy nehézségekkel küzdő, az útkeresésben el-eltévedő anya is.

- Vekerdy Tamás mondta egyszer, hogy a feleségével megfogadták: otthon civilek lesznek, nem gyerekpszichológusok. Hogy érzed, te mennyiben vagy másabb, esetleg tudatosabb anya attól, hogy szakmád szerint pszichológus és coach is vagy?

- A pszichológusdiplomám szerintem nem számít. Az egyetem elvégzése után bő tizenöt évig dolgoztam tévéműsor-szerkesztőként és újságíróként is, akkoriban ez jobban vonzott, mint a pszichológia. És ennek megfelelően szerintem eszembe sem jutott az anyaságom első éveiben, hogy pszichológusként monitorozzam az életünket. Az önismeret később lett a szenvedélyem, de annak igen kevés köze van ahhoz, amit az egyetemen tanultam. Elindultam a saját utamon, és sok-sok képzés alatt találtam meg a hangomat és a hivatásomat. És ez mára már tényleg kihegyezi a fülem és a szemem anyaként is. De nem elemzem állandóan magunkat. Olyasmi ez, mintha bolondulnék a szobanövényekért, amik ezért ellepnék a lakást, gondoznám őket sokat, de mikor leülünk vacsorázni, akkor nem a virágokat bámulom, hanem az érdekel, hogy ízlik-e, amit főztem.

- Mi az, amire talán mégis jobban odafigyelsz a szakmádból kifolyólag?

- Leginkább arra igyekszem vigyázni, hogy ne ártsak a gyerekeimnek. De van, hogy ártok, ahogy mindannyian ártunk, mert önmagában a szocializáció minden esetben jár sérülésekkel. Szóval ők is fognak járni pszichológushoz, legalábbis remélem! Az önismeret egy szuper dolog, szerintem a legizgalmasabb utazás befele menni, úgyhogy remélem, nem fogják kihagyni.

- Édesanyád, Geréb Ágnes pere idején a legkisebb gyerekeid még óvodáskorúak voltak. Írsz róla a könyvedben: amikor váratlanul elvitték a rendőrök, és börtönbe került, Ranschburg Jenőt hívtad fel, hogy adjon tanácsot, hogy mondd el nekik. Mennyire viselte meg a gyerekeket ez az embert próbáló időszak?

- Traumatizálódtunk mindannyian, ők is. Anyukámmal a gyerekeim mindennapi és nagyon szoros kapcsolatban voltak és vannak. A legfájdalmasabb talán az volt, hogy az egyikük a letartóztatás napjától minden reggel zokogott az oviba menet, és csak pár hét múlva tudta megfogalmazni, hogy miért: rettegett, hogy míg ő az oviban van, engem is elvihetnek a rendőrök. Az ő világában onnantól reális volt a fenyegetés, hogy bárki kikerülhet az életéből egyik pillanatról a másikra. Megélni azt, hogy bennük eltört az egzisztenciális biztonság, borzalmasan fájdalmas volt. De ehhez képest ma már tök jól vannak/vagyunk.

- Hogyan tudtál nekik ebben segíteni?

- Nem az elfojtás útját választottam, hanem évekig odafigyelve tisztítgattam a sebeinket, hogy valóban gyógyuljanak, ne csak a felületük hegesedjen. Traumák, krízisek mindenki életében vannak, nekem csodálatos látni, hogy az ember, ha kap - vagy ad magának - figyelmet, akkor terminátorként képes regenerálódni. Valahol ezért is indítottam a járvány kitörésekor a Lélekápolás koronavírus idején címmel a blogomat, hogy ezt a befele figyelést láthatóvá és elérhetővé tudjam tenni mások számára is. Szerintem kulcskérdése annak, hogy mennyire leszünk traumatizálva a mostani krízishelyzet után, hogy a sebeink csak a felületen gyógyulnak-e majd. Lehet, hogy most azt vágyjuk, hogy pár hét alatt felejtsük el az egész koronavírust, de ha nem foglalkozunk a lelkünk ápolásával, akkor esélyes, hogy pár hónap múlva hozzánk költözik a depresszió, a szorongás vagy a pánik. Most van belenyúlásunk abba, hogy hogyan leszünk a következő években.

- Mit szeretsz legjobban abban, hogy nagy család vesz körül, öt gyereked van? És mi a számodra legnehezebb része?

- Pár éves koromtól érzem, hogy az egyik életcélom, hivatásom az anyaság. Már gyerekként is órákra tudtam belefeledkezni, ha csak nézhettem egy kisbabát. Engem kiteljesít az anyaságom. A legnehezebb része, hogy ezzel párhuzamosan nagyon erős a nemanya-énem is. Végtelenül szeretek egyedül lenni, ahogy a legjobb dolog kettesben utazni a férjemmel, ahogy a legtöbbször olyan izgatottan várom, hogy mehessek dolgozni, mint ahogy sokan a munkaidő végét. Tehát nekem a legnehezebb kiegyensúlyozni az egy időben meglévő és egymást ellehetetlenítő vágyaimat.

Őszinte rajzok az anyaságról

Az argentin illusztrátor, Natalia Sabransky vicces rajzai valószínűleg minden anya számára ismerős valóságot mutatnak be.

Képek: Politzer Péter

• anyaság
• geréb ágnes
• gyereknevelés
• interjú
• herner dorka
• Gyerek