"Ezeknek a gyerekeknek a legfőbb igényük és vágyuk egy szerető család" - törődés, bizalom gyerekszemmel
Családjukból kiemelt, otthonban élő gyerekek mondták el, mit jelent számukra a bántás. Elmesélték, mit gondolnak az elhanyagolásról, a szóbeli bántalmazásról és arról, mit jelent a törődés. Az egymáson való segítés vágya mindegyikükben ott van. Ahogy a szeretetéhség és a családhoz tartozás igénye is.

tábor1
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

- Mondok én magának valamit - néz rám komolyan M. - Arról, hogy szerintem mi a bántás azonkívül, hogy verekszünk, meg csúnyákat mondunk egymásra. Például, ha a másik anyukáját mondjuk. Egy hónapban kétszer van kapcsolattartásunk, és nem volt olyan, hogy a Mama nem jött volna el. Pedig… Na úgy van, hogy nem kell sokat buszozni, körülbelül tizenöt percet, de aztán, a kapcsolattartás után a Mamának két órát kell várni a következő buszra. És mégis mindig eljön. Mindig. De amikor az anyukámat felhívtam telefonon - mert telefonálhatunk is -, és mondtam neki, hogy azt kérem szülinapomra, hogy jöjjön el, és látogasson meg, azt mondta, hogy nem jön. Hogy is mondjam, ez engem bántott. Rosszulesett. Szóval azt mondom, hogy úgy is tudjuk bántani egymást, hogy nem törődünk a másikkal.

Háromhután vagyok, a Generali a Biztonságért Alapítvány által támogatott, gyermekotthonban élő fiataloknak szervezett négynapos Mosolyvadász Táborban, amit az Élményakadémia munkatársai bonyolítanak le.

Az erdőben ülünk, mellettünk csobog a patak. A többiek a következő játékhoz készülődnek, én és a csapat legfiatalabb tagja elvonulunk beszélgetni. A cserfes M. nagyon élvezi a beszélgetést.

M. tizenegy-tizenkét éves lehet, négy hónapja került lakásotthonba. Mert rossz volt. Nem járt iskolába, csavargott, bekerült egy társaságba, ment a nagyok után, vitték bele a rosszba. Még nincs gyámja, várja, mi lesz vele. Szeretne hazamenni, mert ez így senkinek nem jó. Se neki, se a mamikának. A nagymama neveli őt és a kis testvérét is, az anyukája elköltözött, messzire, az új férjéhez. M. nagyon büszke a Mamára, és nagyon bánja, hogy rosszul bánt vele. Nem érdemelte meg.

Nehezemre esik megszólalni a kisfiú mondatai után. Szerencsémre a fiúk odaözönlenek a padhoz, és mutogatják az őzkoponyát, amit a patak mellett találtak.

Az idei élménytábor a bántásról és a biztonságról szól. Erről beszélgetek a fiúkkal és Csapi Andrással, az Élményakadémia vezetőjével.

Csapi András, az Élményakadémia ügyvezetője, tréner
Csapi András, az Élményakadémia ügyvezetője, tréner

- Ezeknek a fiúknak a bántás a valóságuk. A bántás, bántalmazás az életük része. Ha nem a szegénység miatt emelik ki őket a családból, akkor a bántalmazás miatt. És megélik ezt benn, az otthonban is, a kortárscsoportban is megélik a bántalmazást. Az intézményen belül sok esetben farkastörvények uralkodnak, dominanciaharc van, csicskáztatás van. Így telnek a hétköznapjaik. Itt, a táborban arra törekszünk, hogy mutassunk olyat, lehet máshogyan együtt lenni. Lehet úgy együtt ülni a tábortűz körül, hogy a felnőttek nem a hiányosságokra figyelnek, hanem arra, mit csinálnak jól. És figyelnek rájuk. Így tudatosul bennük az, hogy van más út, és tapasztalatot szereznek arról, a nevelő, a felnőtt látja bennem a jót.

- Sikerül ez ilyen kevés idő alatt?

- Nem. Ez a négy nap nagyon kevés. Nem sikerül felülírni a korábbi tapasztalatokat. De annyit talán sikerül elérni, hogy elültetünk bennünk egy gondolatot. Remélhetjük, hogy a játékokkal, azokkal az élménypedagógiai módszerekkel, amikkel dolgozunk, adunk nekik egy mintát, amihez a mindennapok során hozzá tudnak nyúlni, a hétköznapokban talán előjön, hogy lehet másként is viselkedni. Nagyon fontos, hogy lássanak tőlünk egy mintát akár arra, hogyan kezelünk egy konfliktusos helyzetet. Hogyan tartjuk be a szabályokat. Ennek a csapatnak a legegyszerűbb szabályokat is nehéz volt tartani. Ez a négy nap most nagyon küzdős volt.

tábor2

- Mire van szükségük leginkább ezeknek a fiúknak?

- Biztonságra. Biztonságra, biztonságra és biztonságra. Fizikai és lelki biztonságra. Biztonságos kapcsolódásra. Kiszámíthatóságra. Folyamatosságra. Arra az élményre, hogy értékes vagyok, és szerethető vagyok önmagamért.

Nagyon nehezen tolerálható viselkedésminták vannak jelen egy-egy táborban, és itt is nagyon fontos a minta, amiről az előbb beszéltem. Az, hogy annak ellenére, hogy ilyen idegesítően viselkedsz, annak ellenére én itt vagyok veled, és nem ítéllek meg, hanem arra figyelek, azt próbálom megfejteni, vajon mi történhetett veled, hogy csak így tudsz velem kapcsolódni? 

Nagyon érdekes az, hogy milyen gyorsan épül fel a bizalom bennük akkor, ha megfelelő figyelmet kapnak. Nagyon erős a fiúkban a vágy, hogy legyen valaki, aki rám figyel, és aki mellett biztonságban vagyok. A kisebbeknél táborok, programok végén nemegyszer fordul elő, hogy odajönnek hozzánk, és azt mondják, vigyük őket haza. Négy napot töltünk velük, és teljesen általános, hogy ezzel a kéréssel fordulnak hozzánk.

Legfőbb igényük és vágyuk egy szerető család. És hatalmas bennük a segítési vágy. Ha a feltételek vagy a körülmények adottak, éhezik a kapcsolódást, az egymáson való segítés hihetetlen mértékű, és nagyon fontos számukra minden ilyen élmény.

Gy-vel folytatott beszélgetésem alátámasztja az András által elmondottakat.

Gy. kilenc éve van otthonban, és rutinos táborozó, ez az ötödik alkalom, hogy részt vesz a programban. Tizennyolc éves. Szeretne az otthonban maradni, amíg lehetséges, és a meglévő mellé még egy szakmát szerezni. Lett volna lehetősége, hogy nevelőszülőkhöz kerüljön, de nem ment. Attól tartott, nem lett volna lehetősége tanulni.

Ahogy mondja, elég régóta jó fiú már.  

Összenevetünk.

- Szerintem mi, emberek, nagyon rosszul bánunk egymással. Fogalmam sincs, miért, én is szoktam törni rajta a fejem. Talán az együttműködés és a türelem, az hozna megoldást. Meg az, hogy adjunk egymásnak esélyt. A rossz gyerek is meg tud változni. Itt vagyok én erre példának.

- Neked mi segített?

- Volt az otthonban egy idősebb fiú. Tőle vette a példát. Figyeltem, mit csinál. Felkarolt engem, segített, törődött velem. Mondta, hogy csináljam, menjek a suliba, fejlesztett. És most itt vagyok. Én nagyon köszönöm ezt neki, és nagyon hálás vagyok érte (mondja a nevét). Ő most már gondozó, ott maradt az otthonban. 

Most már én vagyok a rangidős. A kisebbek felnéznek rám. Ismerik a történetemet, tudják, miért, hogyan kerültem be, és azt is látják, hol tartok most. Hallgatnak rám. Szoktam nekik tanácsot is adni, meg programot is szervezek nekik, olyan játékokat, amiket itt tanultam a táborban. Ha hazamegyünk, számháborúzni fogunk. Többször akartam már, de eddig még nem jött össze. Majd most.

- Mit adnak neked ezek a programok?

- Türelmesebb vagyok. Magammal és másokkal is.

M. visszakeveredik hozzám, hevesen gesztikulálva mesél a számháborúról és az éjszakai túráról. A szalonnasütésről is, meg arról, hogy egy állatot sem láttak, mert ahhoz túl zajosan vonulnak az erdőben. Be nem áll a szája, ragyog a szeme. És most benne leszek az újságban, és mindenki el fogja olvasni? Biztosítom róla, hogy ez így lesz. Mindenki el fogja olvasni.

IMG 6174 (1)

Közben a fiúk egy igen komoly játékra készülnek. Egy, a föld felett kb. hetven centire kifeszített szalagon kell végigmenniük - kvázi kötéltáncosként - úgy, hogy balról is, jobbról is négy-négy szalagot erősítenek rájuk, és ezeket egy-egy társuk tartja feszesen. A „kötéltáncos” egyensúlya a többiektől függ, neki kell mondani, ki húzza jobban, ki engedje a szalagot. Csak úgy tud átmenni a szalagon, ha mindannyian összedolgoznak.

„Fú, de para!” - mondogatják, de persze van jelentkező a nehéz feladatra. Andris és a többiek határozottan instruálják őket. Mondd, hogy mi történjen! Mondd, hogy ki mit csináljon, ki feszítse, ki engedjen rajta! Ez ugyanolyan nehéz, mint az egyensúlyozás vagy a járás a szalagon. Ahogy nézem őket, úgy érzem, nekem sem menne. De a fiúk kíváncsiak, bátrak, Andrásék pedig profik.

Arra gondolok, ez a játék milyen nehéz. De ugyanilyen nehéz a mindennapokban is pontosan megfogalmazni, mire van szükségünk, tudni, hogy kinek kell megmondani, amit akarunk, ugyanilyen nehéz koncentráltan együttműködni, csapatként egy cél érdekében összedolgozni. És ugyanilyen nehéz átgyalogolni egy keddi munkanapon, mint ezen a szalagon.

Nem számítok több fiúra, többen elzárkóznak attól, hogy beszéljenek magukról. Aztán a halk szavú J. leül mellém. A beszélgetésünkből megértek mindent, amiről András beszélt.

- Tudod, ez a tábor nem csak azért van, hogy élményben legyen részetek, pihenjetek, hanem azért is, hogy tanuljatok, tapasztalatot szerezzetek.

- Igen.

- Az idei tábor témája a bántás és a bizalom. A többiekkel arról beszéltünk, hogy lehet egymást bántani szóval, és tettekkel. És M-mel beszéltem arról, az is bántás, ha elhanyagolunk valakit.

- Engem az nem zavar, ha nem foglalkoznak velem. Az engem nem bánt. Az inkább, ha szóval bántanak.

- Tudod, olvastam egy írást arról, hogy ha szidunk, szóval bántalmazunk valakit, az ugyanolyan érzéseket kelt a másikban, az agynak ugyanazok a területei aktiválódnak, mintha ütnénk.

J. nem szól, súlyos csend telepedik közénk.

mosolyvadász.png

- Téged bántottak már?

- Igen.

- Ki bántott?

- A nevelőszüleim. De arról, hogy mit csináltak, nem szeretnék beszélni.

- Rendben… És… tudtál segítséget kérni? Volt kitől?

- Nem.

- Nem volt egyetlen felnőtt sem, akihez odafordulhattál?

- Nem.

- Hogy derült fény a bántalmazásodra?

- Anyám eljött kapcsolattartásra, és akkor már nem bírtam tovább, és neki mondtam el, hogy mi van velünk. És akkor ő elment, és megtette a feljelentést. Volt tárgyalás, jártunk a bíróságra is.

- És így kerültél az otthonba.

- Igen.

Újra csend. Érzem, hogy nem tudom uralni a helyzetet. Én vagyok a felnőtt, én vagyok az, akinek irányítani kellene ezt a beszélgetést, de még sosem voltam ilyen helyzetben.

- Figyelj ide. Szerintem az nem jó, hogy azt mondod, téged nem zavar, hogy nem foglalkoznak veled…

- Nem… nem úgy értettem. A törődés mindenkinek fontos. Úgy értettem, mindenkinek meg kell tanulni egyedül is jól érezni magát. Nincs mindig társaság körülöttünk. Mindig lesznek olyan helyzetek az életben, hogy egyedül leszünk. Magunkban is kell biztonságot találni.

- Ez így van.

J-t a terveiről kérdezem. Mesél a testvéreiről. Ha végez, a bátyjához készül, szeretne vele együtt dolgozni. Idősebb nővéreivel is tartja a kapcsolatot, ők külföldön élnek. Ő is szeretne külföldön élni pár évet, kezdőtőkét összehozni az élethez. Amikor a családra terelődik a szó, komolyan rám néz.

- Én nem akarom, hogy a gyerekeim ugyanazt átéljék, amit én. Soha nem fogom őket bántani. A legnagyobb büntetés, amit el tudok képzelni, a szobafogság.

A cikk az ajánló után folytatódik

A fiúk zsizsegni kezdenek, megjöttek az első buszok, tálalnak az ebédhez. Másfél óra múlva kiürül a ház, indulnak vissza az otthonba. Én is indulok, intek az ebédlőbe, sebtében elbúcsúzom az önkéntesektől. M. hol van, látta valaki, kérdezem. A konyhában találok rá, mosogat.

Indulok haza, és szerettem volna tőled elbúcsúzni. Viszontlátásra, mondja kissé túl hivatalosan. Állunk egymással szemben, aztán teszek felé egy lépést. Megölelhetlek? Még ki se mondom, már ott van a karjaimban. Szorosan átölelem, állunk így néhány másodpercig. Vigyázzon magára, mondja nekem.

Már az autóban, magamnak mondom ki félhangosan. Rátok vigyázzanak, fiúk. Valaki nagyon vigyázzon rátok.

Fotók: Élményakadémia, Hódos Hajnalka

A nehéz sorsú gyerekeknek a tanulás kitörési lehetőség. 

Ezt is szeretjük