Nem kell a tanévkezdést túllihegni: felesleges a csillámos-delfines füzet és a pomponos végű grafit

Semmit nem utáltam jobban, mint azt, amikor A Felnőttek augusztus közepén kérdezgetni kezdték, várom-e már a sulit. Igazából vártam, csak nem értettem, miért kell állandóan arra figyelmeztetni, hogy nemsokára vége a szép életnek, hogy kezdődik, hogy már csak három hét van hátra a nyári szünidőből.

Tudtam, persze, de már akkor sem voltam az a teher alatt nő a pálma típus, én folyamatos nyomás és stressz alatt nem tudok teljesíteni, cserébe még ma is nyolcvan a vérnyomásom, szóval úgy tűnik, az elhülyülés inkább fenyeget, mint az agyvérzés. És amúgy is megtanultam Oogwaytől a leckét: a jövő rejtelem, a múlt történelem, a jelen adomány.

Mindazoknak, akik nem a Kung Fu Pandából vették az élet bölcsességeit, emiatt nem annyira zen állapotban élik az életüket, mint én, kénytelen vagyok szóvá tenni a vészbagolykodás szándéka nélkül, hogy nyakunkon az iskola. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy már két alkalommal vásároltam ezt-azt, ami a suliba kell. Füzetek, grafitceruza, miegymás. És már legalább két alkalommal láttam a papír-írószerben anya-lánya kettőst, előbbi az idegösszeomlás szélén, utóbbi a kiskamaszok undokságával vitatkozott azon, vajon azt a kétes tudást, amit a következő évben szív majd magába a tanuló, vajon csak nyolcszáz forintos füzetbe lehet-e lejegyzetelni.

Én még abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kisiskolás gyerekemet le tudom nyűgözni egy-egy szívecskés vagy virágos grafittal (185 Ft/db), és elvből nem viszem magammal, mikor megveszem a tanfelszerelést. Többek között pontosan a fent már vázolt viták elkerülése miatt. Nincs energiám vitatkozni azon, hogy a csillámos-delfines füzet semmivel nem csíkosabb vagy simább belül, mint a sima, cserébe háromszor annyiba kerül.

Igazából minden alkalommal elámulok, mikor meglátom azt a bőséget és felesleges szart, ami az üzletek polcain van, és némi nosztalgiával gondolok arra, mikor harmadikos koromban az osztálytárs barinőkkel csapatban indultunk a Béke téri írószerbe, hogy a zsebpénzünket szagos radírra költsük, amivel természetesen nem radíroztunk, és csak sátras ünnepekkor szagoltuk meg, nehogy kifogyjon belőle a málnaillat.

Persze akkor is volt olyan osztálytársam, aki mérnöki körzőkészlettel és vonalzókkal vonult be szeptemberben az iskola kapuján, ahogy most is van olyan elsős, akinek a szülei nélkülözhetetlennek tartják a nyolcezer forintos kulacsot és a harmincezres iskolatáskát.

Hát én nélkülözhetőnek tartom, a kulacs fogyóeszköz, az iskolatáska eddig a suliban a sarokba vágva volt a helyén, úgyhogy meggyőztem az Egyunokás Nagymamát is (anyámat), hogy teljesen felesleges az Egyszem Unokára csilliókat elkölteni. Pénzkidobás.

Én mint kisgyerekes Anyuka két dolgot rögtön hiányolok is - lásd az én soha nem mondom azt, hogy bezzeg az én időmben címszó alatt a népszótárban. Az egyik az iskolaköpeny. Azt gondolom, lehetne iskolaköpenyt gyártani nem izzasztós műszálból, normális szabással, normális méretben. És árulhatnák, legalább választható jelleggel, de úgy tűnik, a liberalizmus, amit oly sokan félreértenek ebben az országban, az iskolai tanév alatt leginkább úgy nyilvánul meg, hogy az elmúlt negyven évet úgy próbáljuk elfelejteni, nem árulunk iskolaköpenyt.

Hogy miért jó az iskolaköpeny? Mert a gyerek azt eszi le, és nem a ruháját. Mert azt keni össze ragasztóval, nem a nadrágját. Mert a gyerek azt csuszpájzozza össze temperával, és nem a ruháját.

Nem, nem azért jó, mert a másik gyerek márkás felsőben van, a miénk meg nem, és így kellene megteremteni az egyenlőséget. A kisiskolás gyerek a vaddisznó és a velociraptor keveréke, ezt tudomásul kell venni. Azt is, hogy az iskolaköpeny nem a Kádár-korszak leköpni való terméke, hanem egy okos elgondolás volt, szarul kommunikálva és kivitelezve.

A másik, amit hiányolok, a csomagolópapír, amibe a könyveket és a füzeteket be lehet kötni. Nem, nem a csillivilli kétméteres ajándékcsomagolóra gondolok, ami nyolcszáz forint, és legalább hatot kéne belőle venni, hogy a gyerek összes könyvét és füzetét becsomagoljuk, azokra a vastagabb papírokra gondolok, amiket régen lehetett kapni az írószerben. Fillérekért. Ha abba bekötöttük a könyveket, és műanyag fóliát húztunk rá, csak a legvandálabb gyerek könyveit kellett félévkor újrakötni. Na, ez sincs, van viszont öntapadós fólia, hogy csomagolna tankönyvet élete végéig az, aki kitalálta!

„Francokat!” - válaszolta a kislányom edzője, mikor arról érdeklődtem, kell-e a gyereknek igazi kosárlabdacipő, és én szeretem a rövid, velős beszélgetéseket. Meg el is hiszem, amit mondanak, feltéve, ha hozzáértő mondja. Így aztán a gyereknek nem rendeltem Amerikából Michael Jordan nevével fémjelzett, űr- és nanotechnológiával gyártott, direkt a lábára tervezett kosárcipőt se, és labdája se a Chicago Bulls-pályán használatos van, nem is kéne, de vettünk egyet, hogy legyen. Azóta is álmatlanul hánykolódok, elég jó anya vagyok-e.

Erősen gondolkodom viszont egy tornadresszen, csak nem tudom, mi az új suliban az elvárás. Ha különösebben nincs, veszek kettőt. A tesitagozat kísért. A tornadressz nem csúszik fel, le, nincs ki a dereka, ha bukfencet vet, vagy kézen áll, nem kell igazgatni, és kis helyen elfér. A póló felcsúszik, az első mosás után vagy megnyúlik, vagy megcsavarodik, és heti öt tesióra meg két edzés az legalább három váltás sportfelső és nadrág, ami még leértékelve is szemmel jól látható összeg. Ha a gyerek két méret közt van, mint például most az enyém, elég szomorú látvány, ahogy tekeredik a lába szárán az amúgy tök menő sportnadrág.

Mondom, mi nincs még nálunk a csillogós füzeten kívül: pomponos és/vagy lámás végű grafit, 46-os, fémdobozos színes cerka, mókusszőr ecset és tizenkétezres, háromemeletes töltött tolltartó. Elzás bármi. Trendi, többrekeszes, műanyag uzsonnás doboz, bárki ajánlja is. Helyette van újraszalvéta és uzsonnás zacskó vászonból. Nem a hulladékmentesség, hanem a praktikum miatt. Ez utóbbiakba ugyanis belefér egy szendó.

És a legfőbb szabály, hogy a gyerek nem jön az írószerbe, mikor bevásárolok a suliba. Nincs nyavalygás, az olcsóbb cuccokat meg fel tudom úgy tuningolni, hogy csodájára járnak. És egyébként sem a mérnöki körzőkészlettől lesz jó tanuló, nem a méregdrága sportcipőtől lesz jó sportoló. Ezt csak mi, szülők szeretnénk hinni.

De ha egy pillanatra visszagondolunk, rájövünk, hogy így van. Azt szokták mondani, nem mindegy, mi esik a gyerek fejére gyerekkorában, könyv vagy borosüveg. Hát én azt mondom, az sem mindegy, mit tanul meg tőlünk: hogy a drága dolgok eleve rangot jelentenek, vagy azt, hogy az is lehet zseni, akinek sima zöld HB-s ceruzája van.

Fotók: Getty Images Hungary

Főzni viszont tanítsd meg a gyereked! 

• gyereknevelés
• iskolakezdés
• iskolai élet
• vásárlás
• szülői szerep
• Gyerek