Neked is volt Mystic rúzsod meg lambadaszoknyád? Így éltünk a 80-as, 90-es években

A tél legnehezebb napjai akkor köszöntenek be, amikor elfogy az Eurocrem. Onnantól kezdve hiába hosszabbodnak a napok, számomra úgy tűnik, a tél örökké tart. Hiába a madarak menyegzője, az újra csicsergéstől hangos kert, úgy érzem magam, mintha élethosszig a tél fogságába kerültem volna.

Az Eurocrem egyébként a Balkán Nutellája, és amíg ez van, gyártják, addig én örökké gyerek maradok. Ez nem valami múltba merengés, nem retró életérzés, ez a tömény cukros krém, hanem alapélelmiszer és létfenntartási minimum.

A retró életérzést én amúgy is másban találom meg. Ha nosztalgiázni támad kedvem, nem magnókazetták után túrok, hanem kimegyek tavasszal a váci piacra, ahol a nénik nagy örömmel kínálják a madzaggal összekötött, hitványka újhagymát és az apró szemű, csípős retket. Én meg még nagyobb örömmel veszem meg - és eszem meg még ott, magába’ a felét -, mert jól emlékszem, milyen izgalommal vártam gyerekkoromban a mamát a piacról. És hogy lehetett örülni az első, halvány korai cseresznyének. Hogy milyen izgalommal lehetett várakozni, mikor jelentőségteljes, komoly hangon azt mondta, van már eper, még nagyon drága, de jövő héten már vesz.

Ma már a spárgán kívül nagyon nincs mit várni, ha bemegyek a zöldségeshez vagy a szupermarketbe, a kínálat alapján nem igazán tudom eldönteni, milyen hónapot írunk.

Hogy a napokban mégis rám tört a retró fíling, a helyi kisboltnak köszönhetem. Bamba tekintettel várakoztam a szintén alapvető élelmiszernek számító heti húsz deka töpörtyűmre, mikor rátévedt a szemem a szemben levő polcra, és ott megláttam valamit, ami megbabonázott. A neve: Impulse Incognito.

A spray! Az illat! Tinédzserkorom alfája és ómegája.

Természetesen azonnal vettem egyet, és itthon vihogva fújkáltam magam, miközben a hangszóróból Belinda Carlisle Heaven Is a Place on Earth című száma üvöltött. Csak egészen visszafogott denszelést toltam, mert még élénken él emlékeimben a tavalyelőtti szilveszteri buli, amit itthon, hármasban rendeztünk. Igen, amikor hosszú csatározások után megnyertem az ilyenkor kardinálisnak számító Boney M. vs ABBA vitát, majd a Dancing Queen - micsoda tragikomikus egybeesés - című szám közben olyan idegbecsípődésem lett, hogy három hétig kezeltek.

Szóval, behunytam a szemem, és ott találtam magam a videódiszkóban, az igazán menőnek számító diszkógömb és kék-rózsaszín fények között. Szinte éreztem a számon a Mystic rúzst.

Azóta nincs megállás. Szól a Pet Shop Boys, és én a nyolcvanas-kilencvenes években élek.

Amikor a mama úgy kötötte a csősálakat, mintha az életünk múlna rajta. Az volt a divat. Hogy a kitűzők előtte vagy utána voltak-e, arra már nem emlékszem, de volt az is. Varrtuk otthon azokat a szörnyű hajbavalókat - újra divat -, ó, és ha már haj, az a borzalmas melír, a kukoricasárga tincsek, amitől a nők úgy néztek ki, mintha lefosta volna őket egy nazgul!

Nem volt tinédzser, aki nem gyűjtött valamit. Ki üdítősdobozt, ki szappant. CD szappan, ó, hogy szerettem volna megérinteni a nagybátyám szobájában! A barátnőm anyukájának Charlie parfümje volt, én még olyan illatot nem éreztem! (Hamarosan az Opium kiütötte a nyeregből rövid időre, de attól az illattól a mai napig migrénem lesz, akkor is, ha csak eszembe jut.) A féltve őrzött rágópapírok, a Mamba és a Maoam mint az ízek csimborasszója. Kit érdekelt akkor még a guargumi meg a mesterséges színezék?

A szentély. A dollárbolt. Ahol volt igazi Barbie baba és Astor szemcerka. És a bizsergetően izgalmas, álomszerű Nyugat, amiről nekem csak közvetett tapasztalataim voltak, a barátnőmék viszont évente kétszer mentek Grazba, és amikor megérkezett, felbecsülhetetlen kincseket hozott: Bravo magazint, amiből lefordítottuk szótárral a slágereket - lá iszlá boníítá -, és sóhajtozva néztük a közepéből óvatosan kiemelt Andre Agassi-posztert. Miután megettük a Toblerone és Lila Pause csokikat.

Nekem a Nyugatot a Jugoszlávia jelentette, ami szintén kincsesbánya volt. Nekem különösen, hiszen az anyai nagymamám Nisben született, jugoszláv állampolgárként bármikor „lemehetett”, csak annyit kérdeztek tőle a fináncok, hazamegy-e. A mama persze mindig hazament. És a szabadkai piacról vagy a zombori üzletekből hozta a Ritt farmert, a Michael Jackson-bakelitet meg a magas szárú sportcipőt.

Azok a borzalmas, hatalmas műanyag fülbevalók! Ó, és amikor Sziszikeccs-frizurát akartam! A barátnőm feltupírozta a hajam, amit három napig nem tudtam kifésülni, és sapkában jártam egész hétvégén.

Azok a neonszínű pulcsik, amik kiégették az ember szemét! A barátnőm a mai napig dicsekszik, neki volt először Baján, Balatonfüreden vette, és az élet császárnőjének érezte magát abban a két hétben, míg csak neki volt. Aztán persze mindenki másnak, mert már akkor is úgy voltunk egyéniségek, hogy ugyanazt hordtuk, vagy ahogy anyu mondta, egybe járunk, mint a mikutyánk.

A kézről kézre járó Burda magazinok és Pest, a csodaváros, ahol nem csak két butik volt, mint Baján, hanem rengeteg. Úgyhogy nekem és a barátnőmnek volt farmerszoknyám, mert anélkül sem lehetett teljes a kiskamaszélet. Abban is biztos vagyok, hogy anyáink közül lett volna olyan, aki megverekedett volna egy német mosóporért vagy egy normális frottír fürdőlepedőért.

Fú, de rég volt!

Hogy jobb volt-e? Nekem igen. És nem azért, mert gyerek voltam, és nem nyomasztott a felnőtt élet, vagy mert sok mindent másképp csináltam volna. Számomra azért volt jobb, mert ez a bőség engem néha nyomaszt, a jóléti/fogyasztói társadalom pedig borzaszt. Akkoriban jobban vigyáztunk mindenre, és jobban megbecsültük. Akkoriban vágyni kellett, várni kellett, hogy megkaphassunk valamit, ma már minden ott van a polcokon, és ha elfogy, tönkremegy, vagy kicsit kopottas, kidobjuk, és újat veszünk. Ma, az elkényelmesedett életünkben el sem tudjuk képzelni, micsoda szabadságot és minőségi ugrást jelentett az életünkben, mikor megjelent az első intimbetét, pedig szárnyai sem voltak, és olyan vastag volt, mintha biciklinyereg lenne a lábunk között egész nap.

Véget ér a Frankie Goes to Hollywoodtól a Relax, leveszem a műanyag gyöngysort a nyakamból. Kiszellőztetek, mert az Impulse Incognito szintetikus szagától prüszkölnek a kutyák. Letörlöm a számról a magenta színű rúzst, amit két évvel ezelőtt egy retróroham alatt vettem, persze soha nem használtam, néha kitekerem, hüledezem és vihogok.

Nézem az e-maileket, de a kisördög nem hagy nyugtot. Bemegyek a kamrába, nézegetem az üres Eurocremes dobozt, régen az üvegpoharasat is vettük, gyűjtöttük, volt is belőle hatos készlet. Felveszem a telefont. „Te, figyu, neked is volt lambadaszoknyád? Hát… csak úgy eszembe jutott, mit tudom én!”

Fotók: Getty Images Hungary

Elmúltak az évek, negyven felett nem csak a lambadaszoknya ciki, más sem számít. 

• retro
• retró divat
• nyolcvanas évek
• kamaszkor
• tinédzser
• Utazás