„Az Őrségben a lelkem szabad” - Gaál Zsuzsannával, a szalafői Múltidéző Porta háziasszonyával beszélgettünk

Az Őrség, azon belül is az egyik legbájosabb kis falu, Szalafő bővelkedik a szebbnél szebb látnivalókban. A mi egyik kedvencünk mégis egy takaros, hangulatos porta, ahol gondosan felújított parasztházak sorakoznak, szárnyasok kapirgálnak szabadon, macskák sütkéreznek a napon, szamár és birka együtt legel.

A háziasszony pedig tesz-vesz, finomságokat süt a kemencében, szívélyes gondoskodásával igazán felejthetetlen élménnyé varázsolja az ott töltött napokat. A visszajáró vendégek - akadnak szép számmal - ennyiből már valószínűleg tudják, hogy Gaál Zsuzsannáról és a Múltidéző Portáról van szó.

A Múltidéző Porta Szalafő hét szerének egyikén, Papszeren található, forgalomtól elzárt, csendes, festői környezetben. Egy sétaút vezet erre, méghozzá a piros szívecskével jelzett Szerről szerre Szalafőn körtúra, amiről korábban már mi is írtunk. Az út két oldalán terül el Gaál Zsuzsanna három vendégházból és megannyi kedves részletből álló birodalma. Vendéglátónk húszéves közigazgatási munkát hagyott hátra, hogy a falusi szálláshelyet üzemeltesse, valójában viszont ennél jóval többet tesz: gondját viseli a műemléki épületeknek, őrzi a helyi hagyományokat, megismerteti a betérőkkel az Őrség gasztronómiáját - erről néhány éve még könyvet is írt. Gaál Zsuzsannával beszélgettünk.

- A Múltidéző Porta tényleg egy darabka megőrzött múlt Szalafőn. Hogyan indult a története?

- Már akkor gyűjtöttem a népi értékeket, amikor a Porta még meg sem volt, a látóteremben sem volt. Nagyon zavart, hogy sok dolog veszendőbe megy, amiért a régi korok emberének keményen meg kellett dolgoznia. A felmenőim ugyanazt a sorsot élték, amit az itteni emberek, át tudom érezni, hogy mi mindenen mentek keresztül már csak a 20. században is a határmentiség miatt. Rengeteget kellett dolgozniuk, éppen ezért rettenetesen fáj az, ha valami olyan érték megy tönkre a mai világban, amit meg tudnánk óvni, így például, ha a nemtörődömség miatt tönkremennek épületek.

Összegyűjtöttem a mások által értéktelennek vélt bútorokat, és amikor a sors vezérletével úgy alakult az életem, hogy 2004-ben megvásároltam a Porta egyik műemlékházát, az Öreg Ház elejét, amiben most élek, berendeztem az összeszedett tárgyakkal. Két évre rá ideköltöztem, de még nem gondoltam rá, hogy szállásadással foglalkozzak.

- Mostanra viszont már három vendégház várja a megszállni vágyókat, az Öreg Ház, illetve a Kék és a Zöld Ház - utóbbiak a mívesen festett bútorok színéről kapták a nevüket.

- A megvásárolt házhoz nem volt melléképület, építkezni kezdtem, és arra gondoltam, hogy a tetőteret kialakítom úgy, hogy vendéglátásra is alkalmas legyen. Közben törekedtem a használt, családi örökségből, kényszerűségből lebontásra ítélt épületekből származó anyagok felhasználására. Így alakult ki az első vendégház, az Öreg Ház, ami 2009-re vált működőképessé. Ekkoriban lett eladó a másik porta, ami egy gazdáé volt, és szintén műemlék, a mai Kék és Zöld Ház.

- Hosszas és bonyolult folyamat lehetett a két műemléki épület helyreállítása.

- A házak mindegyike műemléki védettséget élvez. A Kék Ház a konyhában található, ma is beüzemelhető kemence miatt. A ’70-es évek közepén mérték fel Szalafőn a műemléki házakat. Ezt a felújítás során is figyelembe kellett venni, tudtam, amikor megvettem, és mindent, amit lehetett, megóvtam. Az 1860 körül készült Kék Ház a legelső téglaépítésű ház Szalafőn, erről számos apró részlete árulkodik, például, hogy a vízjárást felfogva van a gerince, nem párhuzamosan, mint mondjuk már az Öreg Háznál.

A Zöld Ház is 1860 körül épült, az volt a gazdasági épület, kamra, istálló és pajta kapott benne helyet. Erről a szintről újíttattam fel. Még bent voltak a jászolok, ellenben ablak nem volt. A kék bútoros ház északnyugati sarka le volt dőlve, ki volt szakadva a fal, a tető lógott a levegőben. A bútorok egy része a korábbi tulajdonos gazdasszony hagyatékából származik, egy erdélyi barátnőmnek köszönhetően születtek újjá, lettek kifestve.

A Portán található még a Kópic Galéria, ami szénapajta volt, itt most régi bútorok, használati tárgyak vannak, a falakon Biczó Antal szombathelyi fotóművész őrségi házakról készített fotográfiái láthatók. Ha a járványhelyzet engedi, különböző programokat, könyvbemutatókat szoktunk itt tartani.

Két év kemény munkájával 2011 júliusára lett kész a két ház, akkor tudtam kiadni őket. Ettől kezdve főállásban ez a foglalkozásom.

- Mivel foglalkozott korábban?

- A közigazgatásban dolgoztam húsz évet az Őrségben és Zalában. Pénzügyes az első diplomám, igazgatásszervező a második, és központi jegyzőként dolgoztam tíz évet Őriszentpéteren.

- Nem bánta meg a váltást?

- Eleinte persze nehéz volt, de nem bántam meg. Teljesen más itt, és így, a lelkem szabad.

- Honnan érkeznek ide leginkább a vendégek?

- Az ország minden részéről jönnek, az Őrségre főleg a belföldi turizmus jellemző. Többnyire a nagyvárosi ember élvezi azt a szabadságot, ami a szemnek és a léleknek megadatik ezen a vidéken. A nagy terek, nagy rétek miatt messzire ellát a tekintet, a pihenő szép erdőkben, tanösvényeken járkálhat és kirándulhat. Egyre több a biciklis és a túrázó, és nem csak a fiatalok, az idősek is bevállalnak komoly távokat egy-egy napra. Vannak olyan visszatérő vendégeim is, akik kifejezetten a falusi élettel ismertetik meg az unokákat nyaranta.

- Fogékonyak az itteni életre, feladatokra a gyerekek?

- Azt tapasztalom, hogy a technikai vívmányok még itt is elviszik a gyermekek gondolkodását, 8-9 éves korukig lehet megfogni a falusi dolgokkal a figyelmüket, utána itt is nyomkodják az eszközöket. Nem tud mit csinálni a szülő, van, hogy szól, hogy nem mondhatom meg a wifi-kódot. Főként a gyermekek miatt vannak a háziállatok is. A kicsik még felkelnek hajnalban, etetik őket.

Persze a szamár és a bárányok nem csak a vendégek örömére vannak, letakarítják a területet, ami tavasztól őszig eltartja őket, télidőben kell nekik szénát adni. Füles csacsi ürüléke ráadásul jót tesz a virágaimnak, a nagy virágcserepekbe komoly mennyiség kerül belőle.

- Volt már olyan vendég, aki ideköltözött az Őrségbe azután, hogy itt pihent?

- Számtalan. Eljön egyszer, kétszer, ötször, és a hatodikra már keresi azt az ingatlant, amit meg szeretne vásárolni. A járványhelyzet miatti bezártság után főleg jellemző, hogy sokan vágynak a természetre. Itt más jellegűek a kihívások, mint a városban, előbb mindenképp át kell gondolni, hogy ezzel meg tud-e birkózni az ember. Van, aki feladja egy kis idő után, és továbbáll. Autó nélkül például nem lehet meglenni, olyan nagy távolságok vannak, a tömegközlekedésre pedig nem lehet alapozni. Szalafőn például nincs bolt. De azt vallom, hogy nem alacsonyabb minőségű az itteni élet, mint a városi lét, egészségesebben tudunk élni, mint a nagyvárosban. Nyugalom van, és tiszta levegő.

- Sokan kifejezetten a gasztronómia miatt is érkeznek ide, amiről egy könyvet is írt (Az őrségi konyha kincsei – régi és mai receptek). Mi jellemző az őrségi konyhára? 

- Az Őrség gasztronómiájára, étkeire kihatott, hogy nehezen művelhető a föld, és az emberek főleg mezőgazdaságból kényszerültek megélni. A megtermelt alapanyagokat óvták, a régi időkben, amikor a boronafalú házakat építették, a kástunak volt fontos szerepe, mint élelmiszer-tárolónak, amiből egyetlen példány maradt fent a pityerszeri műemlékegyüttesnél (Őrségi Népi Műemlékegyüttes). A kástut mindig a házaktól, a gazdasági épülettől távol építették, hogy egy tűzvész esetén ne váljon a tűz martalékává a terményekkel együtt.

A gazdaságban megtermett alapanyagokból olyan ételeket kellett előállítani, amik tartalmasak, erőt adnak a nehéz fizikai munkához, ugyanakkor gyorsan el is készíthetők, hiszen a föld megmunkálásából, az állatok ellátásából az asszonyoknak is ki kellett venniük a részüket. Az Őrségben jellemző alapanyag volt a hajdina, a kerekrépa, a csutrirépa és a köles is, ezek ma is szerepelnek a jellegzetes fogásokban.

- Milyen az élet télen, turisták nélkül?

- Lelassultabb, teljesen más életmódot jelent a pár téli hónap. A szezon nyüzsgése miatt elmaradt feladatokat végezzük el, felkészülünk a következőre. A Porta rendbetétele, a fák, növények gondozása, kisebb felújítások elvégzése bőven ad elfoglaltságot. Az ilyen régi, 140-160 éves házaknál a felújítás nagy munkát jelent. Minden tavasz azzal kezdődik, hogy kőművesmesterrel kijavítjuk a vakolatokat, külső meszeléssel készülünk a vendégvárásra.

- Azt tapasztaljuk, hogy az Őrség mindenkit elvarázsol.

- Az Őrségben valóban mindenki megtalálja a számításait. Ha idejön valaki, próbálom felmérni, hogy milyen látnivalókat, programokat ajánlhatok nekik. A dimbes-dombos vidék van, akinek kihívást jelent. Azt szoktam mondani, hogy a jó őrségi dombok kitisztítják a városi szmogot a tüdőből.

Nagyon jó, hogy sok-sok érdeklődési körű ember van, és az is, hogy a turizmusban dolgozó helyiekkel együtt már ilyen sokféle igényt tudunk kielégíteni. Arra kell törekednünk, hogy a vidék gazdag hagyományai fennmaradjanak az utókor számára. Az Őrség szépségeire, természeti csodáira még én is rácsodálkozom, aki nap mint nap látom ezeket a dolgokat.

Szalafő látnivalói

Az Őrség egyik legrégebbi és talán legbájosabb települése a hét halomra épült Szalafő, ahol a kilátóra hintaágyat szereltek, a túraútvonalat pedig szívecske jelzi. 

(Képek forrása: Múltidéző Porta, Járfás Eszter/Femina.)

• őrség
• szalafő
• vas megye
• hagyomány
• gasztronómia
• beszélgetés
• Utazás