Sikeres nő akarsz lenni? Carra Anita megmutatja, hogyan csináld
Carra Anita, az Unilever vállalat regionális marketingigazgatója elárulta sikere titkát.

Ez is érdekelhet

Pikali Gerda hisz a sors erejében: mindenkinek megvan a maga feladata, amit be kell teljesítenie (x)

Házépítési kisokos: ha még nincs elképzelésed az új otthonodat illetően (x)

Zöldebb iskolát a gyermekeinknek: csatlakozz egy nagyszerű jótékonysági programhoz! (x)

Mitől olyan jók a kézműves termékek? (x)

beauty and style

7 körömtrend, ami nagyon erős lesz ősszel: már most sokan választják ezeket a manikűröket »

7 apróság, amitől olcsó hatást kelt a cipőd, hiába költöttél rá sokat »

Nem mindegy, milyen szögből fényképeznek: több centit lecsalhatsz így a derekadból »

retikül.hu
Top olvasott cikkek
bmi kalkulátor
nem

A te BMI-d:

Alultápláltságot jelent. Mindenképp fordulj orvoshoz, hogy feltárd az okokat!

A testsúlyod ideális, törekedj a mostani alkatod megőrzésére.

Fokozottan vagy kitéve az infarktusnak és más betegségeknek. Csökkentened kell a testsúlyodat!

Veszélyeztetett kategóriába tartozol, mielőbb fogyókúrába kell kezdened!

Az egészséged közvetlen veszélyben van. Azonnal orvos által felügyelt diétába kell kezdened!

számolújraszámol

Bár már jószerével közhelynek tűnik, de még mindig sokakban felmerül a kérdés, lehet-e anya az a nő, aki karrierre vágyik. Amikor kiderül, hogy a vezetői székben nő ül, azonnal egy kemény, rideg személy jelenik meg az ember szeme előtt, akinek a közelében még a virágok is elhervadnak. Zsigeri bizonyossággal azt is tudni véli mindenki, hogy egy ilyen nő nem lehet jó anya, bizonyosan a gyerekét is úgy irányítja, akár egy vállalatot.

Éppen ezért volt jó az Unilever vállalat marketing igazgatójával beszélgetni, Carra Anita ugyanis röpke másfél óra alatt rácáfolt minden sztereotip elképzelésre. 37 éves korára irigylésre méltó pályafutás áll mögötte, nem beszélve arról, hogy két tündéri kislány édesanyja, és idillikus családi életet él. Természetesen kíváncsiak voltunk a receptre, hogyan sikerült mindezt megvalósítania. Ő pedig a maga sziporkázó, kedves személyiségével csak annyit mondott: először adni kell, hogy utána kaphassunk.

- Már a főiskola alatt az Unilever vállalatnál dolgoztál, mindössze 20 évesen. Mindig is ezt a pályát szeretted volna?

- Nem, azt hiszem, nem. Diákként nem nagyon fogalmaztam ezt meg magamban ennyire konkrétan, hiszen a marketing nem egy egzakt tudomány. Csak pár dologban voltam biztos: a nyelvekkel szerettem volna kezdeni valamit, emberekkel akartam foglalkozni, valamint vonzottak a multivállalatok, mert úgy gondoltam, ott sok tapasztalatot tudok szerezni és alkalmam nyílik csapatban dolgozni. Mindemellett pedig arra vágytam, hogy több szál fűzzön a nagy Európához. Diplomata szülők gyermeke vagyok, sokat éltünk külföldön, így a jövés-menés, az emberi kapcsolatok határozták meg az egész életemet. A sok költözés arra is ránevelt, hogy alázattal forduljak a dolgok felé és alkalmazkodjam az ismeretlen körülményekhez. Hollandia a legmeghatározóbb élményem, hat évig éltünk ott, és mondhatom, fantasztikus volt.

- Ki volt a legnagyobb hatással a pályaválasztásodra?

- Magára a választásra mindenképpen az édesapám, az életszemléletemet pedig anyukámtól kaptam. A Külkereskedelmi főiskola angol szakára jártam, ahol angol szabályok szerint tanultunk, de magyar rendben. Ez azt jelentette, hogy a szüneteket a magyar rendszer szerint tartották, azonban az angol szabályok szerint egy hét alatt le kellett vizsgáznunk mindenből. Így viszont január első hetére már végeztünk mindennel, és csak vártuk a február közepét-végét, hogy elinduljon a második félév.

- Gondolom, akkor a szüleidnek is furcsa volt, hogy másfél hónapig nincs semmi dolgod…

- Igen, ez a láblógatás édesapámat egy idő után nagyon zavarta, és ő buzdított arra, hogy gondolkodjam, mit is akarok kezdeni a jövőmmel. Akkoriban már öt nyelven beszéltem majdnem anyanyelvi szinten - angol, német, orosz, holland és magyar -, Hollandia pedig nagy befolyásoló erővel bírt rám. Úgy véltük, mindenképpen a nyelvtudásomat kellene összehozni az emberi kapcsolatokkal, és mindezek mellé jöhetne egy kis holland fókusz. Ezen vezérelvek mentén készítettünk apával egy listát, és a szerint kezdtem el munkát keresni. Buzdított, hogy ne várjak a főiskola végéig, hiszen meg kell tanulni állásinterjúzni is, megjelenni is, itt az ideje, hogy felkészüljek a felnőttéletre. Valamint figyelmeztetett arra is, ne legyenek illúzióim, úgysem fognak elsőre alkalmazni ott, ahol szeretném. Ebben az egyben aztán nem lett igaza.

- Mindig ilyen tudatos voltál?

- Igen.

- Mintha ez mégis zavarna egy kicsit, jól látom?

- Igen, mert ettől mindig úgy tűnök, mintha valamilyen borzalmasan kemény nő lennék, pedig messze és távol nem ilyen vagyok. Manapság ha egy nő magasabb pozícióba jut, akkor rögtön rideg, számító embernek látják, és én ennek nagyon nem felelek meg. Persze vállalom, tudtam, hogy mit szeretnék kezdeni magammal, ráadásul a mostani pozícióm miatt is gyakran elvárják, hogy kemény legyek, de alapjában nem ilyen vagyok. Vállalom a közvetlenségemet, azt, hogy megnyílok, ami sebezhetőbbé tesz, de inkább ezt az utat választom.

- Ki a példaképed?

- Karrier szempontjából mindenképpen az édesapám. Kiegyensúlyozott, boldog családban nőttem föl, a szüleim már 45 éve házasok, jó példát mutattak. Anyám és apám is feltörekvő emberek, szép karriert futottak be, ám emellett egészséges családi életünk volt, maximálisan odafigyeltek rám és a testvéremre, nem bébiszitterek neveltek fel minket. Természetesen, mint mindenki másnál, az ő életükben is akadtak problémák és mélypontok, de ezekből mindig családként álltunk fel. Azt gondolom, a családi kötelék olyan dolog, ami a legfontosabb nálunk még most is. Nem csoda, hogy csak nyolcszáz méterre lakunk egymástól a szüleimmel és a nővéremmel is.

- Nem zavaró, hogy ennyire közel vannak?

- Néha előfordul, de azért ez nem papucsos táv. Ide fel kell öltözni, cipőt húzni, és csak úgy lehet jönni-menni. Ekkora távolság pont arra jó, hogy közel is vannak, meg nem is, tiszteletben tartjuk egymás privát szféráját. Minden nap beszélek az édesanyámmal, a hétvége szent, nálunk a vasárnapi családi ebéd örök, olyankor igyekszünk összegyűlni. Most már, hogy a lányaim egyre nagyobbak, kicsit nehézkes a programegyeztetés, de megoldunk mindent. Édesanyám ráadásul rendkívül jó szakács, már csak ezért is vonz bennünket az otthoni finom főztje.

Névjegy

Ha mozi, akkor: csak szórakoztató legyen, és kikapcsoljon. A férjem olasz, ami a filmválasztást nehezebbé teszi, mivel nem beszéli a magyar nyelvet túl jól. Amit igazán szeretek, az a thriller, de nem a nyomasztó fajta, hanem amiben izgalmas a történet.

Ha bor, akkor: vörös, száraz.

Ha tökéletes hétvégi program, akkor: bármi, csak a családdal, és legyen aktív. Folyamatosan jövünk-megyünk. Imádunk biciklizni, korcsolyázni, síelni, vagy vidámparkba, állatkertbe menni a barátainkkal.

Ha kedvenc ruhadarab: bármi, ami jól áll. A reggeltől függ, éppen mihez van kedvem, de nagyon szeretem a magas sarkú cipőket.

Amiben töretlenül hisz: az emberek, a szeretet, az értékrend.

- Apropó, lányok, család… a férjeddel hogyan ismerkedtetek meg?

- Valójában tündérmese az egész sztori. Ott kezdődött, hogy egy barátnőmmel elmentünk Ibizára nyaralni, ahol megismerkedtünk egy olasz-magyar házaspárral, még számot is cseréltünk, bár mi a barátnőmmel abban a hiszemben voltunk, hogy az életben nem látjuk őket viszont. Ám nagy meglepetésünkre két hét múlva meghívtak minket egy siófoki buliba. Szinte az első pillanatban kiszúrtam egy helyes pasit a vacsoraasztalnál, mert furcsának tartottam, hogy míg én egész este csicseregtem, ő egy szót se szólt. Méregettük egymást, és tényleg nagyon tetszett, csak attól tartottam, túlságosan csendes - nem tűnt fel ugyanis, hogy csupán azért hallgat, mert egyszerűen nem érti, amit mondunk, hiszen olasz. Mindenesetre nagyon jó buli volt, és mi onnantól soha többé nem váltunk el. 2001. július 8-án ismerkedtünk meg, augusztus végén már felköltözött hozzám Budapestre, decemberben megkérte a kezem, szeptemberben pedig összeházasodtunk.

- Ezek szerint könnyen szót értettetek…

- Hát, a történet csattanója, hogy én olaszul egy árva szót sem beszéltem, a férjem pedig nem ismert semmilyen más nyelvet. Sokan voltak az ismeretségi körömből, akik a szememre is vetették, tudatosabbnak gondoltak annál, mintsem hogy egy ilyen kapcsolatba belevessem magam, de nekem Milót megszeretni tényleg egy pillanat műve volt. Az eltelt 12 év pedig minket igazolt. Az első lányunk, Chiara Lisa 2004 szeptemberében született, a kisebbik, Carolina pedig négy évvel később.

- Akkor ők bizonyára rögtön két nyelven tanultak meg beszélni, igaz?

- Igen, kétnyelvűek lettek, otthon olaszul beszélünk, bár ha a férjem nincs ott, akkor a lányokhoz magyarul szólok. Egyébként abszolút olasz család vagyunk, hangosak és pezsgők, és ez nem csak a férjem miatt van így. Akik látnak minket, gyakran megkérdezik, hogy nem én vagyok-e valójában az olasz kettőnk közül, mivel a férjem a csendesebb, visszahúzódóbb fajta, én pedig vidámabb és nyitottabb.

- Kívülről nagyon idillinek tűnik az életed.

- Örülök, ha így látszik, ám ezért rengeteget teszek is. Eleve úgy választottam partnert, hogy valódi társnak érezzem magam mellett. A párom, aki kötetlen munkaidőben otthon dolgozik a saját vállalkozásunkban, hihetetlen hátteret biztosít nekem, csodálatos apa és lenyűgöző férj, enélkül esélytelen lenne, hogy így tudjunk létezni. De mondhatom, hogy a gyerekeimnek két szülője van, függetlenül attól, mennyi a munkám. Tanulok a lányokkal, játszunk, rengeteg időt töltünk együtt. Bár a munkám miatt sokat utazom, de mindig úgy tervezek, hogy csak egyetlen éjszakát kelljen távol töltenem a családtól. Ezért még arra is hajlandó vagyok, hogy hajnali géppel utaztam, csak hogy másnap én vihessem a nagyobbik lányomat az iskolába. Igyekszünk jól megszervezni az életünket, szerencsére a szeretet és a valódi értékek átadása vezérli a férjem és engem is. Persze imádom a munkámat, de azért dolgozom, hogy éljek, és nem fordítva.

- Mindig is különc voltál egy kicsit?

- A magánéletemet tekintve igen. Kívülről úgy tűnik, hogy rendíthetetlenül menetelek előre a karrieremben, ám a magánéletemben mindig is a szívem döntött, minden döntésemet és választásomat ez határozta meg. Természetesen nem tudom kizárni a szívemet sem a munkából, inkább arra törekszem, hogy a munkából adódó keménységet ne vigyem haza. Ám mind a munkában, mind a magánéletben teljes erőbedobással működöm: vagy csinálok valamit a lehető legjobb tudásom szerint, vagy nem, átmenet nincs. Néha fent vagyok, néha lent, de igyekszem, hogy a fentből legyen több - ha pedig alulra kerülök, igyekszem minél gyorsabban felkúszni, és megindul az irdatlan munka, hogy minden a helyére kerüljön.

- Honnan meríted ezt a sok energiát?

- Fogalmam sincs. Olyan szintű vágy van bennem az idillikus, boldog életre, hogy ez az egyetlen, ami hajt. Sok emberben látom azt, hogy önző módon csak azt nézi, neki mi jár, ő mit érdemel, mi a fontos számára, megy a vágyai után, és nem érdekli senki más. Én viszont a családom érdekeit tartom szem előtt, hogy nekik mi a legjobb, abból merítek boldogságot, ha ők boldogok. Inkább adni szeretek, bár iszonyat sok mindent kapok is.

- Volt olyan fordulópont az életedben, ami kellett ahhoz, hogy most vezető legyél?

- Nem tudnék csak egyetlen dolgot kiemelni. Bár elég fiatalon jó és gyors pályát futottam, azért ez sem volt olyan egyszerű, példának okáért sokszor neveztek ki úgy, hogy a fizetésemet nem emelték meg rögtön, mondván, az "rombolja a rendszert". Ezt elfogadtam, nem okozott bennem keserűséget, hiszen tudtam, ha a visszajelzés jó, akkor egy hajóban evezek az adott vezetővel, és ez egyszersmind azt jelenti, hogy vállvetve, együtt építünk valamit. A gyerekvállalást is igyekeztem úgy alakítani, hogy tudtam, meddig szeretnék a ranglétrán eljutni, mire az első gyermekemet várom, hiszen egy magasabb pozícióba könnyebb visszajönni, ráadásul szerettem volna velük otthon maradni, ameddig csak lehet. Ahhoz, hogy mindezek teljesüljenek, kellett egy támogató cég.

- Most 18 ország marketingjéért felelsz. Mi az, amit különösen szeretsz a feladataidban?

- Úgy vélem, hatalmas siker, hogy mindmáig meg tudtam tartani azokat az építőelemeket, amiket az elején meghatároztam. Szakmailag igyekeztem minél többet letenni az asztalra, de leginkább arra vagyok büszke, amit vezetőként elértem. Onnantól kezdve, hogy emberekért lettem felelős, beindult az önmegvalósítási folyamat. Együtt alkotni fantasztikus. Nagyon szeretem, hogy a csapatomban lévő kollégák különbözőek, nem is mind itt élnek Magyarországon, így kifejezetten inspirál, amikor más kultúrába tartozó emberekkel beszélhetek. Mivel én is nagyon szeretem, ha figyelnek rám, ugyanezt meg szoktam adni nekik is. Rajtuk keresztül teljesítek én is, amit elérünk, az a csapatmunkának köszönhető. De egy csapat akkor igazán eredményes, ha a benne dolgozó emberek jól érzik magukat, különben én is szétesem.

- Szerinted milyen egy jó vezető?

- Semmiképpen sem önző és önmegvalósító, nem szabad az ént előtérbe helyezni. Egy jó vezető képes feladatokat leosztani és hinni az emberekben. Nagyon fontos, hogy másokon keresztül hogyan tudsz teljesíteni. Ezzel ugyanis teret adsz nekik és te is sokkal több munkát tudsz elvégezni. Egy jó vezető meg tudja osztani a sikerélményeket is, és talán az egyik legfontosabb mozgatórugó az emberséges viselkedés. Adni és magadból adni légy hajlandó, ezt vallom. Amikor karizmatikus vezetőkről beszélünk, ilyennek látom őket. Nem feltétlenül pengék szakmailag, de nagyon jól válogatják össze a csapatukat, és határozott céljuk van. Tévedés ne essen, nem vagyok egy egyszerű darab, szakmailag és a munka terén is igen kritikus és nyűgös tudok lenni, viszont kiismerhetőnek és kiszámíthatónak tartanak, és ez fontos. Azaz a velem együtt dolgozók tudják, mit várok el, mire vagyok kényes, de azt is, hogy tőlem mit kaphatnak.

- Lehet egy vezetőt szeretni?

- Nekem mindig nagyon fontos volt, hogy szeressek, és hogy szeressenek. De ahogy egyre feljebb jutsz a ranglétrán, ez egyre nehezebb. Mert egyszer csak eljutsz egy olyan szintre, amikor rá kell jönnöd, hogy nem a szeretetszolgálat vagy, és belőled is meg kell, hogy maradjon valamennyi. Meg kell tanulni egyensúlyozni és figyelni arra, hogy ne add fel se magad se az elveidet és elvárásaidat.

- Ilyen klasszikus értékrendben neveled a lányaid is?

- Igen. Az a nehéz benne, hogy próbálok valami egyensúlyt teremteni, hiszen az a világ, amiben most élünk, nem az ilyen értékrendeknek kedvez. Elég szigorúak vagyunk, bizonyos dolgokat megkövetelünk, azonban a szeretet vezérel mindent. Hogy jól csináljuk-e? Fogalmam sincs, csak próbálkozunk. Szerintem senki sem tökéletes, és az élet sem lesz az sohasem. De hiszek abban, hogy a legjobbra kell törekedni és a szülők feladata, hogy megmutassák mi a jó és mik a valódi értékek, melyek mentén megtalálható a boldogság. Emellett sokat kell velük beszélgetni, és támogatni őket a kihívásokkal teli úton a felnőtté válás felé.

- Mindig csak adni, adni… nem merít ki a másokra figyelés?

- Sokan mondják, hogy hosszú távon nem működő modell, hogy folyton csak adok, de akik ezt a szememre vetik, azok nem mérik fel, mennyit is kapok ezért cserébe. Nem tudom, milyen lehet kívülről hallgatni engem, biztos vannak, akik azt hiszik, álomvilágban élek. Lehet, hogy ez az igazság. Akárhogy is, vakon hiszek benne, hogy nem vagyok csodabogár. Csak nagyon szerettem volna valamit, és választottam hozzá egy olyan társat, akivel ez lehetséges. Rengeteget adunk mind a ketten. Persze akadnak problémáink, és az élet számos kihívás elé állít minket. Ugyanakkor a munkám elégedettséggel tölt el, büszke vagyok, hogy idáig eljutottam, és tudom azt is, hogy rengeteg felelősség nyomja a vállamat.

- Van innen még feljebb? Gondolkodtál már azon, esetleg hogyan tovább?

- Nem szeretnék többet vagy mást. Ez volt ugyanis az az álomszint, amire még úgy vágyakozva nézegettem - de olykor, nehezebb pillanatokban azt gondolom, talán már ez sem kellett volna. Egyelőre még nem kell gondolkodnom azon, hova mozdulnék innen tovább, csak próbálom megkeresni az építőkockákat. Azt hiszem, most jutottam el arra a szintre, amikor már nem akarok mindent nagyon tudatosan, hanem hagyom a dolgokat csak úgy megtörténni. Ahogy már említettem, elsősorban azért dolgozom, hogy éljek, és nem fordítva. Persze ez nem azt jelenti, hogy lazítottam a munkatempón, hanem azt, hogy nem ez vezérel. Azt gondolom, hogy a munkához és az élethez való hozzáállás határozza meg, milyennek lát a világ. Szem előtt kell tartani az értékrendet, a hitet abban, hogy ez menni fog, és tényleg nem tudom elképzelni másként - először adni kell, csak aztán kapni.

- Mit gondolsz, ha néhány karaktervonást kellene kiemelni, mik azok, amik segíthetnek a vezetővé válásban?

- Nagyon fontos az alázat, a tanulási vágy és a kitartás. Emellett az emberi kapcsolatokról se feledkezzünk meg, az odafigyelésről és az önzetlenségről, ne helyezzük az ént előre. A folyamat végén úgyis én vagyok, én leszek az, aki kapni fog. Csak meg kell várni, türelemmel, és adni kell, nem elvenni. Mert ha adsz, előbb-utóbb a dupláját kapod majd vissza.

Ezt is szeretjük