Timothée Chalamet a legendás Bob Dylan bőrébe bújt: így sikerült a 8 Oscarra jelölt Sehol se otthon című film
Életrajzi film készült a lázadó, különc zseniről.

Újabb film készült az elmúlt bő fél évszázad egyik legnagyobb hatású amerikai kulturális ikonjáról, a csodabogár, lázadó, különleges elméjű Bob Dylanről.
A Sehol se otthon (A Complete Unknown) ismerős panelekből építkezik, de a végeredmény hatásos, szerethető és elgondolkodtató lett.
Sehol se otthon, kritika
A 60-as évek elejének turbulens, változó, lázadó, viharos és bohém New Yorkjában járunk, ahová megérkezik egy kócos, micisapkás, elméretezett ruhákat viselő figura (Timothée Chalamet), a hátán piszkos, sárga hátizsákkal, a kezében gitártokkal. Az ifjú Bob Dylan egy Woody Guthrie (Scoot McNairy) nevű folkzenészhez jött, aki betegen fekszik a kórházban. Dylan még soha nem találkozott a művésszel, de Guthrie zenéje hatalmas inspirációt jelentett neki, amikor dalokat kezdett szerezni. A fiatalember megtalálja a kórházat, majd a szobát is, aztán esélyt kap, hogy elénekelje a Woodynak címzett szerzeményét a férfi betegágya mellett. Csak egy különös fiatalember, meg a gitárja, egy hideg neonfénnyel bevilágított, barátságtalan kórházi szobában, amelynek csak Woody és Pete Seeger (Edward Norton), meg egy alig eszméleténél lévő fekvőbeteg a tanúi, a Song to Woody című dal mégis óriási hatást vált ki a jelenlévőkből. A filmnek sikerül rekreálnia a pillanatot, amikor megtörténik a varázslat, amikor egy semmiből érkező, tehetséges alak először kap esélyt, hogy megmutassa a benne kavargó bonyolult érzelmeket és gondolatokat a zene segítségével.
Timothée Chalamet évekig tanult énekelni és gitározni, hogy a forgatás során élőben tudja előadni Bob Dylan dalait. A belefektetett energia megtérült, mert a zenés jelenetek a film legerősebbjei. Jól szól a Mr. Tambourine Man, a Masters of War, a Blowin' in the Wind, a The Times They Are A-Changin' és a többi ismert, illetve kevésbé ismert Dylan-dal is.

A karakter megformálására sem lehet sok panasz, bár helyenként egy kicsit túl sok a nazális motyogás, és néha inkább egy Bob Dylant ügyesen mímelő Chalamet látható a vásznon egy teljesen átlényegült színész helyett, ám más pillanatokban a fiatal színész képes megjeleníteni a zenészt, és a néző el is felejti, hogy épp egy színészi alakítást figyel.
A film az első éneklés után aztán követi a zenés életrajzi filmek struktúráját, végignézhetjük az énekes kezdeti sikereit, az egyre nagyobb koncerthelyszíneket, a növekvő rajongótábort, a siker felemás velejáróit, a magaslatokat, és a mélységeket, valamint az úton hosszabb-rövidebb időre becsatlakozó különböző kísérőket is.
Az első jelenetben megismert Pete Seeger, a Grammy-díjas énekes és politikai aktivista a szárnyai alá veszi Dylant, aki hamarosan belecsöppen a New York-i művészvilágba, megismeri az akkor már sikeres énekes Joan Baezt, (Monica Barbaro) majd ügynöke, valamint lemezszerződése is lesz. Dylan összejön egy Sylvie Russo (Elle Fanning) nevű fiatal nővel, ám az gyorsan világossá válik, hogy a hagyományos, monogám párkapcsolatok nem annyira fekszenek neki, hiszen az egyik koncertje után egy ágyban kötnek ki Joan Baezzel, miközben Sylvie épp külföldön tartózkodik.
Monica Barbaro és Timothée Chalamet közös jelenetei különösen erősek, a két színész közti kémia szinte lejön a vászonról. Mindegy, hogy épp egy füstös hálószobában ülnek összegyűrt pizsamában, vagy egy zenei fesztivál színpadán éneklik egymás arcába az It Ain't Me, Babe című duettet egy többezres tömeg előtt, minden pillanatuk élő, a tekintetek, az apró rezdülések és arckifejezések mind-mind a helyükön vannak.
A filmben megjelenő Bob Dylan egy elvarázsolt, saját kis világában élő, különc zseni, aki nincs mindig tudatában, hogy a tetteivel mennyi fájdalmat okoz a hozzá közel állóknak, csak megy a saját útján, keresi a zenei identitását, lázadozik és közben kulturális jelenséggé növi ki magát.
A lázadás egyébként a film egyik vezérmotívuma. Dylan a 60-as évek lázongó ifjúságának egyik legmeghatározóbb hangjává vált, aki képtelen volt kompromisszumokat kötni, még akkor is, ha ezzel nehéz pillanatokat okozott a környezetének.
A filmben ábrázolt, 60-as évekbeli Egyesült Államok életszagú, hangulatos, és néhány másodperc alatt magával rántja a nézőt. Néhány jelenet erejéig mi is átélhetjük a kubai rakétaválság okozta kiszámíthatatlan nyugtalanságot és pánikot, a szereplőkkel figyelhetjük a Kennedy-gyilkosságról szóló tévéadást, ott lehetünk a cigarettafüstös kis bárokban, és a Newporti Folkfesztivál backstage-ében Johnny Cash (Boyd Holbrook) mellett álldogálva.
James Mangold rendező (Logan – Farkas, Az aszfalt királyai) 2005-ben már rendezett egy igen emlékezetes és hatásos zenés életrajzi filmet egy másik legendáról, Johnny Cashről. A Sehol se otthon semmilyen szempontból nem marad alul az előddel szemben, nem akarja megváltani a világot, nem akar túl sokat markolni, de így is a jobban sikerült életrajzok táborát erősíti, ami nem kis teljesítmény. A film magyar címe Földes László „Hobo” Bob Dylan-dalmagyarításából származik.
A filmet összesen 8 Oscar-díjra jelölték, köztük a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb színész kategóriákban.
Nicole Kidmannek egy huszonéves srác parancsol az ágyban – Miért vágyik egy nő alárendelt szerepre a szexben?
Az 57 éves Nicole Kidman fejét elcsavarja fiatal gyakornoka, akinek minden parancsát teljesíti az ágyban. Ezért vonzó a nők számára a szubmisszív szerep.
ElolvasomBorítókép: Fórum Hungary/Port.hu