20 országban betiltották, sok néző kimenekült a vetítésről – A történelem legbrutálisabb filmjeként emlegetik

A második világháború lezártával az emberiség kifosztva állt az egykori nagy morális eszmék mezején, amelyre a művészet évszázadokon át biztos talajként épített. A megszokott értékrendeket, az élet szentségét és az emberi méltóság iránti tisztelet kőbe vésett szabályait a háború páros lábbal tiporta semmivé. Ezen a kifosztott, sóval felszórt talajon szökkent szárba a neorealizmus. 

Az olasz irodalmi és filmes mozgalom a háború alatt és után kialakult társadalmi problémákat leplezetlenül kívánta és tudta ábrázolni. A mozgalom gyökerei az 1920-as évekre nyúlnak vissza, és bár a fasizmus közel két évtizeden át elnyomta, a második világháború végén, a rezsim bukása után nagy erővel tért vissza. Az olasz neorealizmus egyben az olasz filmművészet aranykoraként is emlegetett időszak, ezekben az években megelevenedett a vásznon a szegények és a munkásosztály küszködésének hétköznapi tragédiája. 

Salò, avagy Szodoma 120 napja 

Pier Paolo Pasolini olasz filmrendező, költő és regényíró volt, aki társadalomkritikus, stilisztikailag szokatlan és sokszor sokkoló képekkel operáló filmjeiről volt ismert. 1945 tavaszán Mussolinit kivégezték, és Olaszország felszabadult a német megszállás alól. Ez az időszak, amelyet olasz tavasznak neveznek, szakított a régi hagyományokkal, és elősegítette a filmkészítés realisztikusabb megközelítését. Pasolini az ötvenes években írta meg első két regényét: a Ragazzi di vita (Utcakölykök) és az Una vita violenta (Erőszakos élet) műveket. Ezekben a római nyomornegyedek szegénységét és nyomorúságát brutálisan reális módon ábrázolta, tolvajok, prostituáltak és más alvilági alakok életét dolgozta fel. 

Pasolini legismertebb filmje, az Il Vangelo secondo Matteo (Máté evangéliuma) Jézus életét és vértanúságát szigorú, dokumentumfilm-szerű stílusban meséli el. Az erotikát, erőszakot és  romlottságot tükörként és szócsőként használta fel a politikai és vallási kritikáinak és spekulációinak közvetítőjeként. Két talán leghíresebb vallási filmje ezek közül a Teorema (Tétel) és a Porcile (Disznóól), amelyek kiélezett konfliktust szítottak közte és a római katolikus egyház konzervatív képviselői között. Pasolini a hatvanas éveket követően a középkori erotika tematikájában merült el, 1971-ben jelent meg az Il Decamerone, majd rá egy évre a The Canterbury Tales című alkotásai. Filmjei mellett számos verseskötetet és több irodalomkritikai művet is publikált, azonban itthon főleg a filmjei miatt vált ismertté. 

A Salò, avagy Szodoma 120 napja Pier Paolo Pasolini utolsó filmje volt, amely 1975-ben jelent meg, és máig az egyik legmegosztóbb, legsötétebb, legprovokatívabb alkotásként tartják számon a filmtörténetben. A film évtizedeken át tiltólistán szerepelt több országban is, vagy csak cenzúrázva lehetett megtekinteni, sok nézőt megbotránkoztatott a darab.

A Salòval mindazokhoz fordulok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a Hatalmat azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s ezáltal az embert megfosztja személyiségétől. 

A film Marquis de Sade Szodoma 120 napja című regényét dolgozza fel, a történetet azonban a fasizmus utolsó napjaiba, az 1943–45 közötti Salòi Köztársaság idejébe helyezi, így egyszerre szól a testek feletti politikai és szexuális uralomról. Pasolini az erőszak, a szadizmus és a megalázás extrém ábrázolásán keresztül a totalitárius rendszerek embertelenségét, a fogyasztói társadalom elidegenedését és a hatalom perverz természetét bírálja. 

Pasolinit 1975. november 1-je és 2-a közötti éjszaka holtan találták, Róma egyik tengerparti külvárosában. A rendező holttestén verés és gázolás nyomai voltak láthatóak, 53 évesen hunyt el. A meggyilkolásának pontos körülményeit máig nem sikerült tisztázni. 

(Képek: Getty Images Hungary.)

• film
• történelem
• háború
• erőszak
• Terasz