Morbid, de igaz: festék lett a múmiákból, amelyek már nem kellettek

Hosszú percekig tudnánk nézegetni Martin Drolling francia festő 1815-ös alkotását. Részletgazdag festményén bravúrosan bánt a fény és árnyék játékával. Képe mozgalmas és nyugodt egy időben, egy idilli, otthoni, konyhai életkép.

A csodás festmény ma a Louvre tárlatának egyik darabja, ám, aki laikusként rátekint, nem is sejti, valójában mire, pontosabban, épp kire néz: a művész a képhez úgynevezett múmiabarna festéket is használt, melyet bizarr alapanyagból készítettek a festékgyártók.

Szenzáció volt

A múmiák rejtélyességüknél fogva a hétköznapi emberek figyelmét, érdeklődését is megragadták, ezt felismerve pedig a viktoriánus kori Angliában szervezett műsorok keretében nyitották fel az Egyiptomból odaszállított múmiatesteket.

Az első előadást a cirkuszosból lett archeológus, egyiptomiantikvitás-kereskedő, Giovanni Belzoni szervezte egy egyiptomi tárgyakat bemutató kiállítás részeként. Belzoni úgy szerzett befolyást magának, hogy az egyiptomi angol konzul és egyiptológus, Henry Salt oldalán segédkezett nagyobb egyiptomi tárgyak elszállításában. Mivel a múmiabontás elképesztő sikert hozott, az üzlet lehetősége merült fel a szervezőkben: attól kezdve további nyilvános múmiabontásokat szerveztek, elvileg oktató célzattal, de valójában csak a kíváncsi közönség kedvére, jókora bevétel reményében.

Thomas Pettigrew sebész nagy név volt e műsorok készítésében, melyeket ő kitekercselésnek - unrolling - nevezett. Szerencsére az 1900-as évek végére felhagytak a nyilvános múmiafelnyitásokkal, ám nehéz eldönteni, azok voltak bizarrabbak, vagy, ami a műsorok után a múmiákkal történt.

Festék lett belőlük

A rengeteg múmiát, melyet nyilvánosan bontottak fel, már a műsorok által is kegyeletsértő bánásmódban részesítették, de a műsorok után megmaradó, immáron feleslegessé vált múmiatesteket sem hagyták veszendőbe menni. Porították, majd festékként eladták a maradványokat. Ez volt az úgynevezett múmiabarna árnyalat.

Ha tehát Drolling képére nézünk, egyikét látjuk azon festményeknek, melyek ecsetvonásaiba valaha élt emberek pora került. Napestig tudnánk szörnyülködni, ám az is igen megdöbbentő, hogy a múmiabarna festék gyártása nem azért maradt abba, mert felébredt a készítők lelkiismerete. Kegyeleti okokról szó sem volt: nemes egyszerűséggel, miután a múmiabontó műsorok abbamaradtak, elfogyott az alapanyag, és a gyár nem tudta folytatni a termelést. Groteszk, meghökkentő regény története is lehetne, ám ezt a sztorit a való élet írta.

Nemcsak festékalapanyag volt

Sajnos a történelem folyamán nem a bizarr festék volt az egyetlen dolog, amit múmiákból készítettek. Korábbi századokban a múmiatesteket a gyógyszeripar dolgozta fel, és igen, bizony, ily módon gyakorlatilag az emberek ettek is a múmiákból.

Ami a gyógyszereket illeti, a legkevésbé bizarr felhasználás a kibontott múmiák koponyáján növekvő moha begyűjtése és fogyasztása volt. Ennek általános gyógyító hatást tulajdonítottak a 17. században, gyakorlatilag minden bajra való orvosságként lehetett hozzájutni.

A 12. században II. Károly angol király úgynevezett múmiaporral hintette be bőrét, hogy ily módon testébe áramoljon a fáraók nagysága. Pár száz évvel azelőtt a francia király - merthogy a múmiák gyógyszer gyanánt történő felhasználása nem kizárólag angol területeken volt jellemző -, I. Ferenc  szárított rebarbarás múmiaporból kevert italt fogyasztott nap mint nap, melytől úgy hitte, erős lesz, és így távol tudja tartani az életére törőket is.

• múmia
• festő
• művészet
• bizarr
• Terasz