6 remek könyv hívőknek és ateistáknak: a legjobb program tavaszi estékre

Néhány évvel ezelőtt egy társaságban a keresztény ünnepekre terelődött a szó. Legnagyobb meglepetésemre egyedül én mutattam némi jártasságot ebben a témában, így nemcsak arról tartottam kiselőadást, mi az a gyertyaszentelő, de arról is, mi a nyelveken szólás, mi az a körmenet, és hogy nagypénteken miért nem teljes a szentmise.

Azt gondolom, a zsidó-keresztény kultúrkör kellős közepébe pottyanva ezeket azért illik tudni. Nemcsak az általános műveltséghez tartozik hozzá, de mindez - tetszik, vagy nem, akarjuk, vagy nem - a mindennapjaink része.

Így aztán, pünkösd közeledtével leemeltem a könyvespolcunkról néhány olyan könyvet, ami a hittel, a vallással foglalkozik, és rám nagy hatással voltak. Ezekből hoztam egy rendkívül eklektikus könyvajánlót.

Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója

„A ma délelőtt történtekről Edwin Burlesford tehet. Negyvenöt perces prédikáció a „bűnről”. Rekord, kilenc gumimaci hosszúságú beszéd. Úgy a felénél utánpótlással akartam magam ellátni, amikor Edwin egyszer csak felkiáltott: „TESTI VÁGY!”, ijedtemben elejtettem a cukroszacskót. Fejemet térdem közé hajtva próbáltam becserkészni a gumimacikat, de felemelkedni már nem tudtam, mert Doreen Cook a tarkómra tette kezét. Imádkozni kezdett, hogy „kétségbeesett testvérünk sötétségből a fénybe vezettessen”. Magam sem vágytam másra, mert odalent elég sötét volt. Amikor végre felengedett, az a bizonyos megelégedett, kenetteljes keresztény mosoly ült az arcán. Igen közel voltam hozzá, hogy valódi okot szolgáltassak neki a megbocsátásra. Az egész gyülekezet azt gondolja, hogy testi vágyakkal küszködöm. Kávézás közben mindenki bátorítóan mosolygott rám. Leonard Thynn átölelt. Feliratkoztam a jövő heti karácsonyi kóruspróbára, csak hogy bebizonyítsam, nem vagyok velejéig romlott.”

Ezzel a felütéssel kezdődik Adrian, a szentséget a maga módján kereső, kételkedő családapa naplója, aki igen jó keresztény lenne, ha ebben nem zavarná a többi ember. És akkor még egy szót sem ejtettünk a fiáról, Geraldról, aki keresztény rockbandát alapít „Rossz hír az Ördögnek” névvel, a szolgálat és tanúbizonyság nehézségeiről, a folyton a szomszédba szökő nyúlról és arról, milyen nehéz a csendesség alatti, Istentől jövő üzeneteket megkülönböztetni a saját gondolatoktól: annak például mi lehet a transzcendens jelentése, hogy „végy egy levelibékát, és nevezd el Kaiser Billnek!” És ha tényleg elegendő akkora hit, mint egy mustármag, hogy hegyeket mozgassunk meg, mi lesz Adriennel, aki egy gemkapcsot sem tud fél centire arrébb imádkozni?

Ez a fantasztikus humorral megírt könyv a hívő ember szarkasztikus és őszinte naplója. A hihetetlen kalandok és a nagy röhögések mellett azonban a könyv ráébreszt saját magunk gyarlóságára, a tévutakra, amikre azért kerülünk, mert megpróbálunk kibújni a feladatok alól, vagy nincs bátorságunk hitet tenni önmagunk és az értékeink mellett, nem utolsósorban a sorok között megtalálhatjuk a válaszokat is az életünk nagy és fontos kérdéseire - akár hívők vagyunk, akár nem. A brit keresztény író könyvét ajánlom mindenkinek, aki szeret nevetni. Akár saját magán is.

Julien Green: Ferenc testvér

Assisi Szent Ferenc történetét nagyon sokan ismerik, ha máshonnan nem, a Franco Zeffirelli rendezte 1972-es Napfivér, Holdnővér című filmből. Julien Green könyvéből megismerhetjük azt a korszakot, amiből a rendező kiemelte Francescót. A kora középkor zavaros és véres évtizedeit: miközben az itáliai városok háborúkat vívnak egymás ellen, pápák és császárok váltják egymást, seregek vonulnak Kelet felé, hogy Konstantinápoly kincseivel térjenek haza.

Itt él, Assisiben a gazdag és nagyravágyó posztókereskedő, Bernadore és családja. A pénzsóvár és feltörekvő apa arról álmodozik, hogy fia, Francesco viszi tovább az üzletet. A törékeny egészségű, karcsú Francesco élvezi a dúsgazdag apa által biztosított könnyű életet. Barátaival mértéktelenül falnak, isznak, vendégül látják a város legszebb nőit, élvezik az életet. Ám a Perugiával kitört háború során a nemesek között harcoló fiú börtönbe kerül, és ott megkezdődik egy csodálatos belső utazás, melynek végén Ferenc még életében a kereszténység legnagyobb hatású alakjává válik.

A könyv nem csak végigkíséri az életét, de a szerző megpróbálja megérteni a szigorú és csak a matériában hívő apát, ismerteti III. Ince pápa politikáját, Szent Klára történetét és a ferences rend korai éveit. Nagyszerű történet egy emberről, akitől mindent kértek, és mindent, még többet is odaadott.

Mircea Eliade: A szent és a profán

Korunk egyik legnagyobb vallástörténésze az 1986-ban elhunyt Mircea Eliade egyik legismertebb könyve igazi feketeöves olvasmány. Eliade a vallást műveltségek közti közvetítőelemnek tekinti, és azt vallja, olyannyira emberi tényező, szinte faji jellegzetesség is egyben, hogy hatása alól még a profán életet élő ember sem vonhatja ki magát.

Eliade négy szempontból vizsgálja a vallásos és nem vallásos ember megnyilvánulásainak különbségeit: a tér, az idő, a természet és az emberi életfunkciók viszonylatában.

"Vannak például helyek, amelyek minőségileg különböznek a többitől: az otthon, az első szerelmet övező táj vagy bizonyos helyek egy idegen városban, amelyet fiatal korunkban látogattunk meg. Mindezek a helyek még a teljesen vallástalan ember számára is megőrzik sajátos, "egyedülálló" jelentőségüket: magánvilágának "szent helyei" - írja. Az ember számára cél, hogy a tér, ahol él, mindig felszentelt és tiszta legyen, ezért újra és újra megismétli a felszentelés rítusát.

Az időt, ami állandóan ismétlődő körforgás, szintén szét lehet bontani: van profán és szent idő. A szent idő az ünnepekkel tér vissza a vallásos ember életébe, a profán idő folyamatos, lineáris. Visszatalálni a szent eredethez, az a fáradozás, hogy a vallásos ember egyfajta mitikus kezdeti helyzetbe hozza magát, annyit tesz, hogy az istenek kortársaivá váljunk, illetve visszalépjünk abba az erős és tiszta világba, mely az idők kezdetén létezett. Mivel a keresztény vallásban a mítosz nem távoli, mitikus időben, hanem a történelemben játszódott le, így a történelem is szent idővé válik.

A természeti jelenségekben is megnyilvánul a szakralitás. A profán ember eltávolodott ugyan a legalapvetőbb, istenséghez kötött őselemektől: levegő, víz, föld, tűz. Ezeknek az őselemeknek a szakrális jelentése azonban megvan a vallásos és deszakralizált ember életében is. A kereszténységben a víz isteni funkciója például a keresztelésben jelenik meg, a profán ember pedig érzelmeket fejez ki ezen a szimbólumon keresztül.

A vallásos ember számára maga az ember is isteni jelentést hordoz. Az emberi eseményeknek szent értelme van: a születés, halál, házasság, felnőtté válás. Ezek egyben beavatási rítusok is, melyek lényege az újjászületés. A profán ember életében ugyanígy jelen vannak ezek az aktusok, gondoljunk például a ballagásra, a polgári esküvőre, temetésre.

Mindezek alapján Eliade azt állapítja meg, hogy minden ember vallásos. A profán ember azonban csak a tudatalattijában őrzi vallásos emlékeit, elveszítette azt a képességét, hogy a vallást tudatosan átélje.

Zavarba ejtő, nehéz könyv, de érdemes elolvasni, számomra az egyik olyan olvasmány, ami „kinyitotta az elmémet”. Amikor az utolsó laphoz érünk, több kérdésünk lesz profán világunkról, mint valaha.

W M. Paul Young: A viskó

A viskó egy rendkívül megosztó könyv, nem találkoztam még senkivel, akire ne lett volna hatással. Megítélése nagyjából olyan, mint Szepes Mária Vörös Oroszlánja: vannak, akik misztikus giccsnek, „ezospriri” maszlagnak tartják, mások rajonganak érte, és azt állítják, megváltoztatta az Istenről való elképzelésüket.

Mack kislánya egy családi kirándulás alkalmával eltűnik. A rendőrségi nyomozás során véres ruhái előkerülnek, a teste azonban sosem. Gyilkosát sem sikerül elkapni. Mack és családja számára megkezdődik a Nagy Szomorúság időszaka. Az apa azonban egy napon levelet kap, melyet egy titokzatos Papa írt. Arra kéri Macket, menjen el a gyilkosság helyszínére, a viskóba. Mack vonakodva, de felkerekedik. És ezen a szörnyű helyen élete legnagyobb találkozása vár rá: három ember képében a Szentháromsággal találkozik, hogy feldolgozza kislánya halálát, és újra tudjon hinni.

Többször elolvastam már a könyvet, méghozzá azért, mert arra a kérdésre, ha Isten szeret bennünket, akkor miért engedi, hogy olyan rossz és gonosz dolgok történjenek a világban, amelyek nap mint nap megesnek, még nem kaptam jobb választ annál, mint amit ez a regény ad. És sokszor ez az egyetlen kapaszkodóm.

Henri J. M. Nouwen: A tékozló fiú hazatérése - Egy hazatalálás története

A Biblia egyik legismertebb példázata. A történet számos kérdést vet fel, és számos vitára ad okot: miért fogadja apja lakomával és örömmel a kisebbik fiút, aki kikérte és eltékozolta örökségét? Milyen magyarázat szolgálhat a fiú viselkedésére? Igaza van-e a bátynak, aki neheztel testvérére, és úgy érzi, mindig apja kedvében járt, mégis háttérbe szorul, sosem kapott annyit, mint bűnös testvére? Jogos-e az apa megbocsátása?

A tékozló fiú hazatérése Rembrandt festménye, egy zseniális remekmű, amit a festő élete utolsó évében fejezett be, mintegy élete összefoglalásául.

Nouwen, az író története 1983-ban kezdődik: ekkor pillantja meg barátja irodájában először Rembrandt festményének reprodukcióját. Ez a látszólag jelentéktelen találkozás új értelmet ad életének, hivatásának, és hosszú, spirituális útkeresésre indítja. Ezt az utat, hazatalálását írja le ebben az önéletrajzi könyvben.

Belső utazása során három szakasz követte egymást. Először annak a megtapasztalása, hogy ő a fiatalabb fiú. Aztán egy barátja azt kérdezte tőle: „nem az idősebbik fiúra hasonlítasz inkább?” Végül, hosszú évek után azonosulni tud az idős apával is.

Mi pedig végigkövethetjük, hova vezette őt Rembrandt: „Lenyűgözve állok azon a helyen, ahová Rembrandt vezetett engem. A térdelő, rongyos fiatal fiútól az álló, előrehajló, idős apához vezetett engem. Arról a helyről, ahol az áldásban részesülök, elvezetett az áldás helyéig.”

Megindító könyv egy csodálatos és nehéz életútról.

Christopher Moore: Biff evangéliuma

Jézus gyermekkoráról és felnőtté válásáról nem sokat tudtunk. Eddig. Biff azonban az Úr parancsára kénytelen megírni saját evangéliumát, miután feltámasztja egy angyal, és bezárja egy szállodai szobába.

Biff ugyanis nem más, mint a Messiás legjobb gyerekkori haverja, akivel együtt bandázott. Így aztán végre mindent megoszt velünk, hogy is történt valójában az első feltámasztás, a Marival való szerelem, és persze nem gondolhatjuk azt sem, hogy Biff csak úgy hagyta, hogy a spanját ukmukfukk keresztre feszítsék! Persze Biff már korábban megmondta: „Nem mindig olyan fasza dolog messiásnak lenni, mi?”

Christopher Moore regénye a szórakoztató irodalom nagy klasszikusa. Éjszakai olvasás esetén a párnába fújt fejjel fuldokló röhögés garantált.

Tim Crane: A hit jelentése - A vallás egy ateista szemszögéből

A Magyarországon élő angol filozófiaprofesszor könyve nem egy újabb ateista nézet arról, hogy minden rossz, ami a világon van, a vallásnak köszönhető, hanem egy rendkívül olvasmányos és érdekes írás, melynek célja, hogy általában foglalkozzon a vallásos hit természetével és értelmével. Teszi mindezt úgy, hogy nem egyszerűsíti le a vallásos hitet se erkölcsös szabályrendszernek, se primitív kozmológiának. Az író megértetni akarja a hitet, mint alapvető emberi jelenséget, és ezt nem tudná megtenni, ha előzetesen kialakított kategóriákba kényszerítené.

Ez az első olvasmányom, ami ateista felfogásban íródott, és rendkívül szimpatikusnak találtam azt a fajta nyitottságot, amit felfedeztem benne. Rendkívül szimpatikus az a felfogás számomra, ha valamivel nem értek egyet, azt választom, hogy megpróbálom azt megérteni. Intelligens és komoly könyv, bár az olyan átlagolvasó számára, mint én, sok kutatást és utánajárást igényel egy-egy filozófiai okfejtés.

Kedvcsinálónak egy gondolat, ami engem nagyon megfogott:

Crane a vallásos hitet egy megismerési folyamatnak tekinti, mely során a vallásos ember megpróbálja az élet misztériumát és a világ értelmetlenségét megérteni és önmaga számára befogadhatóvá tenni a szakralitás által, és úgy gondolja, az ateistáknak nem kell tisztelniük a vallást, tolerálniuk viszont igen. Azt nem várhatjuk el, hogy egy ateista mutasson tiszteletet olyan szertartások és hiedelmek iránt, amiknek értelmetlenségéről meg van győződve, ám az, hogy elviselje, tolerálja ezeket, az elvárható. Mert a békés együttélésnek ez a kulcsa.

Fotók: Hódos Hajnalka

Olvass, hogy tovább élj! 

• könyv
• könyvajánló
• vallás
• hit
• olvasás
• Terasz