Jamie Winchester: Vazelinnel bekent testtel nem akarok nőkön csúszkálni

Szerinte a siker veszélyes állat, mégis bőven van benne része, anélkül, hogy éjjel-nappal a csapból folyna. Ahogy ő fogalmaz, behúzza a fejét, és azt csinálja, amit szeret - így született megjelenés előtt álló szólóalbuma, a Tiger Road, mely minden korábbinál markánsabb zenei világot képvisel majd, és az ír származású zenész életének egy mostanáig kevéssé ismert, szélsőségektől és viharoktól sem mentes időszakát idézi fel.

- Koncertszervezőként kezdted, majd háttérzenész lettél, és csak jóval később alapítottad meg a saját formációdat - azaz elmondható, hogy megküzdöttél a sikerért, ami manapság sokaknak szinte az ölébe hullik a tehetségkutatók révén. Jelentett-e valamilyen szempontból előnyt számodra az, hogy rögös utat kellett bejárnod?

- Mindenképpen, két szempontból is. Egyrészt egy karrier akkor lehet tartós, ha lassan építik fel. Rengeteg példát látni arra, hogy a tehetségkutatók egy-egy sztárja berobban, majd ugyanilyen hirtelen el is tűnik, mert nem alakul ki olyan rajongói tábora, melyre a későbbiekben is számíthat. Az emberek kimondottan a televíziós vagy médiafelhajtás miatt mennek el a koncertjeikre, ez pedig nem egy hosszútávon működő rendszer.

Másrészt szerencsésnek tartom magam azért is, mert volt időm lelkileg és agyilag felkészülni arra, hogy milyen az, amikor a dolog beindul. Sokat álltam a színpadon sikeres zenészek mögött, és rengeteg tapasztalatot szereztem arról, hogy ők miként kezelik ezt az egészet. A siker ugyanis veszélyes állat - nagyon könnyen átrendezi az agyat. Az ember észreveszi, hogy figyelik az utcán, hogy figyelik egyáltalán, és egyre nagyobb szüksége lesz erre. Az érdeklődés leülepedése pedig hatalmas csapás lehet, ha valaki nem egészségesen áll hozzá.

A legjobban azért sajnálom ezeknek a lufiműsoroknak az áldozatait, mert most azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ. Elhitetik velük, hogy ők az ország legnagyobb sztárjai, és úgy is érzik magukat. Valóban elértek valamit, tehetségesek, tök jó, éljen, de mindegyikükre vár egy jó nagy hidegzuhany fél év múlva, amikor megcsinálják az első koncertjüket a nyíregyházi sportcsarnokban, 45 fizető előtt.

Van, aki jól kezeli ezt, és van, aki szétesik és eltűnik, mert nem tudja feldolgozni, hogy az egésznek nem volt tartalma, háttere, és ugyanúgy a padlón lesz, mint egy évvel korábban. Ebben az országban egyébként sincsenek sztárok, inkább egyfajta kreált jelenségről beszélhetünk, de alapvetően mindenki az ABC-ben veszi a tejet.

- Előfordult a pályafutásod során, hogy kompromisszumot kellett kötnöd?

- Igen, és a mai napig vidáman megteszem, hiszen a zenélés, főleg a másokkal együtt való zenélés, a szó legpozitívabb értelmében folyamatos kompromisszumokkal jár. Nem lehet, és nem is szabad úgy csinálni egy zenekart, hogy mindig csak egyvalaki akarata érvényesül, hiszen éppen attól lesz jó dolog, hogy több ember dolgozik össze. Másfelől pedig, ha valaki működőképes produkciót szeretne összehozni és fenntartani, akkor igenis meg kell kötnie bizonyos kompromisszumokat.

Az Aerosmith gitárosa mondta, hogy, ha nem lenne képes erre, akkor még mindig egy New York-i kávéházban játszana. Bizonyos szempontból viszont kevesebb kompromisszumba megyek bele, mint sok pályatársam. Csakis olyasmit csinálok, amiért másokat sem vetnék meg. Azt, amitől a legszívesebben leköpném a tévét müzlivel, amikor látom a reggeli műsorban, inkább kihagyom.

- Nem az a fajta ember vagy, aki éjjel-nappal ömlik a bulvárból. Tudatos döntés ez a részedről?

- Abszolút. Nem mintha zavarna, ha sokat írnának rólam, és sokat lehetne hallani, de ahhoz bele kellene menni olyan dolgokba, amilyenekre nem vagyok hajlandó. Ez nem elvi kérdés - egyszerűen csak nem azért kezdtem zenélni, hogy a magánéletemről beszéljek, főzős műsorokban szerepeljek, vagy bekenjem magam vazelinnel, és női testeken csúszkáljak. Nem érdekel, irtózom tőle, ami azt eredményezi, hogy keveset hallani rólam, de szerintem így van jól. Igaz, hogy ez megnehezíti a pályámat, viszont nem kell részt vennem egy olyan gépezetben, ami egyre inkább távol áll tőlem, és bele tudok nézni a tükörbe.

- Ennek ellenére ismertté és sikeressé váltál. Mi a titkod?

- Hittem benne, hogy vannak olyan emberek, akik nem a bulvárra kíváncsiak - és rá is találtam egy olyan rétegre, akik értékelik azt, hogy én következetesen csak a zenével foglalkozom, vagyis igyekszem minél jobb dalokat írni, minél jobban előadni őket. Így szép csendben csinálhatom azt, ami a legjobban érdekel.

- Korábbi formációd, a Hrutka Róberttel közös Jamie & Robi több sikeres albumot jegyzett, miközben számos rangos elismerést is begyűjtött - aztán 2008-ban barátságban ugyan, de elváltak útjaitok, mondván, hogy más és más irányba kell továbbhaladnotok. Esetedben ez mit jelentett pontosan?

- Igazából ez nem volt meg ilyen konkrétan a fejemben, inkább azt éreztem, hogy másfelé tartunk zeneileg. Korábban, ha valamelyikünk hozott egy dalkezdeményt, az a másikat is izgalomba hozta, hozzátett valamit, és így alakultak a dolgok. A vége felé ez egy picit elhalt - ennyi. Ilyenkor tovább kell lépni.

- Az elmúlt két év tükrében hogyan ítéled meg a különválást?

- Soha nem fogom megtudni, hogy üzleti szempontból helyes lépés volt-e, az viszont biztos, hogy lelkileg ezt kellett tennem. Azelőtt is szerettem időnként felrázni vagy éppen szétbombázni az életemet - sohasem jó, ha valami nagyon szépen beáll, aztán úgy is marad. Azt gondoltam, korai lenne hátradőlni, illetve abból élni, hogy egyszer megírtuk az It’s Your Life-ot és más dalokat, amik nagyon jól mennek - fel is kötöttem volna magam, ha úgy érzem, hogy már itt tartok.

Nagyon-nagyon jól érzem magam abban, amiben most vagyok, és szerintem Robinak is jót tett a továbblépés, azóta is alkot, csinálja a lemezeket. Más döntést hozni csak olyan szempontból lehetett volna, hogy mennyi bulink van, és milyen jól keresünk.

- Kik hatottak, illetve hatnak rád zeneileg?

- Gyakorlatilag bárki, akit egynél többször hallottam a rádióban. Hét-nyolc éves koromban őrült nagy top 40-faló voltam, aztán megismertem a Neil Youngot és Bob Dylant, akiket ma is nagyon-nagyon szívesen hallgatok, de minden mást is szeretek. A mai napig nagyon rá tudok kattanni egy-egy számra vagy lemezre, aztán megyek tovább, de ezek a zenék mind belém ivódnak, és egyszer csak kijönnek valamilyen formában.

- Hogyan születik egy-egy dal? Kell ehhez valamiféle ihletettség, vagy, ahogy mondani szokás, a határidő a legjobb múzsa?

- A határidő kimondottan segítség - viszont a dalszerzést illetően éppen a közelmúltban volt egy nagyon érdekes fordulat az életemben. Miután szétváltunk Robival, 11 dallal, amiket korábbról gyűjtöttem össze, megjelent egy szóló nagylemezem The Cracks are Showing címmel, és aztán másfél évig nem írtam semmit. Belül nem hiányzott, de kívülről érezhető volt a nyomás, hogy most már kellene csinálni valamit - és minél inkább nőtt ez a nyomás, annál nehezebben jött bármi is. Benne lehetett az is - és erre csak mostanában kezdek rájönni -, hogy akkoriban számomra a zene egyik kicsit átalakult megélhetési formává, emellett nyilván dolgozott bennem egy megfelelési kényszer, hogy mit tudok egyedül letenni az asztalra.

Aztán néhány hónappal ezelőtt sikerült megfordítani ezt a dolgot a fejemben, és ahogy visszatért a kedvem, mindjárt lett is öt-hat dal. Most megint a stúdióban ülök, ötletelek, írok, és azért zenélek, mert ezt szeretem csinálni, akár van belőle pénz vagy siker, akár nincs.

- Mindezek eredményeképpen hamarosan megjelenik a második szóló albumod. Mit lehet róla tudni?

- Valójában egy fél album lesz, öt dallal. A címe Tiger Road, azaz Tigris utca - és ez az alaptémaköre is. Volt ott ugyanis egy lakásom tíz évvel ezelőtt, életem egyik meghatározó korszakában, amikor - főleg így visszatekintve - hatalmas magaslatokat és mélységeket éltem meg, viszonylag összesűrűsödve.

Ahogy elkezdtem összerakni az EP-t, lett egy lassú szám, aminek szerintem nagyon szép a refrénje, az utolsó sora pedig megírta magát: It’s all the rage here in Tiger Road. Jó, gondoltam, akkor menjünk arra, nézzük meg - és találtam mindenféle témát, amit igazából nem boncolgattam idáig. Az egyik dal például egy kocsmai verekedésről fog szólni.

- Amiben részt vettél?

- Igen, és nem én jöttem ki fölül. Akkoriban történt az is, hogy egy különösen züllött hétvége után az egyik barátom az intenzív osztályról telefonált. Kiderült, hogy kihívta magához a mentőket, mert a szíve nem bírta ezt a tempót. Ebből is lett egy kis figyelmeztető dalocska, hogy mire kell vigyázni, ha az ember nagyon szórakozik. Tudom, hogy manapság sokan ki vannak éhezve a szenzációra, de ilyesmit az új albumom kapcsán sem tudok felmutatni: írtam dalokat, felvettük őket, és még szólnak is valamiről - ennyi.

- Eltér a Tiger Road zenei világa a The Crack are Showing-étól?

- Radikálisan. Az előző szólóalbumomnál kikötött koncepció volt - Moldvai Márkkal, a zenei rendezővel szerettük volna összevegyíteni a zenét és a gépeket, ami szerintem nagyon jól is sikerült. Azóta viszont a jelenlegi négyfős formációnknak kialakult egy saját hangképe, amit nagyon megszerettem. Olyan felvételt próbáltunk csinálni, ami úgy szól, mint a zenekar, a zenei rendező pedig a gitárosunk volt, akinek nagyon markáns világa van. Így ez az EP sokkal letisztultabb, sokkal nyersebb, sokkal gitárosabb lett, mint az előző album.

- Mikor és hol mutatjátok be?

- December 3-án az A38-as hajón, utána pedig megy minden tovább, ahogy eddig. Mostanság Magyarországon nagyon nehéz egy turnét összehozni, ezért aztán oda megyünk, ahová hívnak, ahogy eddig. Teljesen mindegy, hogy egy kávézóban vagy a Tabánban lépünk fel - a lényeg, hogy jó legyen a hangcucc és a közönség.

- Maradt-e még beteljesítésre váró álmod?

- Lett egy újabb. Tavaly voltam életemben először vitorlázni, és annyira megőrültem tőle, hogy az idén megszereztem a jogsit, ősszel pedig már a saját hajónkkal mentünk az Adriára. A nagyapám egy nagy olajszállító kapitánya volt - az anyám egyszer körbeutazta vele a Földet -, biztosan nekem is a véremben van valahol. A jövőben szeretnék minél többet vízen lenni. Zeneileg pedig igazából ugyanaz az álmom, mint 18 évesen volt: szeretnék minél többet és minél tovább játszani. Nagyon tetszik az a csapat, akikkel dolgozom, és szeretném, ha minél több ember hallgatna minket.

Fotó: Fényes Gábor.

• siker
• kultúra
• zene
• interjú
• Terasz