Aki nincs a helyén, az lejjebb helyezte magát a polcon, és nem feljebb

Mostanában megijesztett az a gondolat, hogy most minden oké velem, most jól vagyok. Pont most, ez nevetséges, gondoltam magamban. Világjárvány, egy nehezen túlélt, munka és pénz nélküli év, korlátozások, tilalomfák, aggodalom, félinformációk, bizonytalanság és állandó változás. Pont most?!

Elnézést, szabad ez a hely?

Jól van, mindjárt elmúlik, nyugtattam magam, valljuk be, sokkal komfortosabban érzem magam a minden miatt szorongó, semmisejó, örök elégedetlen, valami megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan után sóvárgó, mindent elemző, az érzelmeket nem megélő, hanem racionalizáló, valami bajom van, de nem tudom mi, azt hiszem, nem vagyok jó helyen állapotában a kis hiányaimmal, az állandó elvágyódásommal, a szeretném ezt, de nem itt, nem most és nem így nyűgével.

Aztán rájöttem, mi a bajom. Hogy most a helyemen vagyok.

Na de pontosan mit jelent ez? És mit jelent, hogy nem vagyunk a helyünkön? És hogy találjuk meg?

Hogy milyen az, amikor a helyünkön vagyunk, a férjemen láttam. Miután feladta a vállalkozását, nem voltak tervei, csak annyit tudott, hogy ezt nem éri meg tovább csinálni. Nem találta a helyét. Nem hogy nem volt a helyén, egyáltalán nem volt helye. Egy csomó minden nem volt még: jókedv, életöröm, bizalom. Sem a világban, sem önmagában. Nem volt önbecsülése és hite sem. Aztán egy júniusi napon csörgött a telefon, behívták egy meghallgatásra. Másnap reggel elindult, két óra múlva telefonált, már haza sem jön, csak este, dolgozik.

"Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, a sors olykor nem tudja, mit akar"

Csak egy meló volt, amivel pénzt keres. Legalábbis így indult. Pár hét múlva vettem észre rajta a változást. Túlzásnak tűnhet, de magasabb lett. A tartása, a járása megváltozott. A mozdulatai is mások lettek, és az egész auráját körülvette valami megfoghatatlan. Ha belépett, oda kellett nézni. Ha mondott valamit, annak súlya volt. Ha mosolygott, visszamosolyogtak rá. A mozdulatai határozottá váltak, és ez az egész rohadt jól állt neki. Még meg is szépült.

Baromi irigy és féltékeny voltam. Én éppen otthon voltam a másfél éves kislányommal, fáradt voltam, nyúzott és kialvatlan, erre ez itt fogja magát, és elkezd tündökölni ahelyett, hogy hálás lenne, hogy igent mondtam arra, elmegy napi 13 órát dolgozni, én meg tolhatom egyedül hegynek felfelé a szopórollert. Nem volt szép időszak. Túl vagyunk rajta.

Amit akkor a sértődöttségtől, a dühtől és a sárga irigységtől nem akartam és nem is tudtam volna meglátni, nem volt más, mint az, megtalálta a helyét. Ez a munka egyszerűen neki való volt. Pontosan passzolt a személyiségéhez, az egész lényéhez, és ami még nagyon fontos: meg is állta a helyét. Ez önbizalmat, tartást adott neki, és ez egyszerűen lerítt róla.

Sokat beszélgettünk azóta erről, a napokban is, mert egy újabb nagy váltásra készült. Bár az elmúlt év őt is megtépázta, szóval már nem olyan, mint két Koh-i-Noor kisuvickolva a napon, ami nem változott, az, hogy az önbecsülése megmaradt. Tudja, mire képes, és van tapasztalata arról, hogy egyszer már helytállt egy teljesen új területen, így most némi egészséges izgalommal, de szorongás és kétségek nélkül lép át egy megint ismeretlen területre.

Ha visszagondolok, én mindig láttam benne a határozottságot és azt a képességet, hogy a jég hátán is megél, neki viszont szüksége volt a tapasztalatra, hogy ő maga is elhiggye magáról mindezt, megszabaduljon mindattól, amit mások mondtak neki, a hiedelmeitől, a ráaggatott címkéktől, az elvárásoktól és a béklyóktól, amit a megfelelés jelentett.  

Ez egyfajta szabadság. Ilyen állapotban tényleg szárnyaink nőnek, és képesek vagyunk bármire.

Na persze, hallom a morgolódást, várhatok én arra, hogy egyszer csak megszólaljon a telefon, és felajánlják az álommunkát!

Csakhogy ez nem a munkáról szól. A mai teljesítménykényszeres, külső kontrollos világban persze sok minden függ attól, mi a melód, el is lehet jól bújni egy pozíció mögé, azt is el lehet hitetni, hogy sikeres vagy, és Valaki, meg aztán mások hasra esnek egy igazgató úr, doktornő előtt, de ez egyáltalán nem garantálja, hogy a helyeden vagy.

"Így se volt jó, úgy se volt jó, sehogyan se volt az jó"

Én akkor jöttem rá, hogy a helyemen vagyok, amikor semmi nem volt: se munka, se pénz, se posztó, de még paripa sem. Még választani se volt miből. Ja, de, az volt. Hogy aznap visítok vagy sikítok. Vagy hogy melyik dugába dőljek bele: a jobb vagy a bal sarokban levőbe.

Tenni is kellett hozzá, nem hullt az ölembe (ez sem igaz, mert pontosan a fele az ölembe hullt). Egyéves önismereti csoportra kezdtem járni, a téma az önbecsülés volt. Úgy tűnt, a találkozások a Covid miatt megszűnnek, de mégsem: online folytattuk, vittük át magunkat és egymást fogunkban tartva a másik partra. Itt kezdődött. Felismertem, hogy fogalmam sincs arról, mik az igényeim. Hogy nem tudom megkülönböztetni a saját vágyaimat attól, amit mások elvártak-elvárnak tőlem. Hogy eszembe se jut használni a „szárnyaimat”: ahelyett, hogy repülnék, koslatok a földön, és hangulatomtól függően hol dühöngök emiatt, hol sajnálom magam. Hogy a megküzdési stratégiáim egy négy hónapos csecsemő szintjén vannak, cserébe az önsajnálatba dermedtség a komfortzónám, amit szépen be is rendeztem. Hogy nem tudom, mik az értékeim, mit szeretnek bennem mások, és fogalmam sincs arról, mit szeretnék, mit lássanak belőlem mások. Nem ragozom, volt sírás.

Aztán elkezdtem érezni valamit. Valamit, belül, valami mocorgást. Reggel felkeltem, és már nem akartam visítani, azon viszont elgondolkodtam, mi a dolgom most. És tettem. Amikor megkérdezték, mit akarok, nem azon kezdtem gondolkodni, vajon mit szeretnék, hogy válaszoljak, hanem elmondtam, mit akarok. Nem vártam tovább, hogy megmentsenek, elindultam, és segítséget kértem.

És amikor a csoport utolsó találkozóján megkértek rá, mondjam el, szerintem mi az az önbecsülés, azt mondtam: olyan, mintha kinőtt volna még egy gerincoszlopom, ami jobban tart, mint a csigolyáim.

Leírni sokkal könnyebb. Hosszú út volt. Nem vagyok a végén.

És azt is tudom, hogy leszek még úgy, hogy azt érzem, nem vagyok a helyemen. De akkor már legalább tudom, mi van, és nem a nyűgöt érzem, azt a kínzó érzést, hogy máshol jobb lenne, de nem tudom, hol van az a hely, és azt sem tudom megfogalmazni, mi az a jobb. Hogy nem a szeretteimet hibáztatom, nem másokra mutogatok, és nem mondom azt, ha te nem lennél, akkor én már hol tartanék! Ha te nem tetted volna ezt velem, akkor én már hol lehetnék! Nem mások helyét kell akarni, odafurakodni melléjük, nem oda kell ülni, ahova mások mondják. Nem másokat kell kérdezgetni, szerinte ott jó vagy-e, és ha nem jó, nem kell ott maradni.

A helyed a világban a tiéd, és nincs hozzá köze másnak, csak neked. Csak te tudsz rájönni, hol van az, és csak te tudod elfoglalni.

És végül van két jó hírem is. Ha a helyedre kerülsz, az mindig jobb, több, mint amit valaha el mertél képzelni. Mert aki nincs a helyén, az mindig lejjebb helyezte magát a polcon, és nem feljebb. A másik jó hír az, hogy mindenkinek megvan a helye a világban. Neked is.

Fotók: Getty Images Hungary

 

• lélek
• önismeret
• Terasz