A világ 3 legszörnyűbb vonatkatasztrófája

A vasút a tömegközlekedési eszközök egyik legkedveltebb formája: gyors, kényelmes, illetve viszonylag olcsó. Emellett rendkívül biztonságos is, bár vonatbalesetek időről időre előfordulnak - emberéleteket nem kímélve.

A katasztrófák azonban odafigyeléssel és a szabályok betartásával általában elkerülhetőek lennének - ahogy elkerülhetőek lettek volna a következő három esetben is.

A 2002-es vonattűz - Egyiptom

2002. február 20. - 373 halott, 65 sérült

Egyiptomban több mint 1300 vonat közlekedik naponta, sokak számára ez az egyedüli megfizethető közlekedési mód. A turisták és a tehetősebbek légkondicionált gyorsvonatokon utaznak; a szegények a régi, korszerűtlen járatokat használják, melyek gyakran - jócskán befogadóképességük fölött - tömve vannak. Ez volt a helyzet 2002-ben Kairóban is, amikor több ezer egyiptomi zsúfolódott össze az ötszáz kilométernyire lévő Luxorba tartó vonatban. A szerelvény 11 kocsija egyenként 150 ember befogadására volt alkalmas, de a helyszínelő rendőrök állítása szerint kétszer annyian voltak mindegyikben.

A zsúfolt szerelvény február 19-én, kedden éjjel 2 óra 30 perckor hagyta el Kairót. Körülbelül másfél óra múlva egy gázfőző felrobbant, és további hét kocsit felgyújtott. A lángoló vonat még négy kilométert ment, míg végül megállt egy kisvárosban, Kairótól 70 kilométerre délre - a mozdonyvezető egyáltalán nem észlelte a tűz kitörését. A kocsik belsejében hátborzongató látvány fogadta a helyszínre érkező mentőket.

Testek tucatjai égtek össze a felismerhetetlenségig, a tetemhalmok összetapadtak az intenzív tűz hatására. Holttestek égtek bele az ülésekbe, a ruhák, az ülésszövet, a hús égett masszává folyt össze.
Mintegy negyvenen akkor haltak meg, amikor kiugrottak az ablakon a lángoló vonatból. De sokan még ezt sem tudták megtenni: az ablakokat fedő rácsokhoz szorultak. 373-an haltak meg, 65 embert szállítottak kórházba. A sors iróniája, hogy az emberek egy vallási ünnepre tartottak, ahol arról emlékeztek volna meg, hogy menekült meg Izsák a tűzhaláltól.

Az 1944-es fulladásos vonatbaleset - Olaszország

1944. március 2. - 521 halott

Bár a nap még nem kelt fel az olaszországi Salernóban, nagy volt a nyüzsgés már hajnali négykor a pályaudvaron. Vagonokat rakodtak, utasok szálltak föl a kanyargó vonatra, a legálisan utazók többsége katona volt. Háború volt, így a csapatmozgatás, az áruszállítás, a civil forgalom nem különült el élesen. Öt órakor a két gőzmozdony húzta, 47 vagonból álló szerelvény lassan kigördült a salernói állomásról.

A tehervonat tele volt, amikor elhagyta az állomást, és perceken belül még jobban tele lett. Balvano kisváros után ugyanis, ahogy a szerelvény nekivágott a meredek Armi-hegynek, több száz potyautas rohanta meg a vonatot. Végül összesen hatszáz ember zsúfolódott a kocsikba.

A vonat nekivágott a hegynek, és vastag, fekete füstoszlopokat eregetett. A mozdonyvezetők tudták, hogy baj van, a plusz hatszáz potyautassal a két mozdony nem lesz képes leküzdeni az emelkedőt. A vonat elérte az Armi-alagutat, és egy ideig be is hatolt, ám a két mozdony egyszer csak nem volt képes továbbvontatni a terhet. A kerekek megcsúsztak, és a vonat megállt az alagút közepén.

A két mozdonyvezető nem tudta eldönteni, hogy mi legyen, és amíg vitatkoztak, a kazánok tovább égtek, a kémények pedig elképesztő mennyiségű fekete füstöt okádtak az alagútba. A füst szénmonoxiddal volt tele, amitől az Armi-alagútban perceken, egyesek szerint másodperceken belül megfulladt 521 utas. A szerelvényen utazó hatszáz ember közül száznál kevesebben élték túl a szerencsétlenséget, ők is csak azért, mert a leghátsó kocsikban voltak, melyek még a szabad levegőn maradtak, amikor a vonat megállt. A tragédia - a legsúlyosabb európai vasúti baleset - híre nem került be az újságokba. A háborús cenzúra nem engedte át.

A Nashville-i szerencsétlenség - Amerikai Egyesült Államok

1918. július 9. - 101 halott

Az Egyesült Államok történetének legsúlyosabb vasúti szerencsétlensége az első világháború idején történt. 101 ember halt meg, amikor két vonat frontálisan ütközött. Azóta sem volt súlyosabb vasúti baleset Amerikában.

A sajtó mégis közönyös maradt, alig akadt újság, amelyik megírta volna a szerencsétlenséget. Hogy miért? Az évek során két elképzelés is született a válasszal kapcsolatban, és mindkettőben van ráció.

1918 júliusában az Egyesült Államok már négy éve háborúban állt. A közvélemény belefáradt abba, hogy nap mint nap érkeznek a hírek a nagyobbnál nagyobb veszteségekről, és az emberek között nem tarthatott számot túl nagy érdeklődésre egy ilyen baleset - az újságok pedig ennek megfelelően viselkedtek. Egyesek szerint a vonat nem indulhatott volna el Shops állomásról, amíg egy expressz el nem haladt. Persze, ha szabad jelzést kapott, a forgalomirányítót is felelősség terheli.

A baleset idején az amerikai vasutak kormányzati kézben voltak. A túlélők és a hozzátartozók beperelték a vasúttársaságot, de a kormány a perek mögé nyúlt - és a sajtót is elhallgattatta. Állítólag családonként száz dollár kártérítést ajánlott végül. Sok munkásnak, aki a vonaton utazott, ez lett volna az első munkanapja. William Lloydnak, az expressz mozdonyvezetőjének pedig ez volt az utolsó. Július 10-én nyugdíjba vonult volna, ha megéri.

Cikkünk megírásában Stephen J. Spignesi 100 katasztrófa című könyve segített.

• halál
• történelem
• vonat
• katasztrófa
• Terasz