5 film, mely évtizedek óta a világ kedvence
Ideje megnézned!
Filmtörténeti klasszikusok, melyeket Oscar-díjjal is kitüntettek, és amelyek beírták magukat a történelembe.

Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

A filmtörténet klasszikusait legalább egyszer mindenkinek látnia kell. Nem csupán azért, mert e művek ismerete az alapműveltséghez is hozzátartozik, hanem azért is, mert számos mai alkotás épül a klasszikusokra.

A következő öt alkotás mérföldkőnek számít a film történetében. Ha még nem láttad, ideje megnézned őket, hogy megtudd, többek között miért is ezek a kedvencei évtizedek óta a világnak.

A vágy villamosa - 1951

Noha A vágy villamosa Elia Kazan hetedik nagyjátékfilmje, inkább színház, mint filmszerű alkotás. Hatását az alakításoknak köszönheti, kiváltképp a lebilincselő párbajnak a feszült, éteri, klasszikus és színpadias Vivien Leigh és a robbanékony, ösztönös Marlon Brando között.  A történet szerint az adóhátralékok miatt rég hanyatlásnak indult családi birtokot és a jó hírét is elvesztett Blanche New Orleans-ba költözik állapotos húgához, Stellához és bárdolatlan sógorához a zsúfolt, szűkös lakásba. Stanley abban a hitben, hogy Blanche rejtegeti előlük a mesés örökséget, dühödten reagál a neurotikus nőre, aki kétségbeesetten kapaszkodik úrilányságába és öncsalásaiba. Stanley sértő piszkálódásai kegyetlenül lerombolják Blanche utolsó reményeit is, és a nő pszichotikus állapotba kerül.

A feledhetetlen fekete-fehér amerikai filmdráma hármat kapott meg a négy színészi Oscar-jelölésből, és éppen Vivien Leigh lett az egyik, akit kitüntettek. A két mellékszereplő, Kim Hunter és Kari Maiden is megkapta a szobrot, de Brandót elütötte a díjtól Humphrey Bogart egy másik filmben nyújtott alakításával. A világhírnevet azonban egyértelműen ennek a szerepnek köszönhette.

Diploma előtt - 1967

A romantikus amerikai film 1967-es debütálásakor, amikor a szexuális forradalom még küzdött a jogaiért, megdöbbentette a nézőket merészségével, sőt, botrányosnak is nevezték. Ez volt az első komoly hollywoodi film, mely az elővárosi szexszel foglalkozott, középpontba állítva egy különös szerelmi háromszöget.
A főhősök: egy frissen végzett főiskolás, akinek túl sok az ideje, egy alkoholista háziasszony, aki elszántan magáévá akarja tenni a fiút, valamint egy hibátlanul szép lány, akinek halvány fogalma sincs arról, hogy első számú vetélytársnője saját, ragadozó természetű anyja.

A film megváltoztatta az emberek erkölcsi felfogását, az anyákról és a kertvárosokról egyaránt. A rendező, Mike Nichols egyik legeredetibb ötlete az volt, hogy belevitt a filmbe egy új Simon and Garfunkel-számot, illetve néhány régebbit, melyekért akkor már tizen- és huszonévesek milliói rajongtak. A duó népszerűségét filmje reklámozására használta fel, illetve jelzéséül annak, hogy ez a film megértéssel hangolódik rá a fiatalok kultúrájára. A filmért a rendező Oscar-díjat kapott, Dustin Hoffman pedig Benjamin Braddock megformálásával lett Hollywood és a világ üdvöskéje.

A keresztapa II - 1974

A keresztapa második része hat Oscart hozott - folytatás addig még soha nem nyert a legjobb film kategóriában. Az első részhez képest, ha lehet, még sötétebben, mélyebben és lényegre törőbben ábrázolja a hatalom korrumpáló, teljes erkölcsi romlásba taszító erejét. Jelenetek, motívumok és képek idézik vissza szabadon az előzményeket, de a második rész elégikusabb, szomorúbb, nagyobb ívű párhuzamokat és kontrasztokat von a két főszereplő, Vito - Robert De Niro, aki első Oscar-díját is megkapta alakításáért - és Michael - Al Pacino - között.

Coppola itt már egyértelműen a maffia ellen foglal állást: Michael úgy lesz egyre mélabúsabb, könyörtelenebb és magányosabb, ahogy növekszik a hatalma és a befolyása. Birodalmának erősödésével párhuzamosan láthatja a néző a múltat szépiatónusban: apja felemelkedésének történetét.
A film az 1972-es, mérföldkőnek számító első rész méltó folytatása, melyben az író-rendező Coppola szándéka szerint az előzmények szelleme kísért. Coppolát majdnem kirúgták az első részből, így el sem ment a bemutatóra. De az elsöprő sikert követően a stúdió azonnali folytatást kért, és visszautasíthatatlan ajánlatot tettek neki: a profit egy csinos hányada mellett teljes művészi szabadságot biztosítottak számára.

Dühöngő bika - 1980

Robert De Niro ötlete volt, hogy filmet készítsenek a volt középsúlyú bokszbajnok, Jake La Motta önéletrajzából, és ő vette rá Martin Scorsese-t és Paul Schradert, akikkel a Taxisofőrben is együtt dolgozott, a nehéz és első látásra nem sok babérral kecsegtető vállalkozásra. A minden idők legsikeresebb sportfilmjének számító Rocky-sorozat után a Dühöngő bika merészen egy antihőst mutat meg, aki felfuvalkodottságában mit sem tanul pályafutása során, és nem tudja élvezni azt, amit elért. Hosszú évek keserves munkája árán La Motta végül elnyeri a bajnoki övet, ám nemsokára zálogba csapja, hogy pénzt szerezzen bírósági ügyeinek elsimításához.

A Dühöngő bika merész kísérletet tesz egy erőszakos, önkifejezésre képtelen ember lelkének feltárására anélkül, hogy megbocsátaná a hibáit, melyek abban a nőgyűlölő bronxi olasz közösségben gyökereznek, ahová bezárva él. De Niro azonban tankönyvbe illő játékával együttérzést tud ébreszteni La Motta iránt. Egyaránt meggyőző kidolgozott testű, elemi erővel küzdő pofozógépként és pályafutása végén, elhízott, nehézkes figuraként, aki végre annyi füstölt húsos szendvicset ehet, amennyit csak akar - nem véletlen, hogy De Niro ezért a szerepért kapta meg a második Oscar-díját.

Gandhi - 1982

Richard Attenborough számára a Gandhi egy küldetés volt: 20 éven át küzdött, hogy végül beteljesítse nagy álmát, és filmre vigye az 1869-ben született Mohandas Kharamchand Gandhi életét és korát, hogy a keleti és a nyugati nézőt egyaránt megfogja a Mahatma szellemisége.
Attenborough ötlete 1962-ben született meg Gandhi egyik alapgondolata nyomán: "Mindig is rejtély volt számomra, hogyan lehet büszke az egyik ember arra, ha egy másikat megaláz." Az évek során több neves színész jött számításba a főszerepre, hogy aztán a szinte ismeretlen Ben Kingsley-re essen a választás, akinek indiai apja révén egyik előnye volt a hiteles külső. Nagy elszántsággal látott neki a munkának: lefogyott, megtanult jógázni és fonni, és igyekezett mindenben Gandhi módjára élni.

A film szinte teljes egészében az eredeti helyszíneken készült. A temetési jelenethez 11 teljes operatőrstábot és 400 ezer statisztát alkalmaztak.
A nagy mű kritikai és közönségsikert hozott: nyolc Oscarját csak az 1959-es Ben Hur szárnyalta túl. Attenborough-nak azonban az jelentette a személyes sikert, hogy filmje számos emberhez vitte közelebb Gandhit. Belőle pedig, akár akarta, akár nem, világhírű életrajzi filmest csinált.

A történet Gandhi 1948-as meggyilkolásával és az állami temetési ceremóniával kezdődik. Ezután visszaugrik pályája kezdetére, amikor fiatal jogászként a faji megkülönböztetés ellen küzd Dél-Afrikában, majd bemutatja a brit elnyomás ellen, az indiai társadalom és kultúra integrációjáért folytatott küzdelme főbb állomásait. Paradox módon a békés ellenállásból gyakran véres erőszak lesz, Gandhi pedig hosszú időre börtönbe kerül.

Cikkünk megírásában az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyv segített.

OLVASD EL EZT IS!

dia
  • kultúra
  • szórakozás

A 6 legjobb diafilm

lm
  • kultúra
  • szórakozás

A 3 legjobb hétvégi DVD

Ezt is szeretjük