3 hátborzongató szellemtörténet

Kopogó szellemekről, kísértetekről és megmagyarázhatatlan jelenségekről szinte minden korból maradtak fenn beszámolók.

Az esetek többségére ma már magyarázatot találtak, jó néhány azonban máig rejtély. A következő három kísértet létezését sem tudták ezidáig bizonyítani - de egyértelműen cáfolni sem...

A síró hölgy nem nyugszik

Az angol Pszichikai Kutatások Társaságának aktáiban szereplő 94 állítólagos kísértethistória közül messze a cheltenhami síró hölgy esete a legmeggyőzőbb. A feketébe öltözött, magas nőalakot 1882 és 1889 között legalább tízen látták, és húszan hallották a ma Szent Annáról elnevezett házban. Az első szemtanú egy 19 éves orvostanhallgató-nő, Rosina Despard volt, aki 1892-ben részletes beszámolót küldött a társaságnak az esetről.

Leírja, hogy minden módon megpróbálta megfogni a figurát, érintkezésbe lépni vele, illetve lefényképezni. A lépcsőn különböző magasságban többször is vékony zsinegeket feszített ki, és legalább kétszer megfigyelte, hogy a nő úgy ment át rajtuk, mintha ott se lennének. A cheltenhami síró hölgy megnyilvánulásai nem mindenben egyeztek a kísértetek hagyományos viselkedésével: fényes nappal és sötétedés után is látható volt, alkalmanként akár fél órán át is meg lehetett figyelni, és szívesen mutatkozott a kertben és a gyümölcsösben is, valamint a szomszédok előtt.

A Szent Anna-ház állítólag már nem kísértetjárta hely, ennek azonban ellentmondanak az utóbbi idők megfigyelései. 1970-ben például egy bizonyos Jackson, aki vezetni tanult, és éppen a környéken járt, a ház mellett elhaladva egy fekete ruhás, magas nőt látott a kocsija elé lépni. Jackson a fékre taposott, oktatója viszont nem észlelt semmit. Utoljára 1985-ben látták feltűnni a síró hölgyet.

A raynhami Barna Hölgy

A Barna Hölgyről, akit Lady Dorothy, illetve családi szellem néven is emlegettek, azt beszélték, hogy az 1840-es, 1850-es években gyakran kószált az angliai Norfolkban lévő Raynham Hall folyosóin.
Ruhájáról azt beszélték a szemtanúk, hogy ugyanaz az arannyal átszőtt barna selyembrokát, melyet a raynhami házban látható portrén Lady Dorothy Townshend, Robert Walpole miniszterelnök nővére visel.

Dorothy Walpole a másik raynhami Townshend előkelőséggel kötött házasságot, egyesek szerint akarata ellenére - ami esetleg megmagyarázná, miért kísértett Raynhamben 1726-os halála után. Kevésbé romantikus érzelmű családja ellenben azt hangoztatta, hogy saját rokonságára, a Walpole-okra neheztel azok előkelőbb címe miatt. De mélyen megvetette férje rokonait is, akiknek vagyona Dorothy szerint őt illette volna meg. Így aztán egyik családnak sem volt nyugalma a kísértet miatt.

Sőt, a Barna Hölgy nem csak családjában kísértett. Frederick Marryat kapitány és író is látta egyszer, és szeszélyes szelleme Houghtonban, a Robert Walpole által építtetett nagy norfolki udvarházban is megjelent.

Az 1870-es években a család egyik tagja azt nyilatkozta, hogy a kísértetjárás megszűnt. Ám 1936. december 16-án a Country Life című magazinban megjelent egy fénykép, melyen állítólag a Barna Hölgy látható.

Szellemek a 401-es járaton

1972. december 29-én, péntek este az amerikai Eastern Airlines légitársaság 401-es járata Miami repülőtere felé tartott 176 utassal a fedélzetén. Az L-1101-es óriásgép műszerfalánál Bob Loft kapitány és Don Repo másodtiszt a megszokott leszállási manőverekre készült, amikor kigyulladt a vészjelző lámpa, mely a futómű problémáját jelezte. A gép egyre alacsonyabbra süllyedt, végül a floridai Everglades mocsaras vidékén lezuhant. Bár a mentők perceken belül odaértek, az utasok és a személyzet közül 101-en vesztették életüket a szerencsétlenségben - Loft néhány óra múlva, Repo pedig egy napra rá hunyt el.

A légitársaság a tönkrement repülőgép sok alkatrészét kimentette, és ezeket felhasználták a hasonló típusú gépeknél. Nem sokkal később kísértetjárásról röppentek fel a hírek. A legtöbb szellemet az Eastern légitársaság emberei figyelték meg, különösen a társaság légiflottájának egyik gépén. Repo szelleme gyakran megjelent a pilóta- és a konyhafülkében, és Loft szellemét is látták üldögélni az első osztályon, valamint a személyzeti kabinban.

Egyszer az egyik légikisasszony megkérdezte tőle, miért nem szerepel a neve az utaslistán. Választ nem kapott, ezért aztán jelentette az esetet a kapitánynak. A kapitány felismerte Loftot, mire az rögtön eltűnt.

A légitársaság vezetése érthető módon nem sok hitelt adott az efféle jelentéseknek, és azt tanácsolta az alkalmazottaknak, forduljanak pszichiáterhez a társaság költségén. A történetekből végül a veterán újságíró, John G. Fuller nagy sikerű könyvet írt The Ghost of Flight 401 - Kísértet a 401-es járaton - címmel.

Az Eastern pedig, kísértetek ide vagy oda, kénytelen volt megszüntetni a szerencsétlenül járt 401-es kimentett alkatrészeinek felhasználását.