Hogyan lettem beteg, mert bedőltem a szépségipar manipulációjának? Elmondom, amit más nem mer

14 éves korom óta küzdök testképzavaros problémákkal. Állandóan fogyni akartam, de enni mindig is szerettem. Kiskoromtól rendszeresen sportoltam, de valahogy tinédzserkoromra meguntam, ellustultam. Vékony akartam lenni, legalábbis vékonyabb, és a nyár közeledte csak félelmet váltott ki belőlem.

Elkezdtem vadul edzeni, ami persze csak pár hétig tartott ki, minimális változással. 90 napos diéta, csak gyümölcs-diéta, semmi tészta-diéta, káposztaleves-diéta, fogyasztóbogyók és shake-ek, mindent kipróbáltam.

"Csak szégyenérzet és önutálat maradt bennem"

Gyötörtem magam, de sosem voltam kitartó. Semmiben. Meguntam. A nyár is véget ért, fel lehetett venni a pulóvert, az inget, ami eltakart. Mivel nem volt önbizalmam, görbén álltam, és semmi tartásom nem volt. Van egy kép arról, hogy mi a szép, de ez csak a szépségipar manipulációja, viszont annyira erősen meg akartam neki felelni, hogy elfeledtem észrevenni igazi szépségemet - csak szégyenérzet és önutálat maradt bennem. De hát hogy ne legyen kisebbségi komplexusom, ha minden magazin oldalán narancsbőrt nem ismerő, ránctalan nőket látunk, 0% zsírral?! Hogy ne érezzem azt, hogy a mellem nem áll elég hetykén, amikor a filmekben tökéletes megvilágításban játszanak 19 éves lányok 30 éveseket?!

Huszonéves koromban egy komoly kapcsolatom nem volt, de igazán nem is akartam - éjszakáztam, ittam, részegen szexeltem, amire másnap alig emlékeztem -, de mivel valahol legbelül mégis vágytam a szeretetre, ezt nyilvánvalóan evésbe fojtottam - mekis kaja, chips, csokoládé. Minden alkalommal, amikor ettem, lelkiismeret-furdalásom volt. Minden egyes alkalommal. Elbújtam mások elől, így a külvilág nem látott semmit, csak azt látta, hogy egy erős nő vagyok. Vágytam mások szeretetére, elismerésére, de nem kaptam meg. Viszont nem ez lett volna a legfontosabb, hanem az, hogy ÉN elfogadjam magam, ÉN szeressem magam. Természetesen a plusz kilóim száma nem volt sok, a testzsírom is elenyésző volt, de az évek során nőtt és növekedett.

A személyiségemet szerettem. Hét év egyedüllét alatt a legjobb barátommá váltam, tudtam, mit miért teszek, és mik a jó és rossz tulajdonságaim, miken kell változtatnom, hogy erősebb ember lehessek. De a test egy másik dolog. Azt is szeretni kell. Tíz évvel ezelőtt, mikor elkezdtem tudatosabban fotózni, rengeteg önarcképet készítettem. Torzulások, grimaszok, maszkok. Utólag számomra egyértelmű, hogy a képeimben tükröződött az az állapot, ahogyan léteztem a testemben, és ahogyan viszonyultam hozzá. Később pedig irdatlan mennyiségű fotót lőttem, dokumentáltam mindent, ami velem történt. Éjjel-nappal fotóztam, az önpusztító éjszakázásokat, és az embereket is, akiket órákig követtem az utcán. Csak a művészet létezett, a művészet volt az én múzsám.

"Fájt, nem tudtam elmenni otthonról, féltem, hogy meghalok"

Hét év vágyakozás az elismerésre, az egészségtelen életmód, görcsölés az igaz szerelem, az áhított férfiak felé meghozta eredményét: 2015-ben vastagbélgyulladással diagnosztizáltak. Ez egy autoimmun betegség, aminek kialakulásának okát nem ismerik az orvosok. A fekélyes vastagbélgyulladás főként a vastagbél utolsó szakaszait érintő súlyos gyulladás, mely akár az egész vastagbélre kiterjedhet. A betegség aktív szakaszában a vastagbél belsejét borító nyálkahártya megduzzad, hámhiányok alakulnak ki a bél felszínén, majd kifekélyesedik, és vérezni kezd. Nagyon. A beteg számára mindez kellemetlenségekkel, fájdalommal jár. Annyit viszont tudni lehet, hogy kialakulásában szerepet játszanak az autoimmun folyamatok. Ez annyit jelent, hogy a szervezet a bélben található baktérium és bélflórát nem ismeri fel, vagyis idegennek érzékeli. Ennek következtében az immunrendszer úgy tesz, mintha támadás érte volna a szervezetet és elkezd ellenanyagot termelni saját maga ellen. Sajnos ennek az "én-idegen" érzékelésnek a kiváltó pontos oka még nem ismert. De nekem azt hiszem, van pár tippem. Ez a betegség ijesztő, mert egy életre szól.

Nem látható, csak én tudom, hogy történik. Én tudom, hogy fekália került az alsóneműmbe, hogyha valami zsírosat eszem, akkor fáj és vérzik. Nagyon. A WC-n egyedül vagyok, ahogy minden este az ágyban is, amikor beadom magamnak a gyógyszerem. Ürítés után percekig vizslatni a székletet, van-e benne vér vagy gyulladásra utaló jel. Amitől mindenki azonnal megszabadul, rá se néz, én percekig nézegetem. Elvesztettem nőiségem, hiszen a társadalom azt kommunikálja, hogy egy nő nem kakil. Hát én kakiltam! Négyszer, ötször, tízszer is egy nap. Fájt, nem tudtam elmenni otthonról, féltem, hogy meghalok. Hogy nem lesznek gyerekeim, hiszen a gyógyszert nem szedhetem terhesség alatt. Hiányoztak a kedvenc ételeim, amik mind csak ártottak a testemnek. Rengeteg vizsgálat, vastagbéltükrözés, vérvételek. Végbélvizsgálat alatt az ember igazán megérti, hogy mi az a szó, hogy kellemetlen.

"Megtanultam megszeretni a ráncokat, foltokat, bőrhibákat"

Rá lettem kényszerítve a változtatásra. Kiképeztem magam, megtanultam főzni, egészségesen táplálkozni, gyógynövényeket tanulmányoztam. És mozogtam! Elkezdtem újra mozogni, futni, úszni, jógázni - és szárnyaltam! Minden figyelmem erre összpontosult; rózsaszínre festettem a hajam, és három hónapig mindennap megfestettem az egészséges vastagbelem. Művészettel szuggeráltam magamba, hogy meggyógyulok, hogy jól leszek. Ezek arra voltak jók, hogy nem a rosszra, a fájdalomra és félelemre koncentráltam. Futás közben mormoltam, mantráztam, hogy meggyógyulok, tele voltam pozitív gondolatokkal. Először persze nehéz volt, de muszáj volt! Fájt és szenvedtem, de végre jó szenvedést éreztem! A testem formálódott, és végre újra kapcsolatba kerültem vele. A testem, a lábaim el tudtak vinni messzire, és ezt nagyon élveztem. Hegyre másztam, mert úgy éreztem, olyan erő van bennem, egy mozgatóerő, amivel felfedezhetem a világot. Egy igazi eszköz. Figyeltem minden jelzését és reakcióját, és végre a fizikai lényem is barátommá vált. Megtaláltam a társamat is, akinek képes voltam minden szeretetemet odaadni, és általa - meg persze általam - szexualitásomat, nőiségemet újra megtalálni.

Most sem vagyok vékony. De egészségesebb vagyok, és kiegyensúlyozottabb, és jobban szeretem a testemet is. Elfogadtam, hogy a hajam nem lesz göndör, a mellem nem lesz formásabb, nem leszek alacsonyabb, se 40 kiló. Megtanultam megszeretni a ráncokat, foltokat, bőrhibákat. Amin nem lehet változtatni, azt nem kell hajszolni. Elfogadtam és megszerettem a hibáimat a testemen. Figyelem, segítem, és ő is segít. Hálás vagyok a betegségemnek, sokat tanultam tőle. Jó érzés a testemben lenni, hiszen ez az egyetlen igaz otthonom.

Diplomamunkámon keresztül igyekszem feldolgozni betegségem hullámzó állapotait. Félelem a ráktól, a nőiesség elvesztésétől, fájdalmak erősödésétől. A testre való fókuszálás. Minden félelemből eredő kiborulást egy kép készítése követ, aminek segítségével száműzöm a rémisztő, lélekfacsaró gondolatokat és a munkára koncentrálok. Művészetterápia vastagbélgyulladásra.

• betegség
• fotó
• művészet
• képek
• Szépség és divat