Dolgok, amiket teljesen felesleges megvenni nyárra: úgyis a szekrény mélyén végzik

A minap rendet tettem a gardróbban, és rábukkantam néhány méltán elfeledett ruhámra, amiket az elmúlt években vásároltam. Pár darabot a kislányom bányászott elő. Egy részükön még lóg a címke, mások selyempapírban várják szabadulásukat a fiókból. Ezek az én „ha megyek valahova” ruháim.

A „ha megyek valahova ruhák” vásárlását úgy három éve hagytam abba, na nem azért, mert rájöttem, hogy sose megyek sehova, ahova feltétlenül szükséges lenne talpig selyemben illetve tokától-bokáig csipkében beállítanom. Hanem azért, mert a lakás csicsázására fordítottam az energiáim nagy részét.

A kazánházba, ami egyébként nem kazánház, hanem tároló, még be sem mertem szortírozni. Ott tartom ugyanis a „ha megyek valahova” ruhákhoz illő cipőket és azokat a tűsarkú szandálokat, amiket hirtelen felindulásból vagy lélekgyógyítási szándékból vásároltam. A tűsarkú szandáloknak van egy külön csoportja, ezek a „tudom, hogy le fog szakadni benne a lábam fél óra után, de gyönyörű” felirattal vannak eldobozolva.

Egyre ritkábban ugyan, de még mindig előfordul, hogy rám jön a múlni nem akaró viszketés, és megveszek olyan holmikat, amikről már akkor tudom, kár volt megvenni, mikor rákattintok a „tovább a fizetéshez” gombra, illetve fizetés után két méterre vagyok a kasszától.

A legveszélyesebb időszak számomra a kora nyári időszak. Ilyenkor a tudatos énemen felülkerekedik a hosszú, forró nyár és azoknak az éjszakáknak az ígérete, amelyek soha nem érnek véget. És veszek magamnak egy, a szezonban divatos napszemüveget. A webshopból, természetesen, nehogy még egyszer előforduljon az, ami két éve megtörtént: a fast fashion üzletben a lányokat aznap igazságszérummal bocsátották munkába, így kerek-perec megmondták, hogy ebben a napszemüvegben úgy nézek ki, mint egy dongó, jobb lenne, ha visszaakasztanám oda, ahonnan elvettem.

Szóval, megérkezik a szemüveg, ami trendi, tök jól néz ki, és ikszipszilon celeben is láttam. És nem is nézek ki benne úgy, mint egy dongó. Úgy nézek ki benne, mint egy légy. Vagy úgy, mintha kétszer akkora lenne a fejem, mint amekkora valójában. Ehh.

Nem baj, az évi napszemüveg fiaskó általában nem veszi el a kedvem, és tovább kutatom, mi nélkül nem telhet el ez a nyár. Ó, micsoda választék van strandruhákból és tunikákból! A következő pillanatban le is csapok egy hihetetlenül rafinált és nőies darabra. Csak arról feledkezem el, hogy nem a barátnőimmel vagy a pasimmal kettesben járok strandolni, hanem a kislányommal. Az áttetsző, rojtokkal és bojtokkal díszített, bokáig érő, lebbenő csoda mindenre alkalmas, de arra nem, hogy egyedül cipeljük le a strandtáskát, a delfines matracot, a homokozó készletet, a labdát, a habteniszt, a buborékfújót, a vízipisztolyt, végül a gyereket is, aki belelépett valamibe, és az a valami megszúrta a talpát.

A strandtunikával egyébként más gondok is vannak. Az aljára varrt, egyébként igen magas díszítő értékkel bíró rojtokra többször rálépünk, és kevésen múlik, hogy nem perecelünk egy hatalmasat, a bojtok a nyakunk köré tekerednek, és egyébként is, a fotón légiesnek és könnyűnek tűnő anyag nem az, ellenben maj’ megdöglünk benne, olyan meleg.

A strandtunikához természetesen veszünk színben és anyagában passzoló, hatalmas karimájú kalapot is. Erre a gyerek fog ráülni, mikor csuromvizesen kijön a vízből. Vagy már induláskor, az autóba való behuppanáskor. Ha mégsem, akkor mi felejtjük a strandon. A lángosozóban. A palacsintásnál. Bárhol. A harmadik napon megunjuk, és otthon hagyjuk a francba, azzal a felkiáltással, hogy van elég dolog, amire figyelnünk kell, nem fogunk még a kalappal is küzdeni. Ha egyik sem, akkor be kell lássuk, a kalapban valójában úgy nézünk ki, mint gyerekkorunkban, a falusi mamánál a település végén lakó félnótás öregasszony, aki a gyerekeket a görbebottal kergette, ha arra bicikliztek, és az a szóbeszéd járta róla, hogy ő a helyi boszorkány.

Itt vannak aztán a színes, könnyed nyári olvasnivalók, mert olvasni szexi, és nyáron mindig színeset és könnyedet kell, szóval senki ne most álljon neki bepótolni az elmaradásait, és boruljon bele az Ulyssesbe. Természetesen megvesszük a nyár slágerkönyveit – amennyiben eléggé színesnek és könnyednek találjuk őket – hogy aztán se a nyaraláskor, se otthon ne olvassunk belőle egy sort se. Az ok prózai, és a méltán elhíresült „mibű?” kérdés analógiájára egyetlen, ugyanilyen prózai kérdéssel tudom összefoglalni: „mikó?” Mert a nyár csak a képzeletünkben és a filmeken szól arról, hogy szabadok vagyunk, mint a madár, és pihenünk meg szaladgálunk a habokban, valójában nyáron is melózunk kilenctől ötig, összeragadunk néhány kedves és antipatikus ismeretlennel a békávén, és ugyanúgy hozzuk-visszük a gyereket, mint máskor, csak most nem a suliba és szakkörre, hanem a táborokba. Meg a strandra, ahol ráül a csodakalapunkra.

Bevallom, engem elvarázsoltak a mostanában divatos hajtűk és hajcsatok is. Van is itthon belőlük egy kisebb készlet, természetesen egyszer sem biggyesztettem a hajamba egyiket se, mert még soha nem volt arra példa, hogy ne rohanvást induljak el itthonról, és legyen legalább húsz-huszonöt percem a hajammal bajlódni. A gyereknek nem adok belőle, mert úgyis elhagyja a táborban. Szóval azok is egy dobozban várják jobb sorsukat.

Mangós-málnás, epres-passiógyümölcsös, sárgabarackvirágos, levendulás-mentás testpermet. Ezekből mindig bevásárolok már jóelőre, aztán elfelejtem, hogy vettem ilyesmit, és szeptemberben, mikor a gyerek végre az iskolában van, és alaposan kitakarítom a fürdőszobát, megtalálom őket, de addigra a helytelen tárolás miatt megpimpósodnak.

Csillogós testkrém, csillámost testpermet. Ilyen is van itthon, egyszer be is kentem vele magam. Aztán többet nem, mert az est végére a fülemben, a fogaimon, a talpamon, a férjemen, a kutyákon és a gyerek szájpadlásán is volt belőle. És ahogy régebben, a dágleszfenyők előtti aranykorban,  még májusban is találtunk fenyőtüskét a lakásban, nekem október elején is reménytelenül csillogott a táskám bélése.

Végül, de nem utolsósorban a teljesség igényével álljon itt minden, ömlesztve, amit igenis megveszünk, de önszántunkból döntünk úgy, hogy nem vesszük fel. De megvesszük, mert egy rövid időre belénk bújt a kisördög. Dacból. Hirtelen felhorgadt „lesz*rom hogy mit gondolnak” kedélyállapotban. Ha elkap minket a jól ismert, mert megérdemlem érzés. Mert olcsó volt. Mert kvadrága volt, de nem érdekel, egyszer megengedhetem magamnak, nem?!

Szóval, a bikini. Amit esténként, lefekvés előtt felhúzunk, és megállapítjuk, hogy mégsem. Majd jövőre, ha már tényleg lefogytunk. A hosszú, leheletnél is finomabb hosszú, hófehér ruha, amiben a modell úgy néz ki, mint egy légies, áttetsző tünemény, mi meg úgy, mint az öngyilkos bolond menyasszony, akit a vőlegény az esküvője napján cserben hagyott, és azóta is céltalanul bolyong a temetőben. A farmersort megvásárlásának és nem viselésének indokait lásd a bikininél. Vérvörös rúzs, mert másokon tökjól néz ki: jézusom, mintha két éve nem látott volna fogorvos! Puffos ujjú, fodrokkal díszített és/vagy madeira csipkés ruha. Jééééééééézusom!

És persze a tizenkét centis sarkú szandál. Vagy papucs.  

Fotók: Getty Images Hungary

Ha bikinit nem is merünk felvenni, legalább együnk. 

• női hiba
• lélek
• vásárlás
• ruhavásárlás
• nyári divat
• Szépség és divat