Neked is így indul a reggeled? Mindennapok a távolsági buszon

Korán van, az utcai lámpák már nem égnek, de még nincs teljesen világos sem, így a szememet erőltetve próbálom kifürkészni, hányadiknak érkezem a megállóba. Első vagyok, ez nem jó hír. Talán már elment a busz. Jó, lehet, hogy egy picivel később indultam, mint szoktam, mert még meg kellett néznem az egész alakos tükörben, hogy a sapkám jól áll-e, hogy a sál tényleg fedi-e a nyakamat, és még az ajtóból is visszaléptem, hogy még egyszer utoljára irigykedve rápillantsak a macskára, milyen mélyen is alszik. De ezt követően tényleg elindultam, végül is nem volt ez olyan sok idő, hogy emiatt lekéssem. Nem?

Próbálom magamat meggyőzni, hogy talán csak másoknak is kicsit nehezebben indult a reggel, ezért nem értek még ide. De addig is, amíg befutnak, a főutat fürkészem, hátha ma hamarabb érkezik a busz, és felenged a meleg utastérbe, mert cidri van kint. Persze nincs ilyen szerencsém, úgyhogy jobb híján, biológiatudásomra támaszkodva azon filozofálok, a fagyhalálhoz több kell, mint hogy tíz percet a szabadban töltök, még akkor is, ha úgy érzem, a lábujjaim már üszkösödnek.

Ekkor végre megpillantok egy ismerős alakot. Járása már az eszembe vésődött. Ő az a kedves arcú anyuka, aki a buszmegállóba érkezve azonnal a közeli házra emeli a tekintetét, és felfelé integet. Jobb időben a gyerkőcöket is látni, most azonban csak sejtem, hogy a függöny mögött melegednek, és onnan intenek vissza. Miután szertartásosan befejezi a rituálét, felém néz, és biccent. Én is hasonlóan teszek. Kisvártatva magas sarkak kánonját hallom a hátam mögül, majd beszélgetés is megüti a fülem. Egy középkorú és egy idősebb nő érkezik, ők már ismerik egymást korábbról. Mindketten nagyon elegánsak, szinte már kényelmetlenül érzem magam, ha arra gondolok, az én külsőm aligha ilyen tökéletes, mert inkább csak a meleg öltözködést tartottam szem előtt reggel, nem azt, hogy jól is nézzek ki.

Aztán megérkezik az a furcsa srác, akit csak ritkán látni. Mikor ránézek, azt gondolom, valami kém lehet, vagy varázsló, mert csak ritkán tűnik fel. Biztosan titkosügynök, döntöm el magamban, amikor találkozik a tekintetünk, annyira titokzatosan mered rám. Már látom a fiatal párt is, akik általában utolsónak futnak be, sokszor éppen hogy elérve a járatot, pedig közvetlenül a megállóval szemben laknak. Mögöttük kocog a férfi, aki jószerével télen is egy szál pulcsiban jár, mintha sohasem fázna, amiért most különösen dühös vagyok, hiszen érzem, a keringésem már túlzottan lelassult a hidegben.

A névsor teljes, már csak a buszra várunk. Nem is kell sokat, alig pislogok párat, amikor meglátom a narancssárga lélekvesztőt. Sorsközösségünk minden tagja egy emberként lélegzik fel, hogy a járat csak öt percet késett, ez már-már csodával határos. A sofőr helyén a csirkés ül. Így neveztem el, mert a szélvédő mögött egy nagy gumicsirke lóg. Furcsa fazon ő, aki este is jó reggelttel köszön, de a vezetési képességeiben nem találok kivetnivalót, úgyhogy örülök, hogy ma reggel vele indulok munkába. Libasorba fejlődünk, hogy minél inkább megkönnyítsük a felszállást, de ekkor ismét történik valami. Ismeretlen hölgy érkezik az utolsó pillanatban, hogy aztán elsőként szálljon fel a járműre. És ezek után még jegyet is vesz! Ekkora pofátlanságot.

Senki nem szól, de mind arra gondolunk, hogy ez finom szólva sem túl udvarias viselkedés. Aztán egy perccel később érezhetően kétségbeesünk: vajon hová fog ülni a betolakodó? Az anyuka helyére? A titkos ügynökére - ha így lesz, lehet, hogy az ülésbitorlót sohasem látjuk többé. A fiatal páréra? Szinte a levegő is megfagy, amikor lassan, komótosan megfontolva végre helyet választ magának, persze pont az enyémet. Lemondóan követem, hogy a másik oldalra bekúszva leüljek. Ide nem süt be a nap - már amikor éppen süt -, ráadásul a szemben lévő üvegfelületnek mindenki nekitámaszkodik, így a kilátásom is csak a következő megállóig tart.

Sorsomba beletörődve zenehallgatásba kezdek, érzem, ahogy az álom visszarántana magával, ha hagynám. De nem teszem, mert a városból kiérve a hófödte pusztaság és a Duna befagyott jegének látványa, amin kacsák korzóznak meggyőz, hogy ennél jobb helyet aligha választhattam volna a mai utazáshoz. Mások is bámészkodnak, oldalra sandítva látom, hogy az ülésbitorló is nyakát nyújtogatva próbál kilesni az ablakon. Magamban kárörvendően nevetek rajta. Tudom, nem szép dolog, de mégis.

Aztán egyszer csak megérkezünk a városba. Mindenki mocorogni kezd, végül pedig az ajtónál még egy utolsó pillantást vetünk egymásra, jelezve, hogy holnap ugyanott, ugyanakkor találkozunk. Remélhetőleg ülésbitorló nélkül.

• Lélekprojekt