Muszáj megöregedni egy emberöltő alatt? A szépség 25 év távlatából

Az elmúlt hétvégén egy nosztalgiamozit tartottunk kis falumban, melynek apropója az volt, hogy az egyik tanárnő fiókjából egy 1991-es falunapi videó került elő. A rövid felvezető beszéd alatt elhangzó 25 év hallatán sokan pironkodni kezdtek. Aztán következett a videó, a szereplők beazonosításán pedig mindannyiszor jóízűeket nevetett a közönség. 25 év komoly idő. Mi változik egy emberöltő alatt?

Egy ilyen esemény alkalmával mindig rendkívül izgalmas élmény fülön csípni a változásokat: a mutáló, pelyhes állú srácokból családapák lettek, a fiatalok haja őszülni kezdett, egyesek pocakot eresztettek, szakállt növesztettek, és néhány bájosan tekergőző ránc is elmaradhatatlan részévé vált a jelenlegi összképnek, mégis mindannyian jól néztek ki.

Elfogultság Úr és Belső Szépség Úrnő

Az világossá vált számomra, hogy a változás gyökere ennél sokkal mélyebben rejtőzik, és talán egy este nem is lesz elég arra, hogy fény derüljön rá: végletekig fokozott elfogultságom a vetítés alatt úgyis a belső szépség kliséje mellett foglal majd helyet, hogy titokban végig őt babusgassa. Aztán közösen majd úgyis arra a konklúzióra jutnak, hogy nálunk vannak a legszebb hangú pedagógusok, a legszebb nők és a legsármosabb férfiak.

Az esős idő ellenére lassan megtelt a Faluház, az akkori tinik egy része kisebb-nagyobb gyermekeivel foglalt helyet a nézőtéren, vigyoraik mosollyá szelídültek, öltözékük visszafogottabbá, vonásaik erőteljesebbé váltak, mások súlyos veszteségeket is megéltek már ez idő alatt. A következő pillanatban azonban belibegett egy nyugdíjas tanárnő, aki kisugárzásával mindent felülírt.

A közelemben ült le, és végig az volt az érzésem, hogy a fiatal lányok csalódottan hüppögve akár el is bújhatnának mellette: nem azért, mert jól tartja magát, hanem azért, mert ízig-vérig vonzó. Erősebb volt 25 évnél, egyszerűen nem öregedett meg, mert a szeméből valamiért elfelejtett eltűnni az a csintalan fény, amit sokan tévesen a fiatalok és a szerelmesek privilégiumának hisznek.

Egyszer úgyis szépek leszünk

Huszonévesen hajlamosak vagyunk szélsőségek között csapongani: egyszer túlzottan aggodalmaskodunk, elégedetlenül méregetve magunkat a tükörben, majd feladjuk, bedobjuk a futócipőt a sarokba, megeszünk egy doboz nutellát, lekísérjük sós könnyeinkkel, és egy pillanat alatt elfeledkezünk nőiességünkről, ráadásul ilyenkor még öntelten hisszük azt is, hogy mindez büntetlenül marad, és később ismét szépek leszünk, sőt, asszonyként is bennünk fognak gyönyörködni a legújabb fékezhetetlen srácgenerációk. Csak most még egy ideig nem érdekel.

De talán pont a saját korunkban nem szabadna fukarul bánni a ragyogással, mondvacsinált határidőkkel a végtelenségig tologatva azt. Persze, éppily szomorú tendencia az is, amikor egy bizonyos kor felett hanyagolja el magát az ember: nincs mentség rá. Nem miniszoknya és hátkidobós felső kell 60 felett a szépséghez, csak az, hogy az ember magára találjon a korában, ne feledkezzen el a ragyogásról, és a harmónia máris sugározni fog róla.

Ahogy véget ért a videózás, körbenéztem, terápiás mozizásunk ismét sikeresnek bizonyult: mindenki szép volt, mindenki mosolygott, a közös emlékek íze édesen olvadozott a szájakban simogató szavakká formálódva, Elfogultság Úr pedig Belső Szépség Úrnőt csókolgatta hevesen az utolsó sorban, amikor mellém röppent nagynénim, megölelt, és harsányan elnevette magát: ez idő alatt csak te változtál, te is csak azért, mert '91-ben még csecsemő voltál! 25 év nagy idő. Aztán ki tudja: lehet, hogy minden puszta illúzió, és valóban nem is változott olyan sok minden azóta.

• fiatalság
• nosztalgia
• életkor
• természetes szépség
• Lélekprojekt