Miért nem érdemes aggódni?

Még negyed órám van - pillantott az órájára -, majd felkapta tekintetét, hogy ellenőrizze, hányas busz kanyarodott be a főútról az utcába. Persze, nem az közeledett a megálló felé, amelyikre ő várt. Homlokát ráncolva, könyörgő tekintettel nézett át a fölé magasló sűrű lombkoronájú fa levelein, egyenesen az égre: jöjjön már... De az ég borús volt, mintha csak azt felelné, ez a nap nem a tiéd. Reményvesztetten ereszkedett vissza a szeme a földre, útközben összeakadva egy különösen kék szemű, fürkésző tekintetű idős néniével. Ő bezzeg nem siet sehová – gondolta bosszúsan.

Nem maradt mit tenni, ráncba szedett homlokkal állt és várt. Úgy érezte, mintha csak magára hagyta volna az egész világ a gondjával, tanácstalanul tekingetett félpercenként hol a karórájára, hol a mobilkijelzőre, hol a kanyart leste, mikor veszi már be az a bizonyos busz, amelyik a munkahelye felé megy. Közben cikáztak a gondolatai: ha most elkések a munkából, biztos, hogy végem. Miért is nem indultam előbb? Kirúgnak. Fix, hogy még ma ki fognak rúgni. Rendeljek taxit? Nem, nem, a taxi nem jó ötlet, hisz a busz is rögtön itt lehet, feleslegesen kidobott pénz... Már csak 10 percem van beérni. Te jó ég. Öt perc. Képtelenség. Miközben gondolkozott, azt érezte, szinte leveri a víz, pedig hűvös őszi reggel volt. Nehezen vette a levegőt, elszorult a torka és egy pillanatban azt kellett megállapítania, bizony, a hasa is megfájdult idegességében.

Hirtelen motorzaj ütötte meg a fülét. A kanyar felé kapta a fejét, és látta, amint egy busz közeledik. Hunyorított a szemével, hogy jobban lássa a buszvezető fölött világító kijelzőt, hányas járat az - de nem, ez sem az, amelyiket ő várta. Ez nem lehet igaz… - gondolta. Már nem is bosszús volt, inkább a sírás kerülgette. Bánta már a még öt percet, amit reggel az ágyban töltött, és minden falat reggelijét is, hiszen ha ezek nem lettek volna, talán elérhette volna az előző buszt. Micsoda reggel… Párás tekintettel bámulta a hajnali esőtől még nedves földet.

Egyszer csak két aprócska cipőt és két virágokkal teli kosarat pillantott meg, amiknek a fülébe idő csókolta girbe-gurba ujjak kapaszkodtak. Felnézett, és a fürkésző tekintetű néni állt előtte, furcsán kék, ám hihetetlenül jóságos szemeivel. Ne idegeskedjen, angyalom – szólította meg reszkető hangon a néni, ő pedig csak nézte lélegzetvisszafojtva, hirtelen nem is tudott mit felelni meglepetésében. Higgye el, amit mondok – folytatta a néni - én már tudom, sokat láttam, öreg vagyok. Az emberek idegesek mindég, pedig semmi haszna. Előbb jön a busz, ha ideges? Nem. Elkésik így is, úgy is, hiszen, hát vigyázzon akkor magára! Nem tesz jót a szívének. Nyugodjon abba bele, hogy ez most így van. Akár ideges, akár nem, nem változtat semmin, csak magának árt. Ami, angyalom, meg van írva, azt meg kell élni. Hát sose aggódjon semmiért, csak bízzon a Jóisten segítségében. Ebben a pillanatban begördült a sokat várt busz a megállóba, kicsit felcsapva egy tócsa vizét, ami még a hajnali esőből maradt. Hirtelen kizökkent nyugalmából, amit a kedves tekintetű néni szavai keltettek benne, és ő is hátrébb ugrott, mint a buszra várakozó, idő közben felgyülemlett kisebb tömeg is. Aztán, hogy megköszönje kedves szavait, és felsegítse teli kosarával a buszra, szemével keresni kezdte a nénit a sokaságban. Ő azonban már nem volt sehol.

• Lélekprojekt