Te mit bánnál meg a halálos ágyadon?
Pálfi Kriszta írása
A halálos ágyon sohasem azt bánják az emberek, amit megtettek, hanem azt, amit elmulasztottak.

Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

- Hová tűnnek a halott fecskék? - szegezte nekem a kérdést, és én csak bámultam az arcába, mintha idegen lenne a számomra. Az is volt, hiszen sohasem tudhattam, mi forog éppen a fejében. Mint most.

- A halott fecskék? Miről jutott eszedbe? - kérdeztem vissza, és most ő nézett úgy rám, mintha most látna először, vagy mintha elment volna az eszem. Ő valahogy átviláglott a csillagmilliárdokon.

- Olvastam valamit, és azóta ez motoszkál a fejemben. Elgondolkodtál már valaha ezen?
- Nem szeretek a halálról beszélni.
- Pedig kell. Az életben csak két biztos dolog van: a születés és a halál. Nézd a virágokat. Csak a művirágok nem hervadnak el. "Még egy percünk se szűz az elmúlástól, a halál élők nyaka-kötele" - nevetett.

Igaza volt. Sohasem gondolkodtam el azon, hova tűnnek a halott madarak. Egyszer csak torkukon akad a hang, és apró üvegtestükkel megszűnnek az életet szolgálni.
- Gondolkodj el ezen. Majd szólj, hogy mire jutottál! - ezzel összegömbölyödött, és fejét az ölembe hajtotta. Szerettem simogatni a haját. Már amikor volt neki.

Elég öntörvényű volt, éppen ez fogott meg benne annyira. Én soha nem mertem elmondani a véleményem, féltem a kudarctól, míg ő képes volt felmászni a háztetőre, és a kéménybe csimpaszkodva beleordítani a világba. Persze rettegtem, hogy leesik, ő meg csak kacagott és kacagott. Neki volt a legcsilingelőbb nevetése a világon.

Azt hittem, az idő majd segít. Ha már nem él olyan elevenen bennem, ha majd kezdenek elmosódni a vonásai, az arca az álmaimban, akkor jobb lesz. De most már tudom, hogy soha nem jön el az a nap. Amikor az eszembe jut, amikor meglátom az írását egy fecnin, vagy csak egy verssora elém villan. Az arca, ahogy ott állt az ajtónak támaszkodva, és csak nevetett.

Aztán egyszer csak ott feküdt az ágyon. És akkor is mosolygott. Holtában is úgy feküdt az ágyon, mintha szárnyak nélkül repülne. Nem élt. Csak pár percen múlt. Pár percen múlt az élete. Az életünk. Még sohasem gyűlöltem annyira az időt, mint akkor. És abban a percben gyűlöltem. Őt gyűlöltem. Mert itt hagyott. Mert olyan borzasztóan szép volt még akkor is a mosolya. De már nem nekem szólt. Aznap nem tudtam hinni. A lét lett Istentelen.

Azon kezdtem gondolkodni, vajon mondtam-e neki elégszer, hogy szeretem. Nem vagyok benne biztos, hogy nem lehetett volna minden percben elmondani. Vagy ráírni minden lap aljára. Vagy minden reggel és este, mintegy szeretetkeretbe foglalva a napot. Mindig azon nevetett, hogy ha az emberek rájönnének, már csak öt percünk maradt mindarra, amit még el akartunk mondani, minden telefonfülke megtelne, és szorgosan hívnánk másokat, hogy elmondjuk, mennyire szeretjük őket. Sohasem értettem, ehhez miért kell az az utolsó öt perc.

Sokat beszélgettem vele erről. Számtalan riportot láttam, olvastam, ahol aggastyánokkal és gyógyíthatatlan betegekkel beszélgettek, én magam is kapcsolatba kerültem jó pár ilyen emberrel. Egyszer sem hallottam azt, hogy az illetők megbánták volna, amit tettek, sokkal inkább azokról a dolgokról beszéltek, amiket még nem tettek meg vagy amiket nem bánnak. Egy idős néni egyszer megfogta a kezem, és csak annyit mondott:

- Legközelebb többet mernék hibázni. Lazítanék és rugalmasabban gondolkodnék. Bizony, ahhoz a fajtához tartozom, aki nap nap után józanul és körültekintően élt. Most már kevesebb dolgot vennék komolyan. Ó, hányszor kínálkozott alkalom, és ha újra élhetnék, megragadnám. Tulajdonképpen semmi másra nem érdemes figyelni, csak a megfelelő alkalomra. De arra se nagyon. Életeket pazarolunk el arra, hogy a tökéletes pillanatot várjuk. Sose jön el. Bizony, ugrani kellett volna. Ha még egyszer élhetnék, tavasszal korábban kezdenék el harisnya nélkül járni és ősszel később venném vissza. Többet körhintáznék. Több százszorszépet szednék. Több fagyit ennék és kevesebb babot.

Leülök a járdaszegélyre. Veszteségeim, múltam szeretett emberei mellém telepednek. Mintha naponként többen lennének. És biztatnak. Mert igenis oda lehet írni minden lap aljára, hogy szeretlek. Igenis, lehetne papírhajókat eregetni a Dunán. Lehetne felnőtt fejjel megtanulni biciklizni. Lehetne piknikezni azokkal, akik még velem vannak. Lehetne beleugrani a pocsolyákba. Lehetne fizetni egy kávét egy teljesen idegennek. Lehetne huncutul rákacsintani egy gyerekre. Lehetne mosolyogva sétálni. Lehetne száz méteren minden lépésnél kimondani, hogy köszönöm. Lehetne kevesebbet félni attól, mit gondolnak rólunk mások. Lehetne az életet behinteni csillámporral.

Ott, a járdaszegélyen ülve rájöttem, ez hátralévő életem első napja. Tökéletes tehát arra, hogy átírjam a listám. Erőt, tapasztalatot és önbizalmat merítünk minden élményből, amikor igazán sikerül letörölni arcunkról a félelmet. Meg kell tennünk azt, amire képtelenek vagyunk.

Ti? Jöttök? Indulunk? 

Ezt is szeretjük