Mit adnak az embernek az állatok?
Mezei M. Katalin írása
Szétrágják a tápegységet, leverik a monitort, mégis gazdagabb tőlük az élet.

Szinte mindig voltak - jellemzően mentett - állataim, az utóbbi években azonban a létszám, hogy finoman fogalmazzak, meghaladta az optimálist.

Nem egészen a saját elhatározásomból lett így: a környékünkön valakik folyamatosan gondoskodnak az utánpótlásról, azaz időről időre újabb cicákat dobnak be az udvarunkba. Otthagyni őket persze nincs szívem, de az is gyakori, hogy a szomszédok hoznak fel egy-egy kis lelencet az ajtónk elé, frappáns módon lerövidítve a befogadás menetét.

A választék impozáns. Van, aki olyan picike, hogy gyorstalpalón kell megtanítani enni, van, aki orvosi ellátásra szorul, vagy ivartalanítani kell. Van, aki a legkisebb zajra és mozdulatra is hanyatt-homlok menekül - nyilván nem előzmény nélküli ez a reakció -, és hetek-hónapok, esetleg évek munkájával sikerül elérni, hogy ne a potenciális ellenséget lássa minden emberben.

Kaptunk már mamacicát is - ő Cindy a babáival, akik mostanra megnőttek, és többnyire gazdisodtak. A középen látható tarkaság Manó, a francia kisasszonyuk

Ha mindezen túl vagyunk, jön az igazi kihívás, azaz a gazdikeresés. Mint köztudott, nálunk még nincs igazi kultúrája az állattartásnak - ami a felesleges szaporulat megelőzését is magában foglalja -, így sokkal több a cica-kutya-miegymás, mint amennyire fogadókészség lenne. Azért nem reménytelen a helyzet - az ideiglenesen nálunk állomásozók nagy többségének sikerült jó helyet találni.

Néhány azonban nem kellett senkinek, mert mondjuk felnőtt, beteges, vagy mások számára nem különösebben vonzó a megjelenése. Volt olyan is, hogy maga az érintett fúrta meg a projektet - az egyébként áldott jó természetű Jocika például olyan paraszt (bocsánat, nincs rá jobb szó) volt a gazdijelöltekkel, hogy inkább mégsem vitték el. Meg tudtam érteni.

Jocika és Szürcsike így csinál rendet

Így - tekintve, hogy már rajtuk kívül is voltak saját cicáink - mostanra jelentősen bővült a kiccsalád, amelynek immár a jövevények is teljes jogú tagjai.

Ami egyfelől happy end, másfelől viszont mégiscsak költség és macera - takarítani például minden nap kell legalább alapszinten. Arról nem is beszélve, hogy az évek során számos tárgy vált a macskászat áldozatává. Az hagyján, hogy Menyétke és Alien zsenge korukban szétrágták a tápegységet, de Fonci - teljes nevén Kurt Vonnegut, aki sajnos már nincs köztünk - a néhány hónapos flat monitoromat nyírta ki annak idején. Azt hitte, azon is úgy tud majd akrobatikázni a hat-hét kilójával, mint a képcsövesen. A bűnlajstrom persze korántsem teljes.

A farok nélkül született Apika álomgazdikhoz került, a képek már ott készültek

Mégis azt gondolom, többet kapok az állataimtól, mint amennyit adok nekik, és itt nem a sokat emlegetett feltétel nélküli szeretetre gondolok. Olyan hihetetlen elfogadás és derű, mondhatni felülemelkedettség árad ezekből a kis lényekből, amit akarva-akaratlanul is átveszek, legalábbis amennyire a korlátaim engedik.

Mindez pedig nemcsak általában teszi élhetőbbé az életet, hanem a mindennapokban is rengeteget segít. Az apró-cseprő kellemetlenségeket, amik másnak esetleg az egész napját tönkreteszik, alig veszem észre, ha valami méltánytalanság ér, viszonylag könnyen túllépek rajta, azon meg legfeljebb röhögök, ha - mint időnként mindenkit - hülyének néznek.

Persze a maguk módján az állatok is kifejezik a ragaszkodásukat és a hálájukat, csak tudni kell olvasni a mozdulataikból és a tekintetükből. Ez természetesen nemcsak a cicákra igaz. A kutya köztudottan az ember - egyik - legjobb barátja, de engem sok más faj is lenyűgöz. Nemrégiben például megtapasztalhattam, hogy a tengerimalacok - akik valahogy nem vágtak a profilomba, így nem is sokat tudtam róluk - mennyire kedvesek, értelmesek és kommunikatívak.

Aktuális kedvencem pedig egy hód, aki a gyors keresztségben a Hódi nevet kapta. Csepelen, egy tíz méter mély építési területen vette volna fel a munkát a kis sztahanovista egy szép szombat reggelen.

Hódi szabadulása

A kivitelező - egy állatbarát házaspár - több szervezetet, intézetet és más hivatalosságot megkeresett, hogy segítsenek lebeszélni az egyébként védett állatot a pályamódosításról, de egyedül az Állatmentő Szolgálat Alapítvány (Állatmentő Sereg) volt hajlandó kimenni a helyszínre. Nem kevés konspiráció árán sikerült befogó bottal meghurkolni Hódit, majd egy macskabokszban visszajuttatni feltételezett otthonához, vagyis a Dunához - ahol némi hezitálás után nemhogy magára talált, de egy exkluzív előadással meg is köszönte az állatmentőknek, amit tettek érte. Hódi szabadulásáról két csodálatos videó is készült, ide, illetve ide kattintva nézheted meg őket, a teljes sztorit pedig itt találod.

Ezt is szeretjük