Ezért akarjuk, hogy sírj: hidd el, jó lesz!
Miért jó sírni? Egyáltalán jó? Nem is gondolnád, mennyire sokoldalú és hasznos dolog ez.
Létezik egy természetes emberi reakció, amit nagyon sokan elfojtunk, mert kínosnak érezzük, a gyengeséggel azonosítjuk, vagy egyszerűen csak nem akarunk vesződni vele. Ha mégis útjára engedjük, azt csak a legvégső esetben vagy szigorúan egyedül, szemtanúk nélkül tesszük, és gyorsan túl akarunk esni rajta, erőltetve a könnyek visszatartását - igen, a sírásról van szó.
Születésünktől kezdve sírunk: jó esetben ez az, amit ezen a világon elsőként teszünk. Amíg nem tudunk beszélni, sírással jelezzük a szüleinknek, ha valami nincs rendben, de aztán fokozatosan leszokunk róla, mert mindenhol azt halljuk, hogy ez rossz dolog, nem szabad. Tévhit, hogy csak a fiúkban ültetik el ezt az érzetet, hiszen a kislányok is gyakran megkapják, hogy senki sem szereti a síró, picsogó nyafkákat.
Könnyekkel múlik a fájdalom
Mire felnövünk, eljutunk odáig, hogy már csak akkor sírunk, ha pattanásig feszül a húr, de még ekkor is viaskodunk, hogy minél tovább sikerüljön visszafojtani a könnyeket. Vannak, akik ezt tökélyre fejlesztették, és állításuk szerint most már, ha akarnának, akkor sem tudnának sírni.
Pedig valójában egy kiadós zokogástól nem leszünk szomorúbbak, nem ront a helyzeten, sem a kedvünkön - épp ellenkezőleg. Kutatások bizonyítják, hogy ez a szervezet természetes nyugtatószere, amely oldja a stresszt, és amint megengedjük, hogy átszakítsa az évek során felépült gátat, azonnal ellazítja és felfrissíti az idegrendszert.
Nem véletlen az sem, hogy időnként örömünkben is könnyezünk, vagy akár zokogni is tudnánk, a sírás és a boldogság ugyanis szoros kapcsolatban állnak egymással. Egyes vélemények szerint, amikor sírunk, endorfint, vagyis boldogsághormont termel a szervezetünk, amikor pedig valami nagy öröm ér, a test ugyanerre asszociál, és már el is érzékenyülünk.
Nem érdemes tehát kinevetni azokat, akiket érzelgősnek tartunk, sőt, inkább tanulhatnánk tőlük, mert az elfojtás és a stressz egészségtelen, a könnyek pedig az élet természetes velejárói, melyeket nem szabad szégyellni - hálával kell gondolni rájuk.