Te mit vinnél át a túlsó partra?
Árbócz Lilla rovatvezető írása
Egyre ijesztőbb, ami a világban és körülöttünk zajlik. Te félsz? Miben hiszel még így is?

Száz nyár elmúlt, de még mindig korom marja az eget, és emberek ölnek a halál helyett. Új hajnalok új istenei jönnek, fél kézzel nyújtva örök életeket, de csak a zavar nő, az ember egyre kisebb, maradékokat vetnek csak elénk a mindennek nevében kántáló kannibálok, és etetik egyre a félelem farkasát.

Tágul a világ, hogy gyakrabban szorulhasson össze a szív, galaxisok titkaitól sem félünk, de riadtan nézünk a tegnap még távolabb izzó horizontra, ahonnan idegen szelek fújnak, s holnap már otthonainkra hullik a pernye.

Egymáshoz bújva, melegedve, ijedt kis lényekként hiszünk mégis a jóban, kitartón ragasztgatva a széthulló ég töredékeit. Mert kell még hinni a kertben, a munka gyümölcsében, anyáink, apáink szavában, nagyapák derűjében, nagyanyók meséiben, a ráncos kezükben, ahogy a kenyérre keresztet rajzol.

Jó hinni a derengő reggelek ajándékában, az erdők sóhajokat oltó illatában, vasúttól rettenő őzek bátorságában, madarak hűségében, azokban, kik asztalukhoz várnak, minden hangtalan csodában és minden percben, mit ölelésben töltünk.

Szeretnénk hinni a becsület holtnak hitt nyelvében, az oroszlánszívekben, a nem hulló csillagokban, gyermekek szemében, melyek talán majd bennünk is hisznek. De hiszik-e majd, hogy lehetnek hősök bőröndnyi élettel is, lesznek-e őrzők, bíznak-e majd, hogy nem vesznek a ködbe, mert szavaik, tetteik szirmokat bontanak, és beborítják azt a kis sarkát a földnek, melyet csak nekik adtak kölcsön.

Hiszik-e, hogy nemcsak baljós fények gyúlhatnak az égen, tudják-e majd, hogy van még mit tenni, van miért küzdeni, van mit félteni, védeni, s lesz mit átvinni a túlsó partra.

(Képek: amerikai katona kismacskával, a második világháború idején, 1943-ban, a japánok által megszállt Tarawa-atollon; ausztrál katona Palesztinában, virágokkal, 1918-ban - a fotós James Francis Hurley.)

Ezt is szeretjük