Versenyfutás az idővel, aminek bicegés lehet a vége

Egy nyári reggel két csinos magas sarkú szandál kopogott végig az egyik verőfényes budapesti utcán - jókedvűen cipelték hátukon színes virágos szoknyába bújt utasukat. A munkahelyre szólt a fuvar, szó nélkül is tudták, hiszen visszatérő kuncsaftjukat vitték, és mivel az idő folyton meg akarta őket előzni, hát kapkodtak, le ne maradjanak mögötte a 3-as metró soron következő járatáról.

Az aluljáróba érve korgó gyomornak nem való péksüteményillat keringett, és a keresztül-kasul gomolygó reggeli tömeg kalandos akadálypályát képezve követte a sorsa rajzolta útvonalakat. A szandálok az utánuk kacagva kocogó idő bosszantó incselkedése közepette a lelküket is kitették, nehogy elkerülje figyelmüket bármelyik másik pár utasát szállító lábbeli, és karambol történjen. Volt ott saru, papucs, férficipő és lakkcipő - egyik dolga sietősebb, mint a másiké: nem volt tréfadolog ilyen forgalomban eljutni a metróig.

Fél tíz közeledett. A kapkodva kopogó szandálok tudták, igyekezniük kell, hogy utasuk ne késsen el, és fellélegezve állapították meg, hogy úgy tízméternyire sikerült maguk mögött hagyniuk a nyomukban lévő időt. Arra viszont nem számítottak, hogy a szirénként csábító friss kifliillat ellentmondást nem tűrően elkobozza lépéselőnyüket: a szandálok szőke copfos utasa megálljt parancsolt a pékség ablaka előtt.

Épphogy csak megcsendültek a pénzérmék, és suhant a tárca cipzárja, a szandálok már startvonalhoz álltak, hogy folytathassák versenyüket a közben felzárkózó idővel. A távolból langyoskás szellő és huhogó hang harangozta be a közeledő metrót, ezért minden erejüket összeszedve a szandálok nekiveselkedtek az utolsó hajrának.

A metrólépcsőhöz érve az idő már látta, ha nem folyamodik tisztességtelen eszközökhöz, az ügyesen manőverező magas sarkú szandálok el fogják érni a kék metró szerelvényét. Összeráncolta hát bozontos szemöldökét, és karnyújtásnyira utolérve a jobb szandált, miközben az a kopottas lépcsőre lépett, az idő minden sportszerűséget elfeledve megragadta, és elrántotta sarkát.

A szandál rémülten tekintett a tőle balra igyekvő kollégájára, aki a hirtelen eseménytől egyensúlya-vesztetten imbolyogva nézett vissza rá. Sietős lépteik egészen addig mérnöki pontossággal követték egymást, fuvarozóvállalatuk ugyanis nem engedhette meg magának, hogy bármit is a véletlenre bízva rögtönözzön - a tervhez való szigorú ragaszkodásuk azonban csúnya balesethez vezetett: nem voltak felkészülve ilyesfajta kellemetlenségre, így, miközben az idő fityiszt mutatva felpattant a megérkező metróra, a sportszerűtlen gáncsolás hatására utasuk jobb lábát törve zuhant a hideg kőlépcsőkre.

A csinos magas sarkú szandálok szánták-bánták, hogy a munkahelyre vezető sietős út balesettel végződött, és hét teljes héten át szomorúan, szégyenkezve ücsörögtek egy szék alatt az utas elcsendesedett lakásában, ő ugyanis vidéken lábadozott.

Mintegy 50 nap elteltével aztán fordult a zárban a lakáskulcs: korábban sérült utasuk kicsit sántítva bár, de már gipsz nélkül lépett be ismét a barátságos hangulatú, 36 négyzetméteres rezidenciájába. A szandálok egymásba kapaszkodva remélték, hogy pórul járt utasuk nem neheztel, és nem kerülnek sufniba a történtek miatt.

Nos, az immáron felgyógyult utas én voltam, és nem, nem haragudtam a szandálokra, sőt. Ha hiányzott is a megszokott nyüzsgés és a jövés-menés, valójában szerencsésnek mondhatom magam: egy bokatörésnél komolyabb baj nem történt, és szerető családi körben volt lehetőségem gyógyulni, nap mint nap olvasva a barátnők és kollégák kitartásra buzdító üzeneteit. Ezúton is köszönet mindenért.

Mindent végiggondolva nem teszek hát panaszt: a fuvarvállalatot nem terheli felelősség, a reggelente túl gyorsan telő időt és a nem túl biztonságos metrólépcsőket viszont annál inkább. Megnyugtatásképp pedig üzenem bűnbánóan bujdokoló magas sarkú szandáljaimnak, hogy alig várom, hogy ismét igénybe vehessem fuvarozói szolgálataikat - igaz, ez még várat magára, a lábam ugyanis egyelőre a jó öreg balerinacipőre szavaz.

• láb
• baleset
• 3-as metró
• Lélekprojekt