Hová kerül az állatok lelke?

Egyes nézetek szerint novemberben a legvékonyabb a látható és a láthatatlan világot elválasztó fátyol, így az eltávozottak lelke-szelleme közelebb hajolhat hozzánk.

Hogy így van-e, nem tisztem megítélni, de feltehetőleg nem véletlen, hogy ebben a hónapban tartjuk a halottak napját. Vannak, akik ilyenkor a hozzátartozók mellett valamikori szőrös-tollas-pikkelyes barátaikról is megemlékeznek, esetleg más jószágoknak is gyújtanak egy szál gyertyát, akiknek olyan értelmetlen halált kellett halniuk, mint a minap a pécsi állatkertből megszökött farkasnak - még akkor is, ha "személyesen" nem ismerték őket.

Arra, hogy mi, emberek hová juthatunk, ha egyszer levetjük a most viselt földi gúnyát, minden vallásnak van valamiféle válasza - de mi a helyzet az állatokkal? Akadnak olyanok, akik szerint nekik voltaképpen nincs is lelkük, ezt az álláspontot azonban helyből megcáfolja bárki, aki belenézett már úgy igazán egy kutya, egy boci vagy akár egy szakállas agáma szemébe - a sort bizonyára a végtelenségig lehetne folytatni. Ha pedig van lelkük - és el tudjuk fogadni, hogy a fizikai halállal nem ér véget a létezés -, akkor annak nyilván kerülnie kell valahová.

Hogy ez miféle dimenzió lehet, nem tudhatjuk - de hát nem is kell mindent tudni. Én a magam részéről James Herriot brit állatorvos-író nézetét osztom. Remélem, az alábbi rövid részlet Állatorvosi pályám kezdetén című könyvéből sok gazdinak erőt és megnyugvást ad majd.

"MNÉ, szoktuk a naplóba írni. Megérkezéskor nem élt. (…)
- Hát legalább gyors halál volt, Miss Stubbs. Biztos vagyok benne, hogy a kisöreg egyáltalán nem szenvedett. (…)
Miss Stubbs néhány pillanatig kinézett az ablakon, aztán felém fordult. (…)
- A kutyáimra és a macskáimra gondolok, Mr. Herriot. Attól félek, hogy soha többé nem látom őket, ha már eltávoztam, és ettől annyit gyötrődöm. Tudja, abban biztos vagyok, hogy újra találkozom a szüleimmel és a fivéreimmel, de… de…
- És az állataival miért nem?
- Épp erről van szó. - Forgatta a fejét a párnán, s most először könnyeket láttam a szemében. - Azt mondják, az állatoknak nincs lelke.
- Ki mondja?
- Ó, olvastam róla, és tudom, hogy sok vallásos ember hisz benne.
- Hát én nem hiszek. - Megveregettem a kezét, amely még mindig fogta az enyémet. - Ha a lélek annyit jelent, hogy képessé tesz a szeretetre, hűségre, hálára, akkor az állatok különbek sok embernél. Ezen nincs mit gyötrődnie.
- Úgy remélem, hogy igaza van. Néha éjszakánként álmatlanul ezen gondolkodom.
- Tudom, hogy igazam van, Miss Stubbs, ne is vitatkozzon velem. Mi, állatorvosok sokat tanulunk az állatok lelkéről.
Eltűnt arcáról a feszültség, és a régi bátorságával felnevetett.
- Bocsásson meg, hogy ilyesmivel untatom, többet nem beszélek róla. De mielőtt elmenne, szeretném, ha teljesen őszinte lenne velem. Nem bátorítást kérek, hanem az igazságot. Tudom, hogy nagyon fiatal - de miben hisz? Velem jönnek az állataim?
Feszülten a szemembe nézett. Fészkelődtem a székemben, és nyeltem egyet-kettőt.
- Miss Stubbs, sajnos ez nekem egy kicsit homályos - mondtam. - De egyben teljesen biztos vagyok. Ahová maga megy, oda mennek ők is.
Rám meredt, de az arca megint nyugodt volt.
- Köszönöm, Mr. Herriot, tudom, hogy őszinte volt velem. Tehát ebben hisz.
- Ebben hiszek - mondtam. - Tiszta szívemből."

Fotó: MTI/Kálmándy Ferenc

• állat
• állatvilág
• vallás
• halál
• túlvilág
• Lélekprojekt