"Először borzasztó érzés volt beállni kajáért" – Történetek az igazi városlakóktól

Bármennyire is próbálták láthatatlanná tenni őket az elmúlt évek során, hajléktalanok bizony vannak, és sajnos nem is kevesen. Változó, hogy a szerencsésebb sorsúak közül, akiknek van fedél a feje fölött, ki miként reagál erre a tényre: van, aki a maga lehetőségei szerint igyekszik segíteni, más próbál nem venni tudomást az aluljárókban, kapualjakban meghúzódókról, megint más leginkább őket magukat hibáztatja azért, hogy ide jutottak.

Pedig kívülről nézve - pláne a körülmények ismerete híján - nemigen lehetne pálcát lehetne törni senki feje fölött. Az, hogy mit hoz az élet, nem számítható ki előre, akár egyetlen szerencsétlen momentum is elég lehet ahhoz, hogy valaki szinte egyik pillanatról a másikra az utcán találja magát - kimászni a gödörből pedig nagyon nehéz, és sajnos nem is mindenkinek sikerül.

A Homeless of Budapest című Facebook-oldal ezeket a nehéz sorsú embereket igyekszik megismertetni a nagyobb nyilvánossággal, egy-egy fotóval és rövid interjúval bemutatva őket, az igazi városlakókat - hiszen míg mi lakásban élünk, az ő lakásuk maga a város. "Ha a történetek megérintettek, ez jusson eszedbe, amikor hajléktalant látsz az utcán, és ha időd engedi, ne csak pár forintot adj neki, hanem egy jó szót is szólj hozzá, mert néha ez többet ér, mint a pénz. Munkánkat úgy támogathatod, ha megosztod a képeket és követed a tevékenységünket” - írják az oldal alkotói.

Az oldalon olvasható valamennyi történet megindító, és voltaképpen bármelyikünké lehetne - íme, néhány közülük.

Gábor (47)

(...)
- Mi történt?
- Válás. Utána teljesen egyedül maradtam, plusz egyre nehezebb volt munkát találni, mindig késve vagy egyáltalán nem fizettek. Először csak a közös költséggel maradtam el, aztán kórházba kerültem. Amikor a műtét meg a kezelés után kijöttem, már végképp nem találtam melót, viszont elcsúsztam a villanyszámlával is. Lekötötték a villanyt, aztán a villanyórát is leszerelték, a közös költséggel meg már több mint egy évvel el voltam maradva. Végül elárverezték a lakást, és mivel a volt élettársam volt a haszonélvező, és a gyerek is közös, a pénzből megmaradt részt ők kapták meg. Amíg tudtam dolgozni, körülbelül másfél havi fizetésből ki tudtam volna fizetni az egész tartozást, de munkanélküliként még részletfizetési lehetőséget sem kaptam. Rajtam kívül nem egy szakács van az utcán, aki elmúlt 40 éves, és nem tud elhelyezkedni. Még mesterszakácsok is vannak ugyanígy!

- Ez durva.
- Naponta több helyre el van küldve az önéletrajzom, legtöbbször választ sem kapok. Néha egy próbanap, de még azt se akarják fizetni. Ez rafinált dolog, mert egy héten öt-hat szakácsot behív próbanapra, fizetni nem fizet, de ugyanúgy lefőznek neki, sőt, talán még jobban, mert igyekeznek bizonyítani.
- Hogyan tovább?
- Most talán lesz egy munka, mondjuk közétkeztetés, de nem baj. Egy időben még érdekelt a szakma, akkor eleve úgy is kerestem munkát, hogy amiben még nem dolgoztam: olasz konyha, görög konyha, amikor a halak érdekeltek, akkor például olyan étterembe mentem. Most már mindegy. Megtanultam, hogy napi ezer forintból ki lehet jönni, jó, hát nem kell bagózni, nem kell piálni. Kezd egy kéreg kialakulni rajtam, már nem érdekel, mi lesz. Először például borzasztó érzés volt beállni kajáért, most már nem zavar. Már az sem zavar, ha a fiam meglát. Nem érdekel.

Tamás (40)

- Szerencsére, lekopogom, sikerült visszamenni a szakmába. Az egészségügyben dolgozom, mint altatós szakasszisztens, megvan a vizsgám. Nem minden hajléktalan olyan, hogy nincs végzettsége, bár sajnos vannak elavult szakmák a legtöbb sorstársnál. Nekem szerencsém van, hogy ez pont olyan szakterület, amiből mindig hiány van. Nagyon sok kórházba bér-aneszteziológusok mennek! Az altatóorvos másik kórházból átmegy és elvégzi a narkózist, mert másképp állna a műtő. Akár nagy távolságokra is, mert például Baján egy pécsi orvos altatta az egyik ismerősömet.
- Marad szállón, vagy keres albérletet?
- Egyelőre még maradok szállón, egy kis talonpénzt össze kell szedni. Az egészségügyi fizetés, bár nem rossz, de még nem tudok azért albérletbe menni. Egy albérlet mondjuk ötvenezer, az még nem lenne gond, de a plusz kéthavi kaució, plusz rezsi, itt kezdődik a probléma. Nem az utcán élek, hanem szállón, vannak céljaim, dolgozom, már ez is kitörés, én így ítélem meg.

Zsuzsanna (36)

- Hivatalosan otthontalanoknak vagyunk nyilvánítva, nem hajléktalannak, mert gyerekkel nem lehet.

- Ő az egyetlen?
- Nem, összesen hat gyerekem van, 18, 17, 16, 12 évesek, van egy hétéves Roland, meg ő a legkisebb, kettő éves. Van még egy nagyon picike, másfél hónapos unokám is, aki szintén velünk van.
- Hol laknak?
- Most a nyolcadik kerületben egy szoba-konyhás albérletben, de nem tudom, meddig bírom tartani, mert nagyon sokba kerül, 75 ezer meg a rezsi.
- Ennél olcsóbban is lehetne szoba-konyhát találni, nem?
- Igen, de nem gyerekkel, a gyerek kizáró ok. Még örültem, hogy ez is van!
- Férje?
- A négy nagy gyerek apukája öngyilkos lett 2005-ben, Roland apukája 2009-ben betegségben halt meg, a pici apukája pedig mielőtt a kislány megszületett volna. Ebből a szempontból nem volt kegyes hozzám a sors.
- Miért vállalt ilyen sok gyereket?
- Mert megvolt az otthonunk, megvolt mindenünk, lent laktunk Zalában egy pici faluban. Bementünk vásárolni a városba, és amíg bent voltunk, úgy, ahogy van, kipakolták a házat, szétbontottak mindent, csak a falak maradtak meg. Már felszólítottak, hogy bontassam le, de nekem arra nincs pénzem, meg újraépíteni sem tudom.
- Eladni nem lehet?
- Ilyen állapotban nem, a telket is reménytelen, pár százan laknak a faluban.
- Miből élnek?
- Valaki ha vigyázna a gyerekekre, akkor lenne munkahelyem, de így csak alkalmi munkát kapok. Családi pótlékból, árvaellátásból, segélyből összesen nagyjából 150 ezer forint összejön, de ebből télen százezer a lakás, ha fűtök, akkor meg még több. A nagyfiam dolgozik szerencsére, ez nagyon nagy segítség.
- Hogy férnek el a szoba-konyhában ennyien?
- Az egész szoba ágyból áll, úgyhogy elég érdekesen férünk el, de elférünk. A gyerekek azért boldogok, szeretik egymást, és összetartunk a bajban.

A fotókat Pivonka Krisztina készítette.

• Lélekprojekt