A gyufa, ami erdőtüzet csinált - Légy egy hétre fogyatékos

Azt hiszem, egy vallomással tartozom. Nemcsak neked, hanem leginkább saját magamnak. Ifjonti gőgömben azt hittem, mindent elérhetek, minden az enyém és magam vagyok a megtestesült tökéletesség. Aztán jöttél te, és tükrödön keresztül látva magam megrémültem. De lehajoltál hozzám, megsimogattad a fejem és azt mondtad: még nincs késő.

Pierre Teilhard de Chardin mondta egyszer, hogy miután meghódítottuk a világűrt, igába fogtuk a szeleket, a tenger hullámait, és úrrá lettünk a gravitáción, eljön a nap, amikor Isten dicsőségére megtanulunk bánni a szeretet erejével. Azon a napon az emberiség történetében másodízben fedezzük fel majd a tüzet. És most itt állok veled szemben, kezedben pedig ott tartod a gyufát.

Újra nyár van, érzed arcodon a szelet? Látod, ahogy felkapja a tollpihét? Emlékszem, akkor is ezt néztük. És sosem hallottam még olyan gyöngyöző kacajt, mint amit akkor. Azóta is keresem magamban és a világban azt a békét. Ne tagadjuk, nehéz hetünk volt. Rémült voltam és elveszett. Igen, hangosan is ki kell mondanom: érzéketlen voltam. Léteztem, de nem éltem. És akkor valami odavezetett hozzád.

Rettegtem, nincs ezen mit szépíteni. Előtted még sosem találkoztam fogyatékkal élővel. Persze tudtam, hogy van, még azt is tudtam, melyik kromoszóma sérül bizonyos esetekben, vagy mi történik. De nem ismertem közületek egyet sem. És egyszer csak Söréden ébredtem, egy táborban, ahol elméletileg én lettem a segítő. De igazából te segítettél nekem. Mert miattad ugrottam át az árnyékomat. Tudod, megint csak valaki mást kell idéznem. Martin Luther King mondta, hogy mindenki lehet nagy ember. Mert bárki képes másokat szolgálni. A szolgálathoz nem kell egyetemi végzettség. Nem kell hozzá egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Csak hálatelt szív kell hozzá, szeretettől áthatott lélek.

Ezt tanítottad meg nekem. Amikor közelharcot kellett vívni, hogy odaadd a piszkos zoknidat, mert azt hitted, el fogják lopni. Csak úgy voltál hajlandó, hogy cserébe odaadtam az egyik sajátomat. Vagy azzal, hogy mindig nálam volt egy pohár víz, mert amikor a skizofrén éned kerekedett felül, csak az nyugtatott le. Most már csak nevetek ezen, de akkor sokszor megijedtem tőled, amikor a semmiből csak felkiáltottál, és verni kezdted magad vagy akár engem.

De ahogy teltek az órák, már tudtam, hogyan tudlak megnyugtatni. Már nem agresszív voltál, csak az én kis barátom, aki rettegett. Sosem fogom elfelejteni, amikor a szentendrei Skanzen közepén torkod szakadtából ordítottad, hogy "te büdös k*a", és az emberek nagy ívben kerültek ki minket azzal a csodálkozó, megbotránkozott arccal, amikor már elítélnek anélkül, hogy bármit tudnának. Nemcsak téged, engem is elítéltek. Pedig ott csak magaddal, a másik éneddel veszekedtél, aki bántani akart engem, te pedig megvédtél. És emlékszem, amikor elmúlt a roham, olyan átszellemült mosollyal néztél vissza rám, hogy Michelangelo sem festhetett volna szebbet.

Megdöbbentem, amikor a fürdetésre került a sor, hiszen közel anyám korabeli nőket kellett mosdatnom, akár egy csecsemőt. De tudod, mi a fura? Egyáltalán nem volt életidegen, mert olyan örömmel és szeretettel vettetek körül, amit azóta sem éreztem egyszer sem.

Festettünk, játszottunk, jelmezeket gyártottunk, szerepeltünk a Ki mit tud?-on és előadtuk az István, a királyt. És olyan, de olyan büszke voltam rátok. Túlcsordult a szívem a szeretettől. És igen, azóta is mindenkinek azt mondom, hogy nekem Pityó az örök szerelem. Aki édesanyja képeslapját szorongatva járt-kelt, és aki csak úgy volt hajlandó a mosdóból kijönni, ha újságokat ígértünk neki. De vele volt életem eddigi legjobb lassúzása is.

Tudod, hihetetlen vagy. Megtanítottad, hogy időt kell szakítani embertársainkra. Meg kell tenni értük valamit, ha még oly apróságot is. Valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted. Ott a kezedben a gyufa. És pontosan jól tudod, hogy egyetlen szál is erdőtüzet okozhat. Tudod mit? Gyújtsd meg!

• fogyatékos
• fogyatékkal élő
• elfogadás
• Lélekprojekt