A nappalidban ülök - Avagy így halt meg az intim szférád

Az, hogy a Facebook az ember fejére nőtt, laptopon, tableten, telefonon is ott figyel, és én is figyelem meg te is, egy dolog. De tulajdonképpen miért is ültem ott karácsonykor vadidegenek nappalijában, a vacsoraasztaluknál vagy éppen a fájuk előtt?

Virtuálisan értendő persze az utolsó mondat. A mobilomon történt az eset. Görgetem a Facebookot, és hopp, egy idegen család ünnepel. Aztán még egy, és még egy. A sokadiknál kezdtem sokkot kapni, frusztráló volt ennyi meghitt és bensőséges családi perc - csupa olyantól, akit nem ismerek. De hát a FB, az FB: nemcsak azt látom, amit az ismerőseim osztanak meg, hanem azt is, amit ők az ő ismerőseiknél kedvelnek. "XY kedveli ezt", és nesze, ott egy kép valakiknek az esküvőjéről. Akik engem ugye nem hívtak meg, és furán is néztek volna, ha egyszer csak elvegyülök a húsleves illatú kavalkádban. De a közösségi oldalon nem néznek így, pedig ott vagyok. Látom őket. Látom a fehér ruhát, látom a csokrot, látom a gyűrűket.

Aztán eszembe jutott a fordítottja: atyavilág, ők is látnak engem. Mármint nem pont ők, hanem más idegenek. Hogy legyen így az embernek intim virtuális szférája? Sehogy. Magára vessen, aki megoszt. Még akkor is, ha a tartalmat csak az ismerőseinek szánná.

És őt ismerem?

Senkinek sem idegen, a "visszaigazolok, mert úgy illik" című íratlan közösségi oldalas szabály, ugye?

Ha egyszer beszéltem valakivel, bizony el kell fogadnom, hogy az ismerősöm akar lenni az online térben is. Így gyűlik fel több száz ember, akik lényegében idegenek, velük mégis önszántából osztja meg az ember az életét. Egyszer együtt buliztunk, és látom, hogy hol nyaralt. Vajon ha most a kilencvenes éveket írnánk, a családi nyaralós albumot megmutatni áthívna magukhoz?

Alapvetően a mindennapokban, a Facebookkal élve nem furcsa, hogy ennyi mindent látunk másokból, szinte idegenekből, de mögé gondolva egy kissé azért ijesztő. Nekem legalábbis. Ezért van csak 40 ismerősöm - volt 400 is -, és most már ezért nem osztok meg mindent.

Rájöttem, hogy minek? Bár a virtuális térben bárki lehetek, a valóság nem ott zajlik. Olvasom, nézem, imádom, függök tőle, mint sokan mások, de nem ott élek. Már csak azt mutatom meg, amiről szívesen mesélnék is, ha összefutunk. És azokat a képeket teszem fel az albumaimba, amit a 40-ből bárkinek megmutatnék a kilencvenes években, polaroidfotókon is.

• facebook
• közösségi oldal
• Lélekprojekt