Az óvodában gyűlöltem, most naponta csinálnám

Ha visszagondolok az óvodában töltött négy évre - négy, mert évvesztes vagyok, nem évismétlő - a kedvenc óvó nénim, az udvaron való féktelen rohangálás és Solymosi Péter szívdobogtató neve szökken az emlékleltár első három helyére.

De közvetlenül a fent említett pozitívumok után bekúszik a képbe negyedikként - egyértelműen negatív előjellel - a délutáni alvás.

Utáltam. A kinyitható, júniusban is hideg fémvázas tábori ágyakkal, meg a rajtuk feszülő, furcsa szagú, hajdan fehér vitorlavászonnal együtt. Az volt az érzésem, mindenki csak úgy tesz, mintha aludna, valójában arra kell ez az idő, hogy az óvó nénik megigyák a kávéjukat, megvitatassák az előző esti tévéműsort és kicseréljék az aznapi vacsorarecepteket.

Ennek fényében évekig távol tartottam magamtól a délutáni pihenés halvány gondolatát is. Még a főiskolán sem voltam híve a napközbeni partiszundinak - hiába ajánlották a megrögzött bulizók. Valószínűleg emiatt dőltem ki minden alkalommal idő előtt, úgy hajnal kettőre…

A bennem feszülő heves ellenérzések több mint 25 éven át nem oldódtak fel. Egészen pontosan a múlt hétig makacsul kitartottak. Magamnak is szégyellem beismerni, de egy pár napos balatoni láblógatás során ráéreztem a délutáni alvás mámoros ízére. Hiába is magyarázkodnék miatta, pontosan tudom, hogy 60 centivel alacsonyabb, óvodáskori önmagam most szúrósan meresztgeti rám bogyószemeit.

Próbálok nem figyelni rá, mégis hallom, ahogy dühös cérnahangján azt mondja, határozottan emlékszik, megegyeztünk, hogy amint nem lesz többé kényszer, véget ér az ebéd utáni csendes pihenők kora, örökre elfelejtjük a délutáni párnanyálazást. A világ sokkal izgalmasabb hely annál, mint hogy akár egyetlen órácskát is elveszítsünk a nappalokból. Végül aljas módon nekem szegezi a kérdést: hová lett a felfedezési vágy, az izgalom, a kíváncsiság meg a mindent szétfeszítő energiáink?

Kevés fegyver van a kezemben, amivel megvédhetném magam egy toporzékoló ötévessel szemben - főleg miután megadta a kegyelemdöfést. Elmúltam 30, talán ennyi az összes használható érvem. Hát lehet, hogy egy hajszállal kevésbé foglalkoztat, mi zajlik odakint, de oda se neki! Most jöhet a belső harmónia, és ha az ehhez vezető út egyik macskaköve a délutáni alvás, állok elébe. Szerintem ez is legalább olyan izgalmas lesz, mint az első nap az oviban.

• alvás
• óvoda
• Lélekprojekt