Egy hely az országban, ahol nem ketyegnek az órák

Április van. Még több mint egy hónap nyárig, de a hétvégén már megyek a Balatonra. Megcsodálom a rég látott zöldeskék hullámokat, leveszem a cipőmet, és a nagylábujjam hegyét belemártom a magyar tengerbe.

Aztán felszisszenek, megállapítom, hogy még hiányzik legalább 10°C, majd beleszagolok a zalai levegőbe, és talán eszem egy fagyit. Ha pedig mindezzel megvagyok, egész napos nyaralótakarításnak nézek elébe. Amit őszintén szólva nagyon várok már.

Nem mintha rajonganék a dohos ágyneműk szellőztetéséért, különösebb vonzalmat éreznék a több hónapos pókhálók vagy a padlón heverő bogártetemek iránt - nem is értem, mit keresnek ott, amikor tele van ház pókkal.

Azért lesz jó ez a tavaszi hétvége, mert előszele mindannak a nyaranta visszatérő, időn kívüli varázslatnak, ami után kicsit egész évben epekedem.

Gyerekkorom óta járok Balatongyörökre, a házat még a nagyapám építette - ami ennek megfelelően kicsit romos, részben felújított. A zuhanytálcában minden tavasszal találkozom egy kágyillóval - a nem zalaiaknak csak meztelencsiga -, akivel régi ismerősként üdvözöljük egymást, majd kissé viszolyogva feltessékelem egy szemeteslapátra, és kiszállítom a kertbe.

A fürdő nélküle is a ház egyik gyenge pontja: a WC-papírt például minden zuhanyzás alkalmával le kell venni a tartóról, mert a ház küszöbét még nem lépte át olyan óvatosan tusoló ember, aki ne áztatta volna el tisztálkodás közben a közvetlen és távolabbi környezetét.

Mindenesetre alig várom már, hogy mezítláb, pizsamában üljünk majd a délelőtti napfényben gyorsan felmelegedő teraszon, és egy órán át reggelizzünk. Mondjuk kilenctől tízig, hiszen nem sietünk sehová.

A percek itt gyorsan jelentőségüket vesztik, a Balatonon nem is igazán létezik az idő - valami olyasmivé változik, mint a mumus meg a szellemek.

A strandon majd röhögve isszuk a gyümölcsös söröket, és versenyt úszunk a bójákig meg vissza. A parton szárítkozva pedig várjuk a fonott kosaras, bajuszos, fehér köpenyes férfit - zsebében félliteres, lyuggatott kupakos, zöld üdítős palack, tele sóval. És ahogy a szél a távolból felénk sodorja a 15 éve változatlan szlogent - Friss főtt kukorica! Mais! -, a pénztárcánk után kotorászva kamaszosan összekacsintunk.

Délután áttekerünk majd Szigligetre, hogy szürkebarátot, muskotályt szerezzünk az esti szalonnasütéshez. Éjféltájt pedig a Szépkilátóról - ahonnan tiszta időben belátható a Tapolcai-medence, sőt, az egész Balaton - áhítattal bámuljuk a csillaghullást.

Persze könnyen meglehet, hogy mint már olyan sokszor, idén is minden napsütötte tervünket keresztülhúzza az időjárás, és a szobában dinnyét majszolva morgunk majd, valami szörnyű amerikai vígjátékot nézve. És miközben hallgatjuk az eső locsogását, persze boldogok leszünk. Ha a meteorológiától nem is, a múló óráktól függetlenítjük magunkat. Balatongyörök az időn kívül esik.

Facebook és leadkép: www.orszagalbum.hu/Rafeee

• balaton
• nyaralás
• idő
• boldogság
• Lélekprojekt