Miért nem éri meg belehalni a boldogság kergetésébe? Megpróbáltam, elbuktam

#100HappyDays - vajon tudsz folyamatosan boldog lenni 100 napon keresztül? Ezt a kérdést feszegeti az az elgondolkodtató kezdeményezés, amely arra buzdít mindenkit, hogy 100 napon keresztül nap mint nap posztoljon valami boldogságosat kép formájában az általa kedvelt közösségi oldalak egyikén - vagy ha nem akarja közzétenni, akkor e-mailben is elküldheti.

A részvételért nem jár wellnesshétvége, sem csilivili okostelefon, csak annyit ígérnek a szervezők, ha valaki végigcsinálja, akkor a megosztott képes emlékeit egy kis könyvecskében összegyűjtik neki. No és persze, hogy meg fog változni az élete.

Nos, közel sem telt még el a 100 nap, amióta belevágtam, de az enyém máris megváltozott. Még akkor is, hogy ha - a szabályokat szigorúan értelmezve - elbuktam már az elején. Mert előfordultak olyan napok, amikor nem posztoltam semmit - és nem, nem azért, mert "nem volt rá időm", ahogy a felhívás oldalán is olvasható mint a játékot idejekorán feladók állítólagos kifogása.

Csak egyszerűen úgy éreztem, valószínűleg az emberi létezésem megerőszakolása lenne, ha 100 napig egyfolytában csak boldog akarnék lenni, fogcsikorgatva és fotóval illusztrálva. Boldog akkor is, ha nem megy a munka, ha összeveszek a gyerekemmel, ha becsapnak, egyedül érzem magam, vagy úgy érzem, nem szeretnek eléggé, ha gyomron zúznak az igazsággal, vagy ha a tükörben nem azt a magamat látom, amit belülről érzek.

Rá kellett jönnöm, hogy a boldogság önmagában nem létezik, hogy ez sohasem ok, hanem okozat, és nem jön csak úgy, ajándékba. Hogy a felnőtt ember boldogságot érezzen, ahhoz tudni kell átélni és feldolgozni a szomorúságot, a dühöt, a haragot vagy a csalódást - pontosan azért, hogy utána teljes szívemmel átérezhessem, mi az a boldogság.

Ám még így is, a legtöbb napom boldog és kevésbé örömteli pillanatok összessége. Talán sohasem jutok el oda, hogy bátran kijelentsem, ez egy teljességében boldog nap volt, és nem is biztos, hogy akarom. Nekem tetszik ez az érzelmi keszekuszaság, ami a napjaimra jellemző, hogy megélek rosszat is, jót is. De bármilyen pocséknak is érzem olykor egy-egy napom, azt bizonyosan állíthatom, olyan sohasem fordul elő, hogy este, elalvás előtt, az ágyban fekve legalább egy örömteli pillanatot ne tudnék felidézni belőle.

Hogy az irodai ablakomból kinézve láttam a szivárványt; hogy a zuhogó esőben milyen kedves volt az az olasz pasi, aki pár percre fölém tartotta az ernyőjét, amíg egy irányba mentünk; hogy milyen finom sütit ettem ebéd után; hogy bár a pokolba kívánom a korán kelést, mennyire jólesett edzeni egyet reggel; vagy hogy megérkezett végre a képeslap, amit a kiscsirkéim írtak nekem életük első ottalvós táborozásukból - még akkor is, ha rég hazaértek azóta.

Furcsa volt rádöbbenni a felhívás kapcsán, hogy bár alapból boldog embernek tartom magam, a napjaim azért nem mindig azok. Az életem leginkább - a rossz dolgok mellett - sok-sok boldog pillanatból és rengeteg jó napból áll.

És azt hiszem, ennek el- és felismerése valójában az igazi boldogság: hogy nem kell folytonosan az elérhetetlen tökéletesség nyomában loholni és egyre frusztráltabbá válni a boldogságkergetésben, hanem egészen egyszerűen csak elég bátornak és nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy a rosszat jóvá szelídítsük, a jót pedig észrevegyük és meg merjük élni, bárhol és bármikor.

• Lélekprojekt