Mi az? Gyerekkel hat óra, gyerek nélkül kettő? A karácsonyi aprósütemények elkészítése!
Mert mi más lehetne karácsonyibb, meghittebb és Insta-kompatibilisabb, mint a narancs- és fahéjillatú lakásban, csillogó szemű, piros arcú gyermekemmel önfeledten mézeskalácsot sütni.

GettyImages-1339536414
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Az adventi időszak legneuralgikusabb eseménye a karácsonyi aprósütemények készítése. Jól tudom, mit beszélek, minden stáción keresztül mentem-estem az évek alatt, jelentős tapasztalatot felhalmozva és még jelentősebb önismeretre szert téve, amiket most megosztok, okulásul.

Hogy a karácsonyi sütemények világába veszélyesebb bemerészkedni az egyszerű halandónak, mint a mágia világába belemerülni puszta kíváncsiságból vagy kalandvágyból, arra igen szemléletes bizonyíték az eset, ami korábbi munkahelyemen történt. Viszonylag ártatlanul érdeklődtem a belső levelezésben kollégáimtól a kókuszkocka, mint életünket és karácsonyainkat végigkísérő jelenségről. Nem számítottam rá, milyen kollektív traumagócra tapintok rá: egy férfi kollégámban felszakadtak a sebek és véget nem érő módon panaszolta, mivel a családban ők voltak karácsonyi sütemények tekintetében a család fekete bárányai, így nekik minden évben be kellett érniük a nagymama kókuszkockájával, bezzeg az unokatesók mézes-krémest kaptak. Soha nem kaptak választ a miértre.

Láthatjátok hát, micsoda generációkon átívelő hatása van a karácsonyi süteményeknek. A karácsonyi aprósütemény ezen a halmazon belül további pusztítást is tud végezni, gondolok itt a mézeskalácsra, mint a KA alfájára és omegájára, de erre később visszatérünk.

A karácsonyi aprósüteményeknek kezdetben nincs túl nagy jelentősége az életünkben. Ezek a korai évek mint a „régi szép idők” vonulnak be emlékeinkbe. A karácsonyi aprósütemény ekkor ugyanis van. Terem, mint terülj asztalkára a sok földi jóság.

Nekem is volt VAN időszakom. A volt anyósom küldte a bejglit és a kókuszkockát, apám élettársa a gesztenyerudat, anyám azt az ostyás sütit, aminek már nem is emlékszem a nevére, a mama sütötte a Lajcsit, a zserbót, a karácsonyi ropogóst és a többit, amit felsorolni se lehet. Minden karácsonykor belefulladtunk a sütibe, eszem ágában sem volt kettőnkre sütni.

A régi szép időknek aztán vége szakadt. Elköltöztem a szülővárosomból, és nem is otthon ünnepeltük a karácsonyt. A minden évben más tájegységre utazós, túrázós, cserépkályha mellett olvasós, kemencében kacsát sütős karácsonyoknak hirtelen szakadt vége: egy négyévest nem lehet csak úgy kirobbantani az elektromos kisvonat mellől azzal a felkiáltással, hogy csodás tájat tartogat számunkra Szarvaskő környéke. Egy elég határozott nem lesz a válasz. Szülői részről pedig a beletörődés, hogy a karácsony ezentúl otthon lesz, anyázós fabevágással, bejglivel, Kevinnel, és majd évek múlva, ha a gyerek megunta vagy kinőtt az úgynevezett hagyományos karácsonyokból, újra bérelhetünk egy házat valahol az erdő mélyén.

A hagyományos karácsonyokkal együtt mint kisgyerekes anyát, hatalmába kerített az adventi pszichózis is. Szépen sorban, egymás után: voltunk karácsonyi koncerten, adventi vásárban, keringtünk a kivilágított Budapesten éjszaka és néztük a karácsonyi fényeket, utaztunk a villamoson, kézműveskedtünk (mécsestartót, nyilván), és természetesen alámerültem a karácsonyi készülődés poklának legmélyebb bugyrába, a közös mézeskalácssütés felejthetetlen élményébe.

Itt kanyarodnék vissza a cikk elején elhangzottakhoz. A karácsonyi aprósütemények között a mézeskalács külön kategória. Főleg az utóbbi években. Ahogy az utóbbi években érezhetően megszaporodott a házi szappankészítők száma - az ökopiacoknak köszönhetően, aki kecskét életében nem, üveges kecsketejet viszont már legalább háromszor, azok természetesen kecsketejszappant főznek otthon az indukciós lapon -, úgy a mézeskalácssütők száma is elérte a hagyományos értelemben vett átlagemberek tűrőképességi maximumát.

Rám legalábbis az elmúlt években megszámlálhatatlanul sokszor tukmáltak szarabbnál szarabb mézeskalácsot. Legyek a fodrásznál, a könyvesboltban, a hentesnél, a gyógyszertárban, valahonnan mindig előkerül egy kosárka mézeskalács, amit kedvesen kínálnak.

GettyImages-1285317960

Sajnos az esetek többségében el is várják, hogy ott helyben elfogyasszam, és csillogó szemmel nézik, ahogy a fogaimat elszínező, a töméseimet kirántó cukorgyöngyökre ráharapva véleményezzem a karácsonyi hangulat megteremtésének szimbólumát. Ami vagy olyan kemény, ha kupán vágnék vele valakit, megsántulna, vagy olyan a fűszerezése, hogy legszívesebben kiköpném. De nincs mese, mosolyogva enni kell, hiszen az év legmeghittebb időszakában járunk, köröttünk somfordál a szeretet, karácsonyi angyalok szárnyának suhogása édesíti a levegőt, szóval enni kell a mézeskalácsot, ha beledöglünk is.

És persze nem csak enni, sütni is kell. A gyerekkel.

Ebbe a szopóbódéba minden anya besétál, az okosabbak csak egyszer. Mert mi más lehetne karácsonyibb, meghittebb és Insta-kompatibilisabb, mint a narancs- és fahéjillatú lakásban, csillogó szemű, piros arcú gyermekemmel önfeledten mézeskalácsot sütni abban a tudatban, hogy ezeket a pillanatokat viszi magával, ezek az örök emlékek, amiket nagymama korában is emlegetni fog, és a karácsony szellemének édes melege járja át a szívét, amikor visszaemlékszik ezekre a közös sütésekre.

Én magam is az okosabbak közé tartozom, szóval egyetlen alkalommal álltam neki a gyerekkel mézeskalácsot sütni.

Ezt a remek délutáni tevékenységet a következő találós kérdéssel tudnám összefoglalni: Mi az? Gyerekkel hat óra, gyerek nélkül kettő? A mézeskalácssütés.

GettyImages-1165334194

A mézeskalácssütés gyerekkel erősen analóg viszonyokat mutat egyébként a gyerekkel közös adventi koszorú készítésével, már amennyiben arra fókuszálunk, hogy mennyi idő alatt unják meg és hagynak ott minket a francba nyakig csillámporosan, a ragasztópisztollyal való szerencsétlenkedés miatt összeégetett ujjbegyekkel, kisírt szemekkel - az Egérkirály ugyanis, amit a karácsonyi vásárban potom 4.700 Ft-ért vásároltunk meg hosszas könyörgés után pusztán amiatt, hogy az az Ő adventi koszorúját díszítse, már az előkészületek közben ripityomra törik egy óvatlan mozdulat miatt -, hogy valami értelmes tevékenységbe kezdjenek inkább - Pocoyót nézni apával -, Anya meg kínlódjon a szúrós ágakkal meg a többi szarral, legalább csönd van.

Kizárólag akkor somfordálnak vissza, mikor az utolsó betűzős bogyó is a helyére került, hogy az ízléses és a visszafogottan elegáns adventi koszorúra ráborítsanak huszonöt deka csillámport, majd közvetlenül ezután ráfújjanak némi műhót, dekorációs arany spray-t és ráragasszanak még egy kerámiamókust is, mert cuki.

A mézeskalács nehezített pálya, sokkal több dolog ad okot a konfliktusra. Sorolom is. Ő akarja gyúrni. Vagy azért lesz cirkusz, mert a nehéz, ragacsos tésztát nem bírja, vagy azért, mert csuszpájzos a keze és nem jön le. Közvetlenül ezután azért, mert a tésztát pihentetni kell. Aztán azért, mert nincs kisdinoszauruszos vagy kisszurikáta alakú kiszúró. Aztán azért, mert meg kell várni a díszítéssel, míg kihűl. Végül azért, mert nem sikerül a díszítés, és nem szépek a mézeskalácsok. (És persze azért is, mert míg idáig eljutunk, cafatokban lógnak az idegeink, és elfelejtjük kilyukasztani, hogy majd felakasszuk.)

Az eredmény a konfliktusok számától eltekintve ugyanaz: ott maradunk az öt tepsi mézeskaláccsal és cseszekedhetünk velük egész este. És arról nem is ejtettem szót, hogy valójában senki nem szereti a mézeskalácsot, úgyhogy ott rohad meg ez az egész a dobozban, ahova elrakjuk. A felét kopaszon, mert este fél kilenckor már beáll a csuklónk a kis izécskék díszítésétől, és legszívesebben kivágnánk a kukába az egészet.

Így legközelebb, ha elkap minket a karácsonyi hoppáré, kizárólag akkor állunk neki a sütésnek, amikor egyedül vagyunk otthon a kutyákkal. Már csak azért is, mert őket lelkifurdalás nélkül ki lehet zárni a kertbe, ha elegünk lett belőlük, anélkül, hogy megjelenne a Hintalovon Alapítvány rénszarvas nagyságú logójának hologramja a nappaliban.  

A cikk az ajánló után folytatódik

A jó hír, hogy a hosszú adventi estéken, mikor elméletileg semmi más dolgunk nincs, mint meghitten várakozni - szóval úgyis a közösségi oldalakon lógunk -, abszolút kárpótolnak minket azok a fotók, amiken tökéletes mézeskalácsok sorakoznak, hasonló díszítésekkel, mint azok, amiket nyáron láttam egy dél-alföldi faluban, egy iparművész műhelyében, és amelyek mindegyike a hároméves Marci vagy a négyéves Mimóza hathatós közreműködésével készült.

Ekkor kortyoljunk egy jó nagyot abból a sűrű vörösborból, ami a poharunkban van, szűrjük át a fogunk között és amikor lenyeltük, lassan mondjuk ki a következő szavakat: Én meg most jöttem a hathúszassal!

Fotók: Getty Images Hungary

Karácsonykor takarítani sajnos muszáj. De csak okosan! 

Ezt is szeretjük